Fekete János (1741–1803)

A bécsi udvarnál kedvelt grófi családból született, és rebellis hírben álló kvietált generálisként halt meg. Életére a Voltaire-ral folytatott levelezése gyakorolta a legnagyobb gondolati hatást. Bessenyei fellépése előtt, 1767-ben fordult levéllel Voltaire-hoz, s a nagy francia érdeklődéssel fogadta francia nyelvű verseit, s dicsérte ajándékul küldött tokaji borát. Fekete János a francia felvilágosodás, Voltaire, Montesquieu, Helvétius eszméinek lelkes propagátora lett. "Nagyon elmés, nagyon eleven és lelkes ember és széles olvasású – írta róla Kazinczy. – Erkölcsiben, gondolkozásaiban, módjaiban félig francia, félig török. Atyja, az ország bírája, gondos nevelést ada neki, de ily lélekkel bírni nem könnyű, nem oda mennek, hova vinni akarják, hanem a hova menni önmaguknak tetszik."

Fekete János mint voltaire-iánus is megmaradt magyar úrnak, adósságcsinálás és gáláns hódítások közepette élte a főrangú katonatisztek életét, míg csak a különféle intrikák s nem utolsósorban a hadi pénztárral szemben fennálló tartozása következtében nem kényszerült arra, hogy nyugdíjaztatását kérje. 1790-ben lelkesen csatlakozott a nemesi ellenállás legradikálisabb szárnyához, lelkesen pártolta az országgyűlésen és azon kívül a nemzetiség, a magyar nyelv ügyét, és kíméletlenül támadta a klérust, a konzervatív főurakat. Közel került a Martinovics-mozgalomhoz, egyes források szerint részese is volt. Az 1790-es évek második felében visszavonul a politikai tevékenységtől, de nemzeti indulatú felvilágosodott nézeteit nem hagyta cserben. Napóleonban a felvilágosult katona ideálját köszöntötte.

Fekete Jánost a maga korában francia nyelven kiadott munkái tették ismertté. Költeményeinek két kötetes gyűjteménye (Mes rhapsodies) 1781-ben Genfben jelent meg. Esquisse d'un tableau mouvant de Vienne című könyvében hangulatos körképet festett a korabeli Bécsről, a névtelenül közzétett munka címlapján "kozmopolitá"-nak mondva magát. Voltaire-nak két munkáját fordította magyarra (Az orleáni szűz, A természet törvényeiről), 1796-ban. Lefordította továbbá Ovidiustól az Ars amandit s részleteket a Remedium amorisból és az Amoresből. Magyarra ültette át Ariosto Orlando furiosóját is.

{71.} Fordításai és Magyar munkájinak gyűjteménye kéziratban maradtak. Fekete János nem volt igazi költői tehetség; Kazinczy csípősen jegyzi meg róla, hogy Voltaire jobbnak találta borait, mint verseit. Költeményei mégsem érdektelenek, sem tartalmi, sem formai vonatkozásban. Fekete János nyugtalan érdeklődése, indulatos természete verseiben is tükröződik. Gondjairól szinte válogatás nélkül nyilatkozik a költeményekben, hol a levélszerű beszámolás prózaibb modorában, hol a korabeli pasquillus-költészet hangnemében, hol a keserű vagy indulatos, de mindig kendőzetlen önvallomás líraibb tónusában. A politikai eseményekre, személyes élményeire, baráti körének témáira gyorsan reagál.

Fekete János többnyire a hagyományos magyar versformában, négyes vagy páros rímű tizenkettősökben verselt. Gyöngyösi volt rá a legnagyobb hatással, később Beniczky Péter és főleg Faludi Ferenc kötötték le figyelmét. Fekete több ízben kifejtette verstani nézeteit, s a hagyományos és az új formának érdekes kombinációjára vállalkozott: keresztrímes tizenkettősökben írt költeményeket. Lipót hitegetésében bízva, így verselt II. József halála után:

Visszatért hazánknak dicső szabadsága,

Comissár nem packáz már a Nemeseken,

Nem mázolja Házink a számok rabsága,

Nem peng a mérő Lánc vérrel nyert földeken.

Az újszerű forma itt a rendi ellenállás szellemével ölelkezik. Epigrammái a korabeli német epigramma-költészetre emlékeztetnek, leíró és elbeszélő költeményei Gvadányi hatásáról vallanak (pl. Kopasz Péter Urnak, A Tiszai Utamról, Gúnyoló Versek.) Magyar nyelvű versei kéziratban terjedtek; Fekete János irodalmi kapcsolatban állott Gvadányival, Horváth Ádámmal, Arankával, Mátyási Józseffel, Báróczival, Barcsayval, Orczy Lőrinccel, Péczeli Józseffel. Szellemes egyénisége annak a nemesi aufklärizmusnak volt állhatatos képviselője, amely jellegzetesen olvasztotta össze a 18. század utolsó harmadában a hagyományos nemesi szellemet a voltaire-i ihletéssel. Ő maga újítónak vallotta magát, sírfeliratát így fogalmazta meg:

Ő volt jobb ízlésnek mi nálunk kezdője

Régi babonáknak első nevetője

S ámbár el nem érte Parnassus tetejét,

Mégis kóstoltatta Muzsák tisztább tejét,

Azokkal, kik őtet most tudják haladni,

S szint azért nevének fenn kéne maradni.