{68.} Barcsay Ábrahám (1742–1806)

Bessenyei körének egyik legértékesebb, legszínesebb és legműveltebb egyénisége. Eszmevilágát, költészetét a testőrírók törekvéseihez és a nemesi ellenállás eszméihez egyaránt több szál köti. Dilettáns költő, a szó felvilágosodás kori értelmében: a költészetet nem hivatásszerű tudatossággal művelte, hanem ösztönös tehetséggel és egy kicsit hanyagul, közönségre számító gond vagy a megjelentetés különösebb óhaja nélkül, "Olykor nekieresztette magát kedvének s hosszas elmélkedés, készülődés vagy csinosítgatás nélkül szórta verseit, nem vágyván arra, hogy versei nyomtatva legyenek, hogy neve a költők sorába neveztessék" – írja róla Kazinczy.

Kemény János erdélyi fejedelem leszármazottja. 1742-ben született Piskiben, Erdélyben. Iskoláit Nagyenyeden végezte. 1761-ben felküldték a bécsi testőrségbe. Itt kötött barátságot Bessenyei Györggyel és Báróczi Sándorral, s miként testőrtársai, ő is tanulásra, önművelésre fordította a bécsi esztendőket, noha a társasági élet örömeitől sem maradt távol. 1766-ban átlépett a katonasághoz, tíz esztendőt töltött az ország különböző állomáshelyein, majd bejárta Bajorországot, s részt vett a török háborúban. Bessenyeivel egy esztendőben, 1779-ben áttért a katolikus hitre. Katonáskodása ideje alatt ismerkedett meg Ányos Pállal. 1790-tol kezdve ismét testőr. Megházasodik s gyakran kér szabadságot; sok időt tölt otthon, hivatalosan családi és egészségi okok, valójában az erdélyi titkos társaság ügyei miatt. A szervezetnek ugyanis Barcsay egyik vezéregyénisége volt. Martinovicsék letartóztatása idején Barcsay levelezését elkobozzák, őt magát Bécsbe rendelik és vizsgálati fogságba vetik. Noha a vizsgálat semmit nem tud ellene bizonyítani, veszélyes embernek tartják, s Laibachba rendelik állomás-parancsnoknak, valójában azért, hogy őrizet és megfigyelés alatt tartsák. 1796-ban betegségére hivatkozva szabadságot kér, majd parancs ellenére sem tér vissza állomáshelyére. Az ellene megindított eljárást csak felesége közbenjárására szüntetik meg. Ettől kezdve erdélyi birtokain él, 1806. március 3-án bekövetkezett haláláig.

Mint a felvilágosodáshoz közel álló egyéniséget, a tudomány, a tudás haszna, a megismerés lehetőségeinek és határainak kérdése élénken foglalkoztatta. A tudománytól várta a társadalmi ellentétek megszüntetését (A fordítóhoz: Báróczy Sándor Marmontel-fordítása elé – ez volt különben Barcsaynak első, nyomtatásban megjelent verse, 1775; Tudományok nevelkedéséről, Budai ferdőben, 1777). De ő sem volt ment azoktól a kételyektől, amelyek e kor íróit nyugtalanították, amikor a tudományok hasznáról töprengtek. Kételyeit részint Rousseau olvasása táplálta. Az egyszerű élet tisztább erkölcsöt és nagyobb boldogságot biztosított az emberiségnek, fejtegeti Ányos Pálnak írott költői leveleiben 1779-ben. Gondolatvilága itt Orczy és a nemesi írók eszméivel egyezik: a városi életet, a gazdagságot, s általában a polgári élet fejlődésének jeleit károsnak, erkölcsrombolónak tartja (Hivság látásakor gerjedett jámbor érzés, Egy nagyságos asszonyságnak intésére, Barcsay báró Orczynak, midőn a vizek folyásának egyengetésére rendeltetett volt, 1774.; Farsanggal történt verekedés Pesten, A fösvénységről a Tiszának méregetésekor).

{69.} Verseinek – mint a felvilágosodás kori költészet legtöbb alkotásának – nincs határozott műfaji jellegük: bölcselkedések, gyakran episztolák, melyekben a tematikai és hangulati sokféleség különösebb műgond vagy rendezői szándék nélkül került együvé. Többnyire alig állapítható meg, mi volt vajon az ihlető érzelem vagy gondolat. Van azonban egy gyakran visszatérő témája: a háború. Erről szól a legmélyebb lírai ihletéssel: maga is katona, személyes problémaként élhette át. Mint felvilágosodott gondolkodó, elítéli a hódító háborúkat, az esztelen pusztítást (Gondolatok a békéről, 1781; A békességhez); mint a gyakorlati politikát mérlegelő udvari ember, világosan látja a harcok hiábavalóságát (Lengyel, török, moszka háború kezdetén, A hadi gyakorlás végén); mint a csatákba belefáradt katona a béke, a nyugalom és a költészet vigaszai után vágyódik (Ányos Pálhoz írott költői levelei). Felvilágosodott humanizmusa, a jogtalanság és igazságtalanság fölött érzett haragja szólal meg azokban a költeményeiben, melyekben a háborúk történetét, céljait vizsgálva a gyarmatosító törekvések ellen emeli fel szavát (Magyarországi tudományoknak fő-gyülekezetihez, 1780; A kávéra). Az udvari politika magyarországi gyarmatosító szándékának az elítélésében osztozott a korabeli nemesi közvéleménnyel (Lengyel, török, moszka háború kezdetén). II. József uralkodásának idején írott verseiben is a háborúk jogtalanságát és hiábavalóságát elemezve fejezi ki aggodalmát a nemzetre váró politikai rabság miatt (Költői levelek Ányos Pálhoz 1782-ből: "Elhagytad hát immár ..." és "Álig indultanak ..." kezdetűek). Érzelmei a nemzeti ellenállás mellé állították, de a nemesi mozgalom nem ihlette nagyobb alkotásra.

Abból a korszakból, amikor részese, sőt szervezője az erdélyi politikai mozgalmaknak, nem maradtak ránk versei. A titkos társaság, melynek Barcsay, Wesselényi és Türy mellett egyik vezetője volt, 1794 elején alakult Diana Vadászó Társaság névvel, hogy reform-javaslatokat dolgozzon ki az országgyűlés számára. Követelésük nem több, mint a rendi óhajok, úgyhogy Barcsay, a politikus inkább kapcsolódik a nemesi ellenálláshoz, mint Barcsay, a költő, akinek látóköre, műveltsége sokkal szélesebb, és élesebben tükrözi a felvilágosodás eszméinek hatását, mint bármelyik nemesi ellenzéki íróé.

Birtokaira visszatérve, megismerhette a nép életét, gondjait, szokásait, s felébredt érdeklődése és humanista rokonszenve a parasztság iránt. Verseiben friss életképek jelennek meg, az egyszerű emberek gondolkodásmódjának találó rajza élénkíti egyhangú bölcselkedéseit (Lakodalom módja az oláhoknál). Figyelemre méltó az Egy sebes katonának sóhajtása ... című költeménye; itt annyira beleérzi magát a jobbágy-katonák sorsába, hogy nem is róluk, hanem helyettük, nevükben, első személyben beszél.

Érdekes színfolt Barcsay költészetében szerelmi lírája. Még katonáskodása idején ismerkedett meg Radvánszky Jánossal, Zólyom megye alispánjával, s barátságot kötött vele. Az ő feleségéhez, Prónay Évához írta nem annyira szerelmi, mint inkább gáláns köszöntő verseit, rokokó jellegű bókokkal. Valami tréfás, kötekedő hang adja alaptónusukat, s egy alig megfogható mélabú, mely rejtegetett és tagadott érzelemről látszik tanúskodni. Gyakran felmerül bennük a remeteség, a világból elbújdosás, a menekülés vágya. A rokokó szokás szerint és illendőségből antik névvel nevezett kedves foglalkoztatta Barcsayt akkor is, amikor halálának közelgő órájáról írt, {70.} melynek "maga Phillis önnön okát megmondhatja" ("Barátim! ha egyszer ..." kezdetű verse). Felvidéki tartózkodása után hét esztendővel, az elmúlt boldog időktői búcsúzva, írta legszebb vallomását:

Álom-é az élet? méltán kérdezhetjük,

A gyönyörűséget hasztalan kergetjük,

Ha futó örömet olykor meglephetjük,

A még keservesebb, hogy nem felejthetjük.

(De messze Parnassus ... kezdetű költői levele Radvánszky Jánoshoz.)