Irodalomszemléletének filozófiai alapjai

Ami Erdélyit a reformkori romantika, illetve a még korábbi klasszicizáló korszak esztétikájától eleve megkülönbözteti, az Hegel módszerének, dialektikájának átvétele és alkalmazása. Erdélyi magáévá teszi a Hegel-féle "művészeti formák" (a szimbolikus, a klasszikus és a romantikus) tanát, pontosabban: a klasszikus és a romantikus "művészeti forma" hazai viszonyának vizsgálatát tekinti egyik feladatának.

Hegel követése az egyik legfőbb oka annak, hogy Erdélyi ellentétbe kerül a romantika vezető kritikusával és teoretikusával: Toldy Ferenccel. Ez az ellentét, mely sohasem csapott át személyi térre, mindvégig elvi maradt, leginkább viszonyuk hivatalos, kimért udvariasságában válik árulkodóvá. Erdélyi mint a Kisfaludy Társaság titkára, a Társaság igazgatójához, Toldyhoz úgyszólván csak "hivatali" módon fordul a negyvenes években. Amikor 1858-ban a Társaság újjáalakulásáról esik szó, az új "titoknok" állását Erdélyi szívesen elfogadná, hisz érzi pataki elszigeteltségét. Toldy azonban inkább Patakért aggódik: "Egy új irodalmi tűzhely keletkezett ott", s ez az igazgató nélkül "semmibe dől". "S ki fog nekem Patakról könyveket és kéziratokat küldeni?" – teszi még hozzá Toldy, így készítvén fel Erdélyit az elutasíttatásra.

A Toldyval szembeni ellentét a romantikával is szembefordítja az "arany-kor"-vitában. Erdélyi és Gyulai egyforma határozottsággal utasítják el Toldy ítéletét, mely Vörösmarty költészetét kívánta csúcspontként elfogadtatni, s hozzá képest Petőfi és Arany művészetében "hanyatlást" látott.

Erdélyi egész irodalomszemlélete, a magyar irodalom múltjáról és korabeli törekvéseiről alkotott képe, a klasszicizmusról és a népiességről szóló felfogása, sőt a népköltészethez való folyamodása is Hegel eszmeiségén alapul. Hegel módszerének és eszméinek a magyar irodalom vizsgálatában való alkal-{652.}mazasával Erdélyi a népiességet igazolta, hegelianizmusa tehát éppúgy elősegíti az irodalmi népiesség győzelmét, mint a Petőfi-korszak költői forradalmát is. Erdélyi átéli és megérti a maga korának nagy költészeti irányváltását, ezt a váltást hegeli módon fogja fel, s a Hegel-féle "művészeti formák" elvének megfelelően, klasszicizmus és romanticizmus, illetve általános és nemzeti, "eszményi és egyéni" váltását látja benne. Erdélyi 1848 előtti korszakának polémiája az "eszményi", illetve a "klasszikus" ellen: az új költészetért vívott harc is. Illetve: a magyar irodalom nemzetivé válásának véglegesítéséért vívott harc. Erdélyi a "művészeti formák" elvontságából a történelmi fejlődés konkrét tényei közé tör át, s ily módon Arany és Gyulai irodalomtörténeti szemléletének lényeges előzményeit hozza létre.

A hegeli "eszményiség" fogalma teszi Erdélyi számára lehetővé, hogy a Kazinczy után kialakult magyar irodalmat, illetve Vörösmarty fellépésének jelentőségét helyesen világítsa meg. Bár Arany és Gyulai nem tették magukévá a hegeli szemléletet, de mindaz, amit Erdélyi gondolati örökségéből átvettek, ennek a szemléletnek a gyümölcse. Az "eszményiség" korszakának meghatározásában egyébként a század első évtizedeinek irodalomelmélete is segítséget nyújtott: Kazinczy a "Schönschwätzereknek" tekintett Novalis, Fichte és Schelling ellenében Lessing, Winckelmann és Goethe mellett tart ki mindvégig.

Erdélyi az "eszményi", a "klasszikus" elvet képviselő irodalmi korszakot, vagyis Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Bajza és Szemere Pál költészetét idegenszerűnek, túlhaladottnak tartja. Tiltakozását a "klasszikai iskola" ellen elsősorban a nemzeti irodalom megteremtésének gondja sugallja: túlságosan utánzottnak, idegenszerűnek találja ahhoz, hogy a nemzetiség igényeinek megfelelhessen. De részük van a klasszicizmus elutasításában a polgárosodás támasztotta igényeknek is: elvontnak és némileg arisztokratikusnak tűnt föl ez az iskola a polgárivá átalakuló irodalom viszonyai közt.

Erdélyi anti-klasszikus felfogásának egyik legsajátosabb eleme a "kozmopolitizmus", illetve az "emberiség-költészet" kérdéséről alkotott véleménye. A klasszikus iskola az "általános szép" és az "általános emberi" révén az egész emberiséghez szóló költészet igényével lép föl. Erről az igényről Erdélyi sem kíván lemondani, s a "csoportosan beszállingózott gondolatok és gondolatformák, mint idegen vándormadarak" ellen, vagyis az "idegen klasszicitás" ellen fellépve is meg akarja menteni az egész emberiséghez szóló költészet lehetőségeit. Erdélyi oly módon oldja fel a klasszicizmus elutasításának és az "emberiségi" költészet igenlésének ellenmondását, hogy a "világirodalmi cosmopolitismust" és az "emberiségi" költészetet egymástól gondosan elválasztja.

A "tiszta emberi", és az "általános emberi" egyébként már kritikusi pályája kezdetétől fogva egyik alapelve. A klasszicizmus elleni harcában is az "általános emberi" hiányára mutat rá az "eszményítő iskolánál", mely valódi egyéniségek helyett elvont alakokat teremt. A "tiszta emberinek" egyedülálló kifejeződését ünnepli a népköltészetben, s a "egyéninek" érvényesülését az "eszményivel" szemben mindig a konkrét, "hús és vér" ábrázolás feltételének tekinti. Erdélyi értelmezésében tehát az "általános emberi", a "tisztán emberi" nem más, mint a realista művészet egyik formája, a klasszicista elvontsággal és általánossággal szemben. Ez az "általános emberi" hiányzik számára a Za-{653.}lán futása Árpádjában, akit "pusztán társadalmi egyénnek" tart, s emiatt az egész művet nem egyébnek "katonai és hadleíró elbeszélésnél". Vörösmartyról írt tanulmányában (1845) Erdélyi, Herder nyomán, a "költői lélek enciklopédiáját" kéri számon, vagyis "férfi és nő, testvér és testvér, barát és barát, fiú és nővér, rokon és atyafi stb. között levő természeti kötelékek" bemutatását. Erdélyi szemében csak az ember, az egyén ábrázolásán át juthatni el a nemzet ábrázolásához: "mikor költő annyira elmulasztá tanulni az egyént, az embert, s fösteni lélektanilag: elmulasztá másfelől jellemezni a nemzetet is" – írja Vörösmartyról.