Származásuk, társadalmi helyzetük, neveltetésük

Legtöbbjük a társadalom alacsonyabb rétegeiből érkezett. Bulyovszky, Irinyi, Kolmár, Oroszhegyi, Vas Gereben gazdatiszt gyermeke, Pákh, Sükei, Vasvári apja lelkész, Laukáé mérnök, Emődyé tanár, Bérczy Károlyé orvos, a Birányi testvéreké, Kornis Károlyé, Remellay Gusztávé kishivatalnok, Kerényié vaskereskedő, Vajda János erdészlakban nevelkedett, Irányi Dániel, Nyiri Józsa és Magos Ernő polgári származását már eredeti idegen nevük (Halbschuh, Kandel, Grosz) elárulja; a birtokos nemességhez alig néhányan tartoztak (Berecz, Dobsa, Várady Antal), kastélyban csak Ábrányi Emil született, és Nyári Albert volt az egyetlen báró köztük. Legtöbbjükéhez képest Petőfi családja, míg tönkre nem ment, jómódúnak mondható; paraszti származék csupán Arany és Tompa.

Sokan már tanulmányaikat is nehezen végezhették el, esetleg csak papi szemináriumokban (Birányi Ákos, Oroszhegyi, Pálffy), nevelősködniök kellett (Emődy, Kolmár, Kornis, Szegfi, Vasvári), néhányan ideig-óráig a kalandos színészet csábításának engedtek (Petőfi, Arany, Vajda, Várady, Dobsa). A legtöbb végül is a jurátusok, majd a tengő-lengő ügyvédek számát növelte (jólmenő irodája csak Várady Antalnak volt), vagyis azt az értelmiségi réteget, mely az ország kenyéradó lehetőségeihez képest aránytalanul népes volt, és – mint már a kortársak megjegyezték – létbizonytalanságánál fogva hajlott minden változtatásra. Ennek a fiatalságnak a köréből kerültek ki hazánkban az első szellemi proletárok, akik tollukból próbáltak megélni, s még csak az Akadémia hitbizományaiba sem ülhettek be, mint a főfoglalkozású irodalmi pályán elődeik, Vörösmartyék. Anyagi támasz híján nemegyszer meggyőződésükkel, hajlamaikkal ellentétes politikai jellemű lapokhoz kényszerültek, vagy maguk csapódtak reakciós elemekhez. A leendő márciusi hősök közül több a Gyüldében kezdte pályafutását, Mészáros Károly meg éppen vezető szerepet vitt benne, sőt még Oroszhegyi Józsa is (noha Vasvári följegyzése szerint már a forradalom előtt republikánus volt) a Gyülde mellett nyilatkozott 1846-ban, Vasvári pedig sűrűn kereste fel írásaival a Honderűt; végigjárták a nincstelen értelmiségi kiszolgáltatott helyzetének egész kálváriáját, de aztán, épp ezért, ők voltak azok, aki 1848-ban a legnagyobb megértést mutatták a kétkezi proletárság ügye iránt (Vasvári, Birányi Ákos, Mészáros {695.} Károly). A márciusi ifjak politikai fejlődését illetően óvakodnunk kell minden romantikus és merev elképzeléstől.

A nemzedék tanítói a legjobbak voltak; olyan professzorokat hallgathattak, mint Péczeli József (Debrecen), Szász Károly, a költő apja (Nagyenyed), Csengery József (Sárospatak), Tarczy Lajos (Pápa), és tanította őket a reformkor nagyszerű publicisztikai irodalma és költészete, a Pesti Hirlap és az Athenaeum, Vörösmarty, akinek verseit az önképzőkörökben szavalták, s füzeteikbe másolgatták, és legfőképpen Kölcsey, jellemének példájával, a Parainesis szellemével, melynek címzettje, Kölcsey Kálmán, maga is a márciusiak köréhez tartozott. Nevelőjük volt a haladó francia literatúra, különösen a történetírók (Michelet, Lamartine) s a korai szocialisták (Lamennais, Louis Blanc, Cabet). "Ha a világirodalom végetlen tengerén az irányadó főhajó vitorláját meg akarjátok tekinteni – írta Vasvári – Franciaországon állapodjék szemetek, mert ez most, mint Hugo Viktor éneklé, a szabad eszmék egyedüli menedékhazája." "Mindnyájan franciák voltunk" – emlékezett vissza a maga és fiatal barátai francia-rajongására Jókai, egy kicsit túlozva, hisz Vasvári irataiban Feuerbach nevével is találkozunk, Greguss Ágost írásain a német "igazi szocializmus" (Karl Grün), Sükeinél Moses Hess hatását mutatták ki, Magos Ernő Herwegh verseit fordította (Költeményei egy elevennek, 1848; Táncsics adta ki), és bár valószínűleg nemigen törték magukat Hegel munkáinak olvasásával, valamit mindegyikük hallott róla, és szerettek hivatkozni a "világszellem"-re.

Pályafutásuk többnyire valamelyik önképzőkörből indult el; ezekben alakultak ki legelőbb azok a baráti kapcsolatok, amelyek keresztül-kasul átszőtték a márciusi ifjak táborát, olyannyira, hogy az valójában mint e baráti körök összege, majd történelmi hatványa jelenik meg előttünk. A pápai Képzőtársaság Petőfi és Jókai nevével dicsekedhetett; az eperjesi Irányi Dánielt, Lisznyai Kálmánt, Kerényi Frigyest, Greguss Ágostot nevelte föl (hogy csak a fiatalabbakat említsük); a nagyenyedi Sükeit, a debreceni Dobsa Lajost, Kolmárt, Székely Józsefet, s elgondolkoztató, hogy innét került ki a centralista Pesti Hirlap három munkatársa, Csengery, Irinyi és Emődy; Győrben Vas Gereben szervezett önképzőkört.

A társaságok leveleztek egymással, kéziratos lapokat, nyomtatott zsebkönyveket adtak ki, és idejekorán készülődtek közéleti szerepükre, a szónoklást, az egyesületi ügyrendet gyakorolták, s amikor – nem sok idő múlva – az ifjak közül számosan a Nemzeti Kör tagjai lettek (Irinyi, Pákh, Pálffy, Bogdán Lajos, Várady Antal, Petőfi stb.), könnyűszerrel alkalmazkodtak szervezeti formáihoz.