Az új költészet-eszmény

Miben áll az Erdélyi kialakította új költészet-eszmény? A korszak, melynek tanulságaiból ezt az eszményt kialakítja, 1830-ban kezdődik; ezt a szakaszt méri fel Egy századnegyed a magyar szépirodalomból című tanulmányában (1855). E műve a századnegyed egymást váltó három nagy áramlatának (klasszicizmus, romantika, népi-nemzeti) jellemzésén alapul, s nagyvonalú koncepcióját bizonyító anyaggal, Vajda Péter, Eötvös, Teleki László, Czakó Zsigmond, Kuthy, Czuczor, Vörösmarty, Jósika, Kemény, Petőfi, Arany és mások műveiről szóló fejtegetésekkel támasztja alá. "Vizsgálódásaim azon időre vannak kiterjedve, mely az eszmeiség diadalától az egyéniség elvének, vagy némelyek szerint a népinek túlnyomó felkapásáig terjed." Egyéninek és népinek ez az azonosítása még 1847-re megy vissza, amikor a klasszika elleni korábbi polémiáit az Egyéni és eszményi című cikkében összefoglalta. Az új költészet-eszménynek lényeges eleme a "jellemzetes", az egyéni: ez – mint Berzsenyi-tanulmányában írja (1847) – különbözteti meg az új költészetet a réginek elvontságától, mivel "életet csak egyénileg látunk s nem abstracte vagy philosophiailag". A nemzeti és a népi költészet, az Egyéni és eszményi írója szerint, elüt a szépnek általános, vagyis elvont eszméjétől; a korábbi irodalomelmélet nem is tudott "hidat verni az ideális szépségű és nemzeti költészet között". 1854-ből való Petőfi-tanulmányában arra is rámutat Erdélyi, hogy "a classicai gondolatjárás, merev és ünnepélyes nyugalom" igazi túlhaladója Petőfi, aki az "új elemet és rhytmust" megteremtette a magyar költészetben.

Az új költészet-eszmény tehát a konkrét, a valóságos felé mutat; az új, a nemzeti és népi jellegű költészet éppen ezért líraibb, személyesebb jellegű. A klasszikai elvontság és keresettség ("válogatott tárgyak") helyébe egy "mindennapibb" költészet lépett. Vörösmartynak egyik "túl általános, túl kigondolt" kifejezésénél, melyet Dobóra alkalmaz, Erdélyi találóbbnak és szemléletesebbnek tartja a népi mondást: "kőfalrul leszálló Dobó".

De nemcsak a klasszikával fordul szembe az új költészet-eszmény, hanem a romantikával is. Emennek nyelvpompáját éppoly időszerűtlenné minősíti, mint amannak keresett témáit; a népnek a nyelvi pompa "mellék dolog", {656.} mondja Erdélyi 1846. évi Tompa-tanulmányában; a népköltészet "előad mindent oly kevés szóval, hogy szó helyett mintegy magát láttuk a tárgyat". Az új eszmény másik, fontos eleme tehát az egyszerűség, a népdalok egyszerűsége, Petőfi sokat mondó egyszerűsége, melynek, a róla szóló tanulmányban, oly nagy fontosságot tulajdonít Erdélyi: "A kevés mesterség az a titok, mely a népköltészeten ... annyira kedves bájjal lebeg." Ugyanez a gondolat, még tömörebben, a Pályák és pálmákban: "kezdetben volt az egyszerű, vagy kezdetben volt a népköltészet", és: "Az egyszerűt nekünk az aesthetikai leckék jó régen ajánlgatták, de a népköltészet körüli tanulmányok és tüzetes gyakorlat honosították be a költészetbe." Az új költészet-eszmény tehát új korszak ízlését fejezi ki, s igazolja a magyar költői és szépprózai nyelv gyökeres átalakulását, azt a stíluseszményt, melyet Petőfi lírája, Arany epikája, Jókai regénystílusa és Gyulai értekező prózája testesítenek meg. Különös paradoxonnak érezhetjük, hogy az új stíluseszmény hirdetője, Erdélyi, maga még nem tudja azt megvalósítani: igényei, célkitűzései az új felé irányulnak; stílusának tekervényessége, helyenkénti iskolássága a régi irodalom ízlését fejezi ki. Az új költészet-eszményt leginkább a stíluson, a nyelven tudja konkretizálni Erdélyi; példái többnyire stiláris példák, s már 1842-ben is (Népköltészetről) azt tanácsolja a művelt költészetnek, hogy a népköltészet "tiszta, nemes előadását" vegye át, mert ebben "fekszik a népi elem". Vörösmarty-tanulmányában is a klasszikus stílusba betörő népi fordulatok, szólásmódok jelentőségére, új ízlést hirdető értelmére figyelt föl. A magyar népdalokról írván (1846) a népdal hangját "elkopogtatni" kezdő költőkön kívül, Kisfaludy Sándor "parasztosságain" is örvend: "Soha nem felejtem el, mikor először olvasám Kisfaludy Sándornál a dicsértessék az úr isten, mennyire tetszék az nekem. De annál inkább fájt egy valaki észrevétele, miszerint épen e helyet rosszalá, mert mint ő mondá, igen parasztos. Azonban nem volt-e parasztos nyelvünk, táncunk és minden, ami magyar, elfinomult, elvásott atyánkfiai előtt?" Tompánál azt dicséri, hogy "népi, kész mondatokat vesz föl dalaiba", Arany költészetéről szólva pedig: "Nem mondhatni meg, minő jól esnek az afféle kifejezések, szólásmódok, melyek a nép s közhasználat szentesítése által elfogadva egész teljességében szoktak kifejezni valamely gondolatot." Az új költészet-eszmény formai, nyelvi normáját legnyomatékosabban a Népköltészetről szóló tanulmányban hirdeti meg: "Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytől független merész szókötéseit, szólásmódjait, életvonásait, melyeket szintaxis, grammatika soha nem igazol, lefordítani pedig szórul szóra fonákság, másként lehetetlen."