Társadalmi drámák

1843 nevezetes fordulópont reformkori drámairodalmunkban. Azok a társadalmi erők, amelyek a politikai vígjáték kialakulásához vezettek, életre hívták a két másik korszerű műfajt: a társadalmi színművet és a népszínművet is. A Tisztújítás bemutatóját három hónap múlva A szökött katonáé követte, s ebben az esztendőben nyerte el az Akadémia száz aranyos jutalmát Obernyik Károly Főúr és pór című drámája.

Obernyik Károly (1815–1855) református papi családból származott; mint a debreceni kollégium eminens diákját érte az a kitüntetés, hogy Csekére került Kölcsey Kálmán nevelőjének. Kölcsey Ferenc halála után tanítványával és annak anyjával Pestre költözött, s itt bekapcsolódott az irodalmi életbe. Tagja volt a Tizek Társaságának, de azután egyre inkább eltávolodott Petőfitől és a forradalmi demokratáktól; 1849-ben rövid ideig a Pesti Hirlapot szerkesztette, nemzetőr is volt, de a szabadságharcban nem vett részt 1851-től haláláig a kecskeméti református főiskolában tanított.

Említésre méltó, hogy első drámai kísérletében, a Messiásban (megírásához még Kölcsey környezetében fogott hozzá), Jézus alakját a hagyományos fideista-mitikus felfogás helyett racionális történeti szempontból próbálta értelmezni, és Júdás személyében a nép szociális elégedetlenségének adott hangot. A dráma Obernyik világnézeti erjedéséről, lázongásról tanúskodik, mely azután a Főúr és pórban a feudális kötöttségek elleni nyílt támadássá fokozódott. Az akadémiai bírálat az indulatok festését, a szerkezetet és a párbeszédet dicsérte, de kiemelhette volna azt az írói bátorságot is, amellyel a szerző a címben is jelzett osztályellentétet olyan élesen ábrázolta. Obernyik tézisdrámát írt: mindjárt az első jelenetben kimondja az alapeszmét: "Míg oligarchiáink törve nem lesznek, addig ez alkotmánynak nincs üdvössége"; a zárójelenetben lírai pátosszal ismétli meg: "Isten, isten, teremtsd egyformává az embert! s ne engedd, hogy félszeg tudomány és ostoba törvények embert embertől elkülönítsenek." A tétel igazságának bizonyítására, a vadromantika kelléktárából vett eszközök felhasználásával, az arisztokrácia vérlázító aljasságát, gyilkosságtól sem visszariadó elvetemültségét leleplező jeleneteknek olyan sorát pergeti le, hogy igazán nem csoda, ha a cenzúra nem engedélyezte a darab előadását.

Iránydráma az Örökség (1844) is, amely a dologtalan nemességet és a szorgalmas pesti német polgárságot állítja egymással szembe, – de már korántsem olyan harcos indulatú, mint a Főúr és pór. A léha, gőgös nemesifjú a darab végén megjavul. "Sanyarú sorsom s egyetlen nőm szeretete megtanított, hogy az ember nem címe, de lelki ereje és szorgalma után ér valamit. Most nem szégyenlek dolgozni s házamat kezem munkájával tartani, s lelkem érzi nemességét, nagyobbat, mint amelyet a születés ad. Most ember és polgár vagyok!" – így foglalja össze a tanulságot a jó útra tért Nyáray, s ez a morális fordulat kissé tompítja a darab kritikai élét, annál is inkább, mert a fordulat drámai motivációja gyengén sikerült. Nem mutat fejlődést az Elsőszülött {678.} (1846) sem: a benne megtámadott majorátus intézménye nem tartozott társadalmunk legfontosabb kérdései közé, a darab kifejező eszközei pedig arról vallanak, hogy Obernyik a vérbő romantika világából a Kotzebue és Iffland képviselte sápatag-érzelmes "családi rajzolat" tájaira tévedt.

Így hát Obernyik csak első társadalmi színművével alkotott igazán jelentőset. Egyelőre fel is hagyott ezzel a műfajjal, a negyvenes évek második felében csupán novellák és szórakoztató vígjátékok kerültek ki tolla alól. Ez utóbbiak között mindenesetre figyelmet érdemel a Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban című kétfelvonásos apróság (1849), amely egy emigrált pecsovics felsülését és megtérését adja elő, némi hazafias tendenciával. A szabadságharc után ismét a komoly nemben folytatta drámaírói tevékenységét. A franciás romantikához tért vissza; de mivel a Bach-korszakban közéleti viszonyok ábrázolása tilos volt, darabjainak középpontjában lélektani, erkölcsi problémák állnak. Főleg a családi konfliktusok érdekelték: anya és leánya harca ugyanazért a férfiért (Anya és vetélytársnő, 1850), a hitvesi hűség és a szülő iránti szeretet összeütközése (Khelonis, 1854), az apa tragikuma, aki tévedéseivel gyermekeit szerencsétlenségbe taszítja (Brankovics György, 1855). Ez utóbbinak volt politikai mondanivalója is: Obernyik a szerb despotának, Hunyadi János ellenfelének sorsát – a történeti valóságtól némileg eltérően – úgy mutatta be, hogy a dráma a török igától egyaránt fenyegetett magyar és szerb nép sorsközösségét, testvéri szövetségének szükségességét hangoztatta. Ezt a gondolatot megtaláljuk novelláiban is, amelyeken Jókai Csataképek című ciklusának hatása érezhető.

Nem kevésbé ellentmondásos de sokkal gazdagabb Czakó Zsigmond (1820–1847) életműve. Gondtalan gyermekkor után nehéz körülmények közé került, mert mániákus apja aranycsinálásra tékozolta a családi vagyont. A nagyenyedi kollégium befejeztével vándorszínésznek állt, 1842-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött kardalosnak. Első drámái (Kalmár és tengerész, 1844; Végrendelet, 1845) nagy sikert arattak, ekkor színházi ügyelőnek tették meg. Magányos, zárkózott egyéniség, igazi romantikus "tépett lélek" volt. Vörösmarty stílusában írt, helyenként egyházellenes tendenciájú Szent László és kora című "drámai történetrajz"-ának elutasítása, a Leona (1846) és a Könnyelműek (1847) bukása, valamint a színház vezetőségével történt elvi tartalmú összetűzése után 1847 decemberében főbe lőtte magát. Halála általános megdöbbenést keltett; Petőfi és Arany verssel siratta el, Vasvári pedig szép cikkben elemezte Czakó lelki összeroppanásának társadalmi okait.

Reformkori drámaíróink között ő volt a legígéretesebb tehetség. Társadalmi színműveinek témájával a Sue nyomán divatba jött bűnügyi rémromantikához csatlakozott; vallotta a színszerűség elvét is, de ezt egészen egyéni módon értelmezte. Nézete szerint a drámaíró "a compositioban ne a priori vegyen fel charaktereket ... hanem állítson elő phantasiája erejével költői egész képet: drámai, psychologiai vonalakon nyugvó gruppokat"; vagyis a "képek" nála nem afféle látványosságok, mint amilyenek a történeti drámák tablói voltak, hanem olyan megdöbbentő, sokszor egészen bizarr szituációk, amelyekben a drámai küzdelem a szereplők ellentétes érzelmeinek viharos erejű kitöréseiben éleződik ki, s amelyek ennélfogva nagyhatású színészi teljesítményre nyújtanak alkalmat.

{679.} Miféle mondanivaló húzódott meg eme színszerű-romantikus stílus mögött? A Kalmár és tengerészben a kalandorrá, sőt gyilkossá züllött nemesi származású Arthur és a polgár Kelendi testvérpár (az egyik tisztes kereskedő, a másik Széchenyi és Kossuth gazdasági reformjaiért lelkesedő hajóstiszt) állnak egymással szemben; a Könnyelműek pazarló, gőgös mágnások bukását mutatja be, a háttérben felvillantva a megyei életet a maga törvénytelenségeivel; a Végrendelet arról beszél, hogy az előkelő, nagyúri élet, a szalonok világa mennyi sötét titkot, erkölcsi botlást takar, s ha valaki nálunk becsületes munkával akar érvényesülni, akkor más hazát kell keresnie, "hol a jutalom érdemhez és nem születéshez köttetik". Czakó sem fukarkodott tehát a korszerű társadalombírálattal, s ez drámáinak vitathatatlan érdeme; kritikájának hitelét azonban gyengíti, hogy az igazságtalanságokért és bűnökért az egész társadalmat teszi felelőssé, s nem hisz a haladásban, az ember felemelkedésének, boldogságának lehetőségében. "Ölni tudtok emberek, – de nevelni, lelket teremteni nyomorúk vagytok" – mondja lelki bukásának küszöbén Arthur; "Mi a világ? Embernek nevezett, minket könnyező néhány mozgó gép összege, hol mindenike sír, nevet, őrjöng, gúnyol aszerint, amint a sors szeszélye jobb vagy rosszabb kedéllyel játszik rajt" – így elmélkedik Táray. Ezek a borús gondolatok egész filozófiai rendszerré szélesültek a Leonában, ebben a legsötétebb világgyűlöletet árasztó sorstragédiában. Leona feldúlja hűtlen csábítójának, a remeteségbe vonult Erasztnak s vele együtt saját fiának életét. A dráma a lelki szadizmus határát súroló jelenetek és poétikus-idilli képek, éles antiklerikalizmus és buddhista-pantheista bölcselkedés sajátos vegyülete, s ebben a sivár tanításban csendül ki: "Ez a világ a legjobb világ! Benne nincs jó és nincs rossz; nyugodjál meg bűneiden!" S noha a színlap szerint a történet a 13. században Bizánc környékén egy rengetegben játszódik, a darabból hiányzik mindén konkrét hely- és időbeli vonatkozás, amivel Czakó nyilván a mondanivaló egyetemes érvényességét kívánta hangsúlyozni.

A Leona a romantikus lázadás jellegzetes terméke, rokon Vajda Péter írásaival, Jókai első műveivel, főleg pedig a Felhőkkel, a Tigris és hiénával, A hóhér kötelével. Petőfi lelki válsága hamarosan feloldódott a politikai harcokban: Czakónál ez a szerencsés fordulat nem következett be. Pesszimizmusa befelé forduló, hideg közönyt magára erőltető, önsebző gőggel, az emberek fölé emelkedő magatartássá merevedett, amelyhez hasonlót később a "Mont Blanc-ember" Vajda Jánosnál tapasztalhatunk. Erről tanúskodik utolsó műve, a Nagy Lajos halálát követő idők zavaros eseményeit dramatizáló, Shakespeare királydrámáinak technikáját és Vörösmarty nyelvi pátoszát követő János lovag (1847). Főhősét, Palizsnai Jánost, akinek "rideg, havas keblén a lágy tavasz jégcsúcsokban virít", Czakó önmagáról mintázta meg, s ez a felfokozott szubjektivizmus teszi a drámát problematikussá: megragadó lírai részletei ellenére is kidolgozatlannak érezzük, mert fő gondolata, hogy a történelmi igazság csak a jó emberek egyéni boldogságának feláldozása árán érvényesülhet, s hogy politikai erkölcs és humánum kizárják egymást, nincs eléggé motiválva.

A társadalmi dráma harmadik képviselője Hugó Károly (1806–1877). Budai polgári családból származott; orvosi diplomát szerzett, mint katona-orvos részt vett az 1830-i lengyel szabadságharcban, majd bekalandozta {680.} egész Európát. Magyarul csak a negyvenes években tanult meg, amikor egy időre Pesten telepedett meg. Romantikus egyénisége mintegy ellenpárja Czakóénak; élete végén a megalománia tüneteivel megtébolyodott.

Hugó többféle stílussal próbálkozott. Zsarnokellenes klasszicista tragédiája, a Brutus és Lucretia (1847), valamint a Calderón hatását sejtető Világ színjátéka (1847) kevés figyelmet ébresztett. A Mátyás-drámák körébe tartozó Egy magyar királyt (1846) Egressy Gábor javította ki nyelvi és dramaturgiai szempontból, ő játszotta a főszerepét is. A vontatott, bőbeszédű történelmi korrajznak legsikerültebb az a része, amelyben a népbarát uralkodó leszámol a hatalmaskodó főurakkal; a bemutatón a felháborodott arisztokraták tüntetőleg kivonultak a színházból. Nagy és tartós sikert Bankár és báró című háromfelvonásos szomorújátékával ért el (1847). A darab címe társadalmi ellentétre látszik utalni, de a bonyodalom nem a szereplők osztályhelyzetéből folyik. A bankár is, a báró is ugyanannak a társadalmi körnek tagja, kölcsönösen megbecsülik egymást; a dráma a feudális arisztokrácia és a pénztőke kapcsolatát tükrözi. A konfliktus teljesen magántermészetű: az öreg és a fiatal férfi harca a kettejük között ingadozó nőért. A mű a klasszikus hármas egység szabályai szerint készült, de tartalma, megoldása romantikus; a végzetszerűség fülledt légköre nehezedik a három nemeslelkű, embernek véletlenek, félreértések folytán egymást tragikusan keresztező sorsára. Hugó elhitetően tudta megrajzolni az elfojtott szenvedély fellobbanását és végzetes elhatalmasodását. A dráma elsőnek vitte színpadra a férjes asszony házasságon kívüli szerelmének – a feudalizmus társadalmi viszonyaira épülő irodalmunkban eladdig teljesen ismeretlen – problémáját, s ezzel előfutára lett a századvég divatos "házassági háromszög"-darabjainak.