| Történeti drámák | TARTALOM | Társadalmi drámák |
A másik hagyományos műfaj, a vígjáték, főként a könnyű szórakoztatást szolgálta a helyzetkomikumra épített darabok egész sorával. Tematikájuk humoros novellairodalmunkéval rokon; életszerűségük csak annyi, hogy szerzőik (Degré Alajos, Gaal József, Kovács Pál, Obernyik Károly) a magyar biedermeier világát vitték színpadra, s a meglehetősen naiv bonyodalmat időnként aktuális célzásokkal igyekeztek élénkíteni. Általában közelebb állnak a bohózathoz, mint a vígjáték magasabb rendű változataihoz; Vörösmarty költői vígjátéka, A fátyol titkai nem talált követőkre, s az úgynevezett társalgási vígjáték irányában is csak Csató Pál tett – Scribe modorában – kísérletet (Fiatal házasok, 1837). A magyar dráma nyelve ekkor még nem volt eléggé fejlett könnyen pergő párbeszédek, szellemesen sziporkázó szópárbajok kifejezésére, s társas életünk sem állt még az urbanitásnak olyan fokán, hogy a komikum választékosabb formáit táplálhatta volna.
Csató említett darabjának egyik jelenetében a megyei igazságszolgáltatásban uralkodó tűrhetetlen állapotokra céloz, s ez minden alkalommal viharos tetszést váltott ki a nézőkből, jelezve, hogy megérett az idő a korszerű publicisztikai témák drámai feldolgozására. S valóban egy újságíró, a reformkor fürge tollú, éles szemű riportere, Nagy Ignác eredeti ötletéből megszületett a politikai vígjáték.
Nagy Ignác első ilyen kísérlete az Egyesüljünk! volt (1839). A darab ellenképlete az előző korszak magyarosított vígjátékainak: Angliában játszódik, angol szereplőkkel, de az idegen köntös hazai viszonyokat takar. Mondanivalója kettős: egyrészt Széchenyi gazdasági programját népszerűsíti (Clinton nevű főhősének félreismerhetetlenül nagy reformerünk volt a modellje), másrészt a nemesség restségét és szalmaláng-lelkesedését gúnyolja ki. Az Egyesüljünk! stílusa még sok helyütt elvont, didaktikus; a szereplők úgy vitáznak, mintha vezércikket mondanának tollba, s ez a vígjáték tempójának megy a rovására. Annál elevenebb, frissebb a Tisztújítás (1843). Bonyodalma a szokványos vígjátéki alaphelyzetből fejlik: Arankáért, a szép özvegyért, hárman versengenek: Farkasfalvi, a maradi gondolkodású, dölyfös alispán, Heves, az áldemokrata, önző ügyvéd s Tornyai, a tisztakezű, becsületes szolgabíró, a liberális eszmék igazi képviselője. Hogy ez utóbbi győz, már önmagában is a haladás erőinek fölényét jelképezi; de Aranka annak ígéri kezét, akit a tisztújításon megválasztanak alispánnak, s ezzel az ügyes fordulattal Nagy Ignác a cselvígjátékot minden erőltetettség nélkül pompás szatírává tudta fejleszteni. A megyei élet jellegzetes típusait felvonultató mulatságos jelenetekben mutatja be, hogyan zajlott le a feudális Magyarországon megvesztegetéssel, erőszakoskodással, etetéssel-itatással egy választás, s a szatíra ostora nemcsak a hatalom birtokosainak hátán csattan, a szerző a megyeszékhelyre becsődülő kurtanemesek politikai tájékozatlanságát, cinizmusba hajló anyagiasságát, részegeskedését is kipellengérezi. A Tisztújítás az irányzatosság nagy diadala volt; akadémiai díjat kapott, a kritika is (Bajza, Toldy), a közönség is elragadtatással üdvözölte; egyike azon kevés régi drámánknak, amely színházaink mai játékrendjén is szerepel. S Nagy Ignác iskolát csinált. Követői között első helyen Eötvös Józsefet kell említenünk {676.} (Éljen az egyenlőség!), utána – rangsorban – Vahot Imrét (Még egy tisztújítás, 1843; Éljen a honi! 1846), Gaal Józsefet (Vén sas, 1843), Beöthy Zsigmondot (Követválasztás, 1844) végezetül Kovács Pált, aki a Nemesek hadnagyában (1844) a korteskedés rehabilitációjára törekedett – nem nagy sikerrel. A Tisztújítás hatásának hullámai egészen A falu jegyzőjéig, Az elveszett alkotmányig gyűrűztek.
Vígjátékirodalmunk harmadik ága, a történeti vígjáték, Kisfaludy Károly kezdeményezésének folytatásaképpen, elsősorban Mátyás király alakjához kapcsolódik. Ezek a darabok – mint a társadalmi helyzetvígjátékok is – a közönség szórakozási igényéhez idomultak, egyszersmind azonban a nagy nemzeti király kultuszát is szolgálták. Mátyás kettős alakban jelenik meg bennük: mint a nép érdekét néző, igazságtevő uralkodó és mint a könnyűvérű, kalandkereső férfi. A konzervatívabb ízlésű Kovács Pál (A féltés gyötrelmei, 1834) és az ízléssel mindig hadilábon álló Vahot Imre (Költő és király, 1846) a két végletet képviselik; amaz az első, ez a második vonást hangsúlyozta. Pajkos komikum és tiszteletreméltó történetiség összhangját Gaal József (A király Ludason, 1837) és Szigligeti Ede (Kinizsi, 1842) találták el, akik emberközelségbe tudták hozni a királyt, anélkül, hogy vaskos túlzásokba estek volna.
Toldy Ferenc a Figyelmező 1839 évfolyamában Gaalnak A király Ludason című darabjáról írt bírálatában körvonalazta a történeti vígjáték esztétikai elveit. Kiemelte, hogy a történelmi hősök, ha kisszerű életviszonyok között jelennek is meg, nem nélkülözhetik azt a felsőbbséget, erőt, amely alakjuk emlékéhez tapad, s a párbeszédben is éreztetni kell a "finomabb levegőt", amely nélkül Beatrixet és Mátyást "nem tudjuk, nem szabad elképzelni". Alighanem ezek a szempontok vezették Szigligetit Rózsa című történeti vígjátékának megírására (1840), amelyben a három kérő motívumát a Toldi-mondával olvasztotta egybe. Toldinak a címszereplő jellemére utaló szavai: "Rózsa vagy, kedvesen mosolygó virág; s csak a hivatlan és tisztátlan kezüt vérzik töviseid" – a dráma egész mondanivalóját foglalják össze. A három főszereplő három típust képvisel: a "mosolygó-szúró" Kórógi Rózsa a játékos kedvű, kissé kacér, de érzelmeit komolyan vevő, szellemesen fölényes társasági hölgyet; a "tisztátlan kezű" Bábel a hazug, gyáva, kapzsi, hazátlan kalandort; a "hivatlan" Toldi pedig a rezignált szerelmest, aki álruhás párviadala után magának követeli az özvegy kezét, de végül kénytelen lemondani róla. Rózsa körül a "finomabb levegőjű" költői vígjáték hangulata alakul ki, Bábel a szatírába áthajló bohózatosságot képviseli, Toldi pedig darabos becsületességével, rettentő ereje, marcona külseje mögött rejlő gyermeki naivságával mosolyra fakasztó és részvétre indító tragikomikus hős. Az alakok megformálása a legjobb példaképek követéséről tanúskodik; Rózsa: Vörösmarty Vilmájának édestestvére; Bábel: Csokonai Sertepertijének és Kisfaludy Károly Szélházyjának utóda; megszégyenülésének külső körülményei pedig azonosak Shakespeare Falstaffjáéval; Toldi meg Vörösmarty költeményéből került a drámába. Ezek a hatások Szigligeti művében hibátlan egységgé ötvöződnek, éppúgy, mint a tréfa, a helyzetkomikum és a jellemkomikum hármas stílusrétege. A Rózsa a reformkor gondolatvilágának egyik legjellemzőbb terméke: a népi-magyar Toldi és a kalandor Bábel ellentétére a korszerűség nyomta rá bélyegét, a hős győzelmének ellentmondásossága pedig népi {677.} erő és nemzeti haladás problémáját egészen úgy veti fel és oldja meg, mint később Arany János a Toldi estéjében
| Történeti drámák | TARTALOM | Társadalmi drámák |