Munkásságuk 1848-ig

A közéletbe leginkább az irodalom kapuján lehetett belépni, ezért szinte valamennyien versekkel próbálkoztak, bár legtöbbjük sosem emelkedett az önképzőköri színvonal fölé (Herczeg Viktor: Vers és próza, Népdalok, 1846; Ábrányi Emil: Alföldi lapok, 1848). Emellett robotoltak az újságírás taposómalmában, esetleg névtelenül, mint Kléh István; színházi csevegésekkel, báli tudósításokkal látták el a divatlapokat, mint Bulyovszky; népszerűnek szánt könyveket kompiláltak megélhetésük végett, mint a Birányi testvérek (Világ-{696.} történeti elbeszélések, A természetet magyarázó atya, 1846). A kiválóbbak, a negyvenes évek sűrű közéleti levegőjében, korán értek, és nagyon fiatalon terjedelmes és maradandó politikai munkákat tettek közzé. Irínyi már huszonkétéves korára elkészült főművével (Német-, franczia- és angolországi uti jegyzetek); Kőváry László 1842-ben kiadta Székelyhonról című könyvét; Királyi Pál 1845-ben második díjat nyert Batthyány Kázmér pályázatán (Robot és dézma) Pákh és Pálffy Albert szikrázó szellemmel töltötte meg a Pesti Hirlap újdonságrovatát; Berecz Károly úti tárcái az Életképekben, ha nem vetekszenek is Petőfi hasonló írásaival, hatásosan ostorozták a "nemzeti bűnöket"; 1847-ben, a Kisfaludy Társaság pályázatára Vasvári benyújtotta Zrínyi Miklós a költő című tanulmányát s közben már dolgozott Történeti névtárán, mely 1848-ban került ki a nyomdából.

Az irodalom hivatásáról vallott felfogásukat a reformkor nagyjaitól örökölték (Eötvös: "Kit nem hevít korának érzeménye, | Szakítsa ketté lantja húrjait"), de az irányköltészet elvét ők hirdették meg először. Vasvári így töprengett jegyzőfüzete előtt: "Az irodalom önmagáérti cél? Ez hát a levegőben is elélhet, s ha teste van is, legfeljebb oly kígyó, mely önmagába kunkorodik vissza, száját farkával tömi be, s így a világnak se nem használ, se nem árt. Önmagával beelégszik. Szerintem az irodalom az élet vezérfáklyája ..." Amikor Jókai átvette az Életképek szerkesztését, programcikkében leszögezte: "Az irodalom hivatása az igazság eszméit terjeszteni ... az igazság eszméinek tetsző alakot adni ... Őrt állni az emberiség örök jogai felett, felrázni az alvó erőt gyáva tespedéséből, fogyasztani a szűkkeblűség birodalmát, s mi legfőbb; tudni szólani és tenni a jó ügyért ... Ezért nem értünk egyet azon irodalmi töredékkel, mely ... ily elveket mondat ki: A költészet maga magának cél, a költészetnek ne legyen iránya." Az elkötelezettség tartalmát Sükei határozta meg: "Irányunk központja a népszellem."

"Szólani és tenni." Eltelve tettvággyal, rajongtak korukért, mert abban a cselekvés pályaterét s a fejlődés biztató távlatait pillantották meg. Nem kértek a váromladékok múltján borongó romantikából, mert romantikusabbnak találták a maguk mindent ígérő korát. "Nagyszerű idők elébe megyünk" – írta 1841-ben Kőváry László; Berecz Károly versben dicsőítette a 19. századot, Sükei büszkén vallotta: "Mi a legújabb jelenkor gyermekei vagyunk ... Szeretjük pedig a jelenkort rontva teremtő irányú romantikájával ..." Lelkesedésük okát a legvilágosabban Irinyi fejtette ki Visegrád című cikkében: "Szeretem századunkat ..., mivel az osztályfalakat óriási erővel döngeti, az összes emberiséget nagyban és komolyan vezeti az egyenlőség felé; a gépekkel teljesen a szellem urasága alá helyezi az anyagot ..." Ujjongva köszöntötték a technika vívmányait: a váci vasút megnyitását Petőfi verssel, Irinyi pompás cikkel; ugyancsak Irinyi "a mesés hajdankor minden magasztalt óriási művei"-nél nagyobb alkotásnak mondta a londoni Temze-alagutat; Vasvári oly korról ábrándozott, "melyben a ló s tehervonó marhák állatgyűjteményekben, ritkaságokul fognak mutattatni" (mint Madách falanszterében); "mert ... minden terhes munkát gép pótoland". Ujjongva ünnepelték a "szabadszelleműség" hódításait s a korszellemet, mely "az észt, a filozófiát a gyakorlati, politikai élet által elterjeszti a kunyhókig".

A korszellem szót Kossuthtól tanulták a márciusi ifjak, de új tartalommal töltötték meg. "A korszellem haladásának semmi emberi önkény nem képes {697.} gátat vetni – írta Kőváry László kevéssel a forradalom előtt, A polgárosodás hatalma című cikkében. – S mit tanít a korszellem minekünk? Az egyenlőséget." A polgári reformokért, a jobbágyfelszabadításért az idősebbek, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth nemzedéke, mindenekelőtt gyakorlati megfontolásból, a gazdasági pangás sürgető követelésére kezdtek harcot, nemes szándékaik rugója végső soron az volt, hogy a feudális akadályok eltakarításával a maguk birtokait kívánták virágzóvá és versenyképessé tenni, s ez igyekezetük közben munkálták ki liberális elveiket és a jelszót, mely Kölcsey megfogalmazásában így hangzott: "Szabadság és tulajdon." A márciusi ifjak mögött nem állott birtok, ezért az ő gondolatmenetük más utat követett, a fordítottját elődeikének: ők az egyenlőség elvéből indultak ki, s jutottak el a korszerű tennivalók vállalásáig. Az egyenlőség eszméje, melyen maguk is csak szabad birtokolhatást és törvény előtti egyenlőséget értettek, általuk, az ő írásaikkal vonult be mint magánvaló jó a magyar köztudatba. "Csak egy pártot ismerek: az igazságét" – olvassuk Vasvári kézirataiban; Kossuth inkább az exigenciákról szokott beszélni. Vasváriék idealizmusa ("eszmékből szülemlenek a tények") tisztábban és merészebben rajzolta ki az elveket; Kossuth több gyakorlati eredményt ért el; bizonyos, hogy az országnak mindkét félre szüksége volt, és győzelmeit – 48-ban – akkor aratta, amikor Kossuth és az ifjúság szerencsésen együttműködött.

A márciusi fiatalok kötelezőnek ismerték el az igazság és a korszellem parancsát, s ezért mindenáron és minden áldozat árán törekedtek megvalósítására. "Csak a demokrácia üdvezíthet a földön" – írta Kőváry László, s e meggyőződésből önként adódott a következtetés: ha másként nem lehet, forradalommal kell kivívni! "Hasonlítom a népszabadságot a citromfához, melyet koronként vérrel kell öntözni, hogy termékenységének újabb lökést adjunk." (Kőváry) A francia forradalom históriája nemcsak Petőfinek volt "reggeli és estéli imádsága", hanem egész nemzedékének: vállalt jövőjüket faggatták lapjain. "A Girondisták története a legkedvesebb olvasmány" – sietett Pálffy Albert felhívni a figyelmet Lamartine alighogy megjelent művére; Irinyi himnikus prózában dicsőítette Párizs forradalmi köveit, a Carrousel teret; Vasvári, kiadatlan sorainak tanúsága szerint, már a forradalom előtt Marat szerepébe képzelte magát.

A nemzeti eszme kezdettől fogva áthatotta őket, még amikor diákfővel a reformkor hazafias balladáit és szózatait deklamálták, 1847-ben pedig Sükei így írt: "E szó: nemzeti, a szanszkrit nyelv azon szavaihoz hasonló, melyekben egész filozófiai rendszerek rejlenek. E szó: nemzeti, magában foglalja történeti fejlődésünk egész filozófiáját." A kozmopolita – írta Vasvári – "azért vallja magát az emberiség apostolának, a nagyvilág polgárának, hogy körülötte levő szegény honfitársaival ne kelljen jót tennie", de "aki honáért tesz, az tesz az egész emberiségért".

A reformkor nacionalizmusa, noha nem volt eleve ellensége a nemzetiségeknek, hisz csatáit a bécsi elnyomás és a vele járó német behatás ellen vívta, s előbb csak az elfajult magyar elemet igyekezett nemzetivé formálni, hamarosan a megmagyarosodás követelményét állította fel az idegen ajkú lakossággal szemben, hiába óvott a túlzásoktól Széchenyi. A márciusi fiatalok (és Táncsics) e téren is érvényesítették radikalizmusukat, és a fegyveres harcok hevében olykor türelmetlenebbek voltak a nemesi pártnál, mégis közülük álltak elő {698.} azok, akik a legtöbb együttérzést tanúsították a nemzetiségek szociális helyzete iránt. A szlováklakta Felvidék nyomoráról Irányi Dániel cikket, Petőfi verset írt, Jakab Elek és Oroszhegyi Józsa az erdélyi románok ínségére figyelmeztetett, Szegfi Mór részvéttel rajzolta meg egy életképben a Pestre vetődött szlovák építőmunkások alakját. A forradalomtól olyan világot reméltek, melyben Vasvári szavai szerint: "A nemzetek nem fogják egymást üldözni. A testvérszeretet szellemláncai fogják egybecsatolni az emberiséget."