Esztétikai nézetei a forradalom után

A szabadságharc bukása után Erdélyi kiszorul az irodalmi élet centrumából, munkásságának lendülete azonban nem csökken. Népköltészet és kelmeiség (1853) című írásában a Petőfi-örökség eltorzítói ellen veszi fel a harcot. Ez az írás nemcsak a népieskedés találó kritikáját végzi el, de olyan elveket is. felmutat, melyeknek követése épp a megrekedés állapotában lehetett tanácsos. Meglepő ötlettel a "keletiségtől" áthatott magyar költészet számára az északi költészet tanulságainak, eljárásainak kölcsönzését tanácsolja ("reánk {657.} nézve épen azon népek költészetének tanulmányozása volna legsükeresebb, melyek velünk némi szempontból egészen átellenesek").

Erdélyi a népiesség kérdését dialektikus módszerrel tisztázza, visszavezetve ezt az irányzatot az áthasonítás, az "átsajátítás" folyamatához, mely az egész magyar irodalom legfőbb kérdése a polgárosodási törekvések kezdete óta. A magyar irodalom életrevalóságát, Erdélyi szerint, az a készsége bizonyítja leginkább, "mellyel magába új elemeket bírt és bír fölvenni folytonosan, s nem marad egyéb óhajtani való, mint hogy legyen is ereje mindig saját éltévé, tartalmává fölemni, átsajátítni bármely idegen adalékot". ("Emik, emni, szopni; fölemelni, aufheben' – mondja Erdélyi lábjegyzete.) Erdélyi a maga idejében indokoltnak és kívánatosnak tekinti a francia és a német irodalom példáinak, eredményeinek "átsajátítását": "Amaz irányok tulajdonképp mind kellettek, hogy tartalom sűrüsödött legyen belőlök az organizmusban s gyakorlati tanulságot szerezzünk a tudalomban. Akármelyik nélkül hía volna irodalmunknak." Erdélyi, legalább elvben, nyitva akarja tartani a kaput bármely irányzat számára; épp ő, a népiesség elméletének kialakítója, nem kívánja a népiesség egyeduralmát. Ebben a meggondolásában persze még nem vezetheti az a fölismerés, mely a valóság mind bonyolultabb jelenségei felől tekinti elégtelennek a népiesség ábrázolási lehetőségeit. Erdélyi elve ("nincs elem, nincs irány, melynek szabályszerűleg ki kelletnék záratni az irodalomból") olyan álláspontot fejez ki, melyet a "népnemzetiesség" a későbbiekben nem tudott megvalósítani. Ez az irányzat csakhamar a bezárkózási igény igazolására vállalkozott.

Erdélyi látja is az "átsajátítás" lehetőségének határait, de olyan irányban lép túl rajtuk, amerre, sajnos, senki sem követi. Fejlett irodalmak túlságos és egyoldalú utánzása épp egy elmaradott nép irodalmában az önálló kezdeményezéseknek, a sajátos, nemzeti valóság bemutatásának válhatnék kárára: "De úgy szokott történni, hogy másod rangú nép, minő mi is vagyunk, rendesen más nagyobbak védelme alá siet, mígnem igen könnyen lehető, hogy rabul esik ízlésben, véleményben." Ennek az elvnek 1853-ban különös jelentősége volt: az osztrák elnyomás, a beolvasztás kísérletei, az egyeduralomra törő "birodalmi" civilizáció idején a nemzeti jelleghez ragaszkodás fontosabb, mint akár a reformkorban. Erdélyi azonban még magasabb általánosítás szintjéről látja ezt a kérdést: "Igen szép tanulni az előre haladott irodalomtól, de belőle foglalni lehetetlen; vagy ha lehet is, az inkább veszteségnek mondható, mikép történt a régi római irodalommal oly mértékben, hogy éles ítéletű bíráló előtt a római költészet nem is létezik máskép, mint a görögnek eltanulása, ismétlése gyanánt." Erdélyi tehát már nem is pusztán nemzeti szempontból, de a benső, irodalmi szükség parancsára utasítja el az utánzást.

A fejlett irodalmak utánzása helyett, Erdélyi a nemzetiségek kultúrájának áthasonításával kívánná gazdagítani a magyar irodalmat: "Nekünk, magyaroknak, a mai fejlődési fokozat szerint oda kellene dolgoznunk, hogy a velünk egy sorban levő népszakadékok szellemirányait mind inkább szőnők be míveltségünkbe." A szomszéd népek költészetéből is táplálkozó magyar népiesség, Erdélyi óhaja szerint, "maholnap a Duna völgyén új, erőteljes harmóniának" vetné meg alapját. Ez az óhaj sohasem valósult meg a magyar költészetben, de annál inkább Bartók zenéjében, mely a magyar parasztzene forrásából éppúgy merített, mint a románból vagy a szlovákból. {658.} Az "átsajátítás" elve csalhatatlanul rávezet a népiesség eltorzításának legmélyebb okaira, s ez az elv kezünkbe adja a mércét, a törvényt, melynek segítségével a népköltészet befolyásának helyes mértékét s irányát megállapíthatjuk. Erdélyi világosan kimondja, hogy nem lehet népköltészetnek tekinteni mindazt, "mi a népnél mint ízlési dolog megjárja s országos kelettel bír". A népköltészet fogalmát ugyanoly ismérvek alapján kívánja megszabni, melyek a műköltészetre is érvényesek, s ezért figyelmezteti kortársait: "Óvatosaknak kell tehát lennünk mindent népköltészetül venni, mi a népnél található; mert a reá tapadt gyakorlat, régi szokás, vele való élés igen könnyen megjátszódtatja ítéletünket, ízlésünket." Erdélyi egyrészt a népköltészet fogalmát határozza meg, másrészt a kelmeiségét, melynek lényegét a költészeten-kívüliségben, a folklorisztikus különösségben, a tájszerűségben látja.

Az általános emberi elvét érvényesíti tehát a népköltészet vizsgálatában, mely a műköltészettől a lényegben egyáltalán nem különbözik: "Népköltészet alatt, józanon, csak olyan költészet érthető, mely, mindamellett, hogy iskolátlan tömegből támadott, megüti a műbecsi mértéket; szerintem az úgynevezett mű- és népköltészet között nem is esik más különbség, mint hogy emez kezdői gyöngéden, tartózkodva, természeti őszinteségben hangzik, amazon előkelőbb, bölcsészetibb a nyelv; emez egyszerű, amaz több idomát hordja időnek, míveltségnek." A népköltészet ilyen általános, emberi értelmét hirdeti később Gyulai, ezt az elvet fogadja el Arany is.

Erdélyi a népköltészet fogalmának ilyen meghatározásával az "átsajátítás" lehetőségeit is elénk tárta. A műköltészet csak olyan népköltészetet sajátíthat át, mellyel a közös lényegben – vagyis az érzelmek és gondolatok költői, mély élményében – találkozik. A népköltészet tehát nem mindenestül, hanem csak valóban költői alkotásaiban válhatik a műköltészet ihletőjévé. Erdélyi előtt – ha meg nem nevezi is – Petőfi példája áll: Petőfi szerelmi népdalai, melyek oly erősen kapcsolódnak a népköltészet példáihoz, az egész nemzet ifjúságának szívéből szólhatnak. A népköltészet néhány csodálatos, költői remeklése a világirodalom legnagyobb alkotásaival vetekedhetik. Az esztétikai mércét tehát a népköltészetre ugyanoly igényességgel kell és lehet alkalmazni, mint a műköltészetre. Erdélyi számára világos, hogy a tájköltészet sohasem emelkedhetik nemzeti költészetté; a bezárkózás költészete az, amely csak különc jelenségeket teremhet, s a költészet nemzetegyesítő funkcióját be nem töltheti. De valódi remekeiben a népköltészet már nemzeti költészetnek tekinthető. Erdélyi a maga kiadta gyűjteményről jelenti ki elsősorban, hogy mindaz, mi benne kiadatott, "egyáltalában nem akar költészeti mintául nézetni". Erdélyi legfontosabb gondolata: a népköltészet és a műköltészet nem egymással szemben álló "tartományok", hanem egymásnak "édes testvérei".