Tanulmánya Petőfiről

A Népköltészet és kelmeiség szorosan összefügg Erdélyi 1854-ben írt Petőfi-tanulmányával, sőt ennek logikus előkészítője. Az ő Petőfi értékelését is sajátos irányba tereli a körülmény, hogy ez az írás a petőfieskedők elleni kritikai hadjáratban jött létre. A Petőfi iránti meghatott tisztelet és együttérzés ebben a kritikában is párosul az értékelés bizonytalanságaival, sőt egy-{659.}oldalúságaival. Petőfi jelentőségének végső mértéke Erdélyi számára talán kevésbé világos, mint Gyulai számára; s mint annyi Erdélyi-bírálatban, itt is elhangzik néhány megállapítás, mely a szerző elvont pedantériájáról, fölismerési korlátairól kínosan árulkodik. Erdélyi Petőfit nem hogy Goethe, de – Béranger mögé helyezi, s a "valódi költői nagyságot", az "emberi szellem mélységeit" vonja kétségbe nála. Politikai költészetét hidegen ítéli meg ("Ilyféle költeményei, az eszme és lelkesedés nevében, a lehetetlenséget vívják."), s legtöbbre az első korszak költeményeit becsüli ("páratlanok dévajgásai a borral; leírásai, föstései a természetiekben; különösen az alföldi rónák költészete hasonlít a hollandi művészek vásznához"). A tanulmány "menteni" igyekszik a negyvenes évek forradalmi lázát s Petőfi forradalmi szerepét, melyet az ifjúság túlzási kedve miatt tekint megbocsáthatónak. Némi röstellkedéssel ír a forradalmat előkészítő korszakról, mely a "beteg lázának látható jeleit" mutatta. Ebben a korszakban az emberek "mindinkább veszték talpaik alól a derekas valót", Petőfi pedig a partjait túllépő folyón, a "vészben" hintáztatta magát, "mikép az énekes hattyu". Fenséges kép, de épp ennek a kornak hajlamai, szemlélete szerint: kevéssé vonzó.

Mégis, Erdélyi e tanulmányában a kor néhány ellentmondásos jelensége közt helyes utat talál, és elméletileg megjelöli az ötvenes évek irodalma számára a továbblépés lehetőségeit. A kelmeiségről szóló írás szellemének megfelelően, most is hangsúlyozza a többféle irányzat jogosultságát ("megállhatatlan elv azoké, kik ugyszólván kirekesztőleg népi vagy ellenkező elemhez vallottak"), s a bezárkózó népiességet, valamint az utánzási irodalmat egyaránt elutasítja. Alapgondolata: az egységes, össznemzeti irodalom, mely – természetesen – a nemzeti egység elvének felel meg. Petőfiben az egész nemzethez szóló költőt domborítja ki, tehát ugyanazt a vonást, melyet Gyulai is. Erdélyi szerint Petőfi "egész egyetemességgel, úgyszólván egész mellel fogta fel a nemzetet költészetében: amit előtte, csak kivételkép, részletben űzött a csendes munkálkodás, ő elölről kezdte és lelke teljes szabadságával gyakorolta. Jó szelleme ugyanis mintegy megsugallá, hogy mikép egy a nemzet nyelvben, hasonlóan egynek kell lenni költészetben is." Erdélyi mit sem fog fel Petőfinek abból a hitvallásából, mely a nép felemelését hirdette költészetben és politikában. Inkább a maga népiességi "népnemzeti" elméletéhez szabja Petőfit, annak igazolását látja Petőfi egész költészetében. A forradalmár Petőfi, aki túlnőtt a népiességen, a "nemzetiségen", érthetetlen és idegenszerű Erdélyi, Gyulai vagy Tompa számára.

Erdélyi – és általában a "népnemzeti", népies irányzat – ilyen magatartásában nem lehet valamiféle "Világos utáni változást" látnunk. Erdélyi és társai Világos után is ugyanazt hangoztatták, vallották, amit Világos előtt. És Petőfi első korszaka nagyrészt igazolhatta is Erdélyinek népiességi, "nép-nemzetiségi" elméletét, hisz ez a korszak a népköltészetnek nemzeti költészetté emelkedését valósította meg, habár a plebejus lázadás olyan indulataival megtetézetten, melyeknek igénye ugyancsak hiányzott a népiességi elmélet követelményeiből. A 48 előtti népiesség demokratikus eszméi magukban még nem jelentenek forradalmiságot. Fontos előkészítője ez a forradalomnak, de nem forradalmi irányzat. Erdélyi célja: nemzeti irodalom, nem pedig forradalmi költészet. Erdélyi és Gyulai tehát nem "lúgozzák ki" a forradalmat a népiességből: ez a népiesség ugyanis önmagában sohasem volt forradalmiság. {660.} Világos után annyi változás történik, hogy a 48 előtti demokratikus tartalmak fokozatosan elhalványodnak. Egyaránt kimutatható ez a plebejus-demokratikus Erdélyinél és a liberális Gyulainál. Egyiküket sem illeti mentség Petőfi forradalmiságának meg nem értése, el nem fogadása miatt. De egyiküket sem lehet olyasvalami "elárulóinak" tekintenünk, amit sohasem vallottak, A népiesség elméletének demokratikus elemei a Világos utáni évtized első felében még viszonylag épen maradtak meg Erdélyinél. Ő sohasem tagadja el, sőt elismerőleg emlegeti Petőfi költészetének demokratikus jegyeit: "előadásában egészen a tömeges közönségre támaszkodik"' írja, s költői hangnemét, formáit is a "köztudalomra" (köztudatra) reagálásából magyarázza meg.