A "költészeti forradalom"

A huszonegy esztendős költő mögött tapasztalatokban gazdag élet állott. Bejárta az országot, volt diák, színész és katona, országgyűlési tudósításokat másolt, s verse jelent meg a legtekintélyesebb lapban. A gyalog és szekéren megtett hosszú utak, a csárdai szállások, a katonaságnál töltött keserves hónapok a népélet ismeretével tágították Petőfi látókörét, az élmények alaprétegét nyújtották a költőnek.

Egyénisége erős, magabiztos, egyik legjellemzőbb vonása a nagyrahivatottság tudata (Jövendölés, Én, Merengés, 1843). Nem hivalkodás ez nála, nem {741.} olcsó kacérkodás a halhatatlansággal, hanem hivatástudat. Petőfi a nagy indulatok hangján vallja: "hogyha földobnám az égre | Szívemet | Melegítné a világot | Nap helyett!" (Egri hangok, 1844). Költői és emberi tudata a közösségre, a hazára méretezett már pályakezdésekor. Az elhivatottság érzésének méltósága sokszínű egyéniségének közvetlenségével párosul. Már 1843-ban találkozunk az önjellemzésnek azzal a típusával, amellyel később – érettebb erővel – a forradalmi egyéniség sokoldalúságát érzékelteti. Szinte kirobbannak belőle a karakterizáló hasonlatok, messze túlnőve a lírai alkalmon (Megúnt, rabság, 1843). A szilaj tűz és a szelíd láng, a mélybe omló bérci zuhatag és a méla csermely, a sziklahomlok és a rejtezett berek ellentétes képeivel jellemzi egyéniségét a költő.

Még nem tudatos forradalmár. De már nagy lázadó, arculcsapója a konvencióknak, felbolygatója a középszerűségnek, ösztönös rombolója a divatos szalon-líra suta moráljának. Feltűnést keltő bordalai (A borozó, Disznótorban, Dinomdánom, Ivás közben, Vizet iszom, Dáridó után, A borhoz) megannyi támadás a közízlés ellen. Sok van ezekben a dalokban az épater le bourgeois gesztusából, azzal a különbséggel, hogy nálunk nem a polgári, hanem a nemesi közszellem volt az uralkodó, tehát rombolandó. Összefonódik ezzel az attitűddel a fiatalos lélek romantikus végletjárása, a könny és a nevetés, a mulatás és a szegénység, a dal és káromlás, az életszeretet és életmegvetés, a derűs világ és a jégsír szélsőségeinek kedvelése. A kamaszos lázongás kiszikrázása nála ez a verstípus, diáktársak, vándorszínészek, írók és katonák körében eltöltött évek rekvizítumaival. Nem az a perdöntő itt, hogy Petőfi kedvelte-e a bort vagy sem (Jókai és több kortársa szerint: nem), hanem az, hogy a bordalokban is az ő lelkülete tükröződik, s nem másé, hogy e daltípus legmerészebb tradícióit tekintve kiinduló pontnak, kifejezte benne és általa anarchikus lázadozását, a társadalmi konvenciókkal szembeszegülő indulatait. Úgy tűnik el később ez a magatartás Petőfi lírájából, amilyen ütemben forradalmivá mélyíti lázongását a plebejus célok felismerése. Most még riadtan hátrál a "rendes élet" csábítása elől, s a konszolidált életformával regényesen szembeállítja hivatásérzetét: "Költő vagyok, költőileg kell – végigrohannom az élet uton!" (Javulási szándék). De nincs már messze az az idő, amikor a bohémség keresését felváltja a "rendes élet" és a forradalmi tudat összefonódása, szép harmóniája. Petőfinek 1843–44-ben még nincs tiszta politikai elképzelése a rá váró feladatokról. De népdalaival, népi alakrajzaival, közvetlenségével egy új, demokratikus irodalom harcosa, új irodalmi ízlés formálója. A politikai-forradalmi gondolat még nem jelenik meg közvetlenül ennek a pályaszakasznak a verseiben. De előkészítő forradalom az is, amit a lírában véghezvisz: költészeti forradalom.

A harmincas évek végén, negyvenes évek elején megélénkül az érdeklődés a népköltészet iránt. Törvényszerűnek mondható ez a jelenség, hiszen azokban az országokban, ahol a polgári átalakulás megkésett, s polgárság híján egy progresszív nemesi réteg az átalakulás vezetője, a parasztság sorskérdései nyugtalanítóan aktuálissá válnak. Elsősorban a jobbágyság plebejus kifejezői szemében, de a következetes megoldást osztályhelyzete miatt el nem fogadó nemesség számára is. A fejlődésnek ez a sajátsága kiváltképp a kelet-európai országokra jellemző, s így nem véletlen, hogy az irodalom népiességének a mienkével – ha nem is azonos – de rokoni változataival itt találkozhatunk. {742.} Irodalmi síkon ez a tendencia a folklorisztikus érdeklődéstől az irodalmi népiességig, sőt népi irodalomig, eszmeileg a puszta érdeklődéstől a liberalizmusig, népbarátságig és plebejus demokratizmusig terjed. Nemcsak magyar jelenség, hogy a "népiesség" dal-gyűjtéssel, Herder-hatással kezdődik és forradalmi demokratizmussal folytatódik. Természetesen nem egységes folyamatról van itt szó, hanem a nép helyzetének megítéléséről, különböző – nemesi és plebejus – osztályalapokról. A "népiességnek" ezt a 19. századi kelet-európai útját jelzi a szlovák irodalomban Kollár, Stúr és Janko Král' egymáshoz kapcsolódó, de egymással szembe is kerülő tevékenysége; a román irodalomban az Anton Panntól a 48-as körig, Bălcescuig és Vasile Alecsandriig vezető fejlődés; a lengyel irodalomban az emigrációba kényszerült Mickiewicztől és Słovackitól a galíciai költőkörig és Dembowskiig vezető vonal. A magyar irodalom alakulásával sok párhuzamos vonást mutat az ukrán irodalom. Sevcsenko lírája és nagy népi elbeszélőkölteménye (A hajdamak sereg, 1844) Petőfi műveivel rokon jelenségek az európai irodalomban. Az orosz fejlődésnek Puskintól Nyekraszovig terjedő szakaszában találunk a mi irodalmunk útjával rokon fejlődési sajátságokat.

A Dugonicstól, Csokonaitól Kölcseyig terjedő előzmények után a harmincas években népdalgyűjtések indulnák (Kriza János, K. Csapó Dániel stb.), s az Akadémia és a Kisfaludy Társaság is gyűjtést kezdeményez. A gyűjtés mellett egyre-másra jelennek meg a műköltői népdalok. Czuczor Gergely, Erdélyi János, Kriza János, Szentiváni Mihály, Szakál Lajos neve érdemel itt figyelmet. A népiesség elméleti irodalma is fellendül; a Kisfaludy Társaság 1841. évi pályatétele: "Mit értünk nemzetiség és népiesség (Volksthümlichkeit) alatt a költészetben?" A népdalnak ez a megnövekedett kultusza hatott Petőfire, de csak ebből nem lehet megmagyarázni költői forradalmát. Petőfi nemcsak kortársainak művészi gyakorlatát haladja meg népdalaival, hanem Kölcsey és Vörösmarty jelentős kísérleteit is. Petőfi állítólag azt mondotta egy alkalommal Szász Károlynak, hogy a régibb költők, még Vörösmarty is, úgy vannak a népiessel, mint a fecske, mikor a víz színe fölött repdes, néha szinte súrolja tükrét, mintha úszni ereszkednék rá s elemében volna, de rögtön újra felnyilall és magasra szárnyal. (Értsd a "magas"-on itt a mű-dal régióját.) Petőfi az első, aki nem utánozza a népdalt, hanem úgy él vele, mint egyéniségének természetes kifejezőeszközével. Nem sűríti verseiben a népdal-motívumokat, nem stilizál, nem fosztja meg a népdalt az egyszerűség bájától s a magyar népdalformák csengő ritmusától. Egyéniségének közvetlensége és nyíltsága, gazdag érzelmi telítettsége megegyezett a népdalok természetes közvetlenségével, egyszerűen kifejezett érzelmeivel. Petőfi nemcsak és nem elsősorban a verskezdő természeti képet, a dalszerkezetet, a népies megszólításokat vagy hasonlatokat alkalmazta, hanem a dalok szellemét is magáévá tette, a népdalokban megnyilatkozó népi szemlélettel együtt. Olyan népdalai, mint A szerelem, a szerelem ..., A virágnak megtiltani nem lehet, Sikos a hó, szalad a szán, Temetésre szól az ének (1843); Árvalányhaj a süvegem bokrétája; Gyere lovam (1844) vagy népi helyzetdalai (Befordultam a konyhára) stb., hamarosan népszerűek lettek; egy részük a nép ajkára került. Alku című nyolcsoros kis remekművét (1845) annyira magáénak érezte a nép, hogy a két strófát továbbiakkal toldotta meg, folytatta a verset, s nincs törés Petőfi strófái s a népköltötte szakaszok között.

{743.} Petőfi hamarosan kinőtt a Bajza-szerű költészet hatása alól. Bajza biztatására kísérletezett ugyan a mértékre írott népdallal, de "aligha sikerrel" – jegyzi meg Bajzához írott levélében (1843. június 1.). Lángészre valló megjegyzés, hiszen a Távolból című költeményről írta ezt Petőfi, olyan verséről, amely költői remeklés a maga nemében. De ha tendenciává nőtt volna az időmérték a népdalban, a műfaj vesztett volna eredetiségéből, népi ízéből.

Petőfi lírájának ízlésforradalma nemcsak azt jelentette, hogy teljesjogú verstípusként kezelte a népdalt, hanem azt is, hogy a költő egy több évtizedes folyamat klasszikus betetőzőjeként a népi formák egyenjogúsításával együtt végleges irodalmi polgárjogot adott a népi témáknak, népi alakoknak; s nem úgy, hogy a népi jelleg ellenére irodalmiasította őket, hanem úgy, hogy a népélet mozzanatait irodalmi érdekűvé deklarálta költeményeivel.

Nemcsak népdalaival! A nép iránti érdeklődés a korabeli átlagköltészetben jobbára csak a népdal keretei között nyilatkozott meg. Petőfi (majd Arany János) népszemlélete azonban nem korlátozható a költészet egyetlen válfajára. Életlátásának teljesedő egyetemessége a költészetben is egyetemességre tör: Petőfi plebejus szemlélete a népdaltól a népi alakrajzig, a tájfestő versektől a politikai líráig, a helyzetdaltól az epikáig meghódítja a költészet egész területét.

Mint népdalaiban, népi alakrajzaiban, zsánerképeinek gazdag sorozatában sem fentről, a nemesség oldaláról, hanem lentről, a nép szemléletével ragadja meg a valóságot. A megjelenítés módozatai változatosak. Hol lírai magánbeszéd keretében állítja elénk a – többnyire humoros – típust (Pusztán születtem, Szomjas ember tünődése, Az én torkom álló malom, Ezrivel terem a fán a meggy), hol a külső jellemzés, leírás eszközével él (Kedves vendégek, János gazda, Pinty úrfi, Az öregur, Pál mester, Orbán), hol egy anekdota ad alkalmat a bemutatásra (A tintásüveg, Ambrus gazda, Csokonai), hol pedig egy történet keretében jeleníti meg a típust (A csaplárné a betyárt szerette). Zsánerképeinek ez az utóbbi csoportja érintkezik a kedvelt kisepikus versekkel. Ilyen például a remek epikus monológ, a Szeget szeggel, melyet a szerkezet alakít olyan eleven zsánerképpé, mintha valóban egy színdarabból volna kiszakítva. Ilyen a Lopott ló című kis népi románc, melyben a költő (tíz négysoros strófában!) háromütemű történetet ír le, nem fukarkodva annak éreztetésével, hogy szíve a lókötő betyáré s nem a károsult gazdáé. Ennek a pályaszakasznak a gyümölcse a Fürdik a holdvilág az ég tengerében. Történet, betyárhistória van ebben is elmondva, dallá szublimálva egy egész élettörténet végső fájdalmát. Beszél és beszéltet itt a költő; az alexandrinus sortípus az epika felé mutat, a vallomás-tónus, a stílus, a szerkezet a dal felé. S teljes benne a költői harmónia. Nem véletlen a betyáralakok gyakori megjelenése ezidőtt Petőfi verseiben. Ezek is az első lázadás szülöttei – és a halványabb szegénylegény-romantikáé, amely elterjedt a kor irodalmában. De van ennél markánsabb bizonysága is a nemesi rend ellen rugaszkodó költő indulatának. Mint derült égből a villámcsapás, úgy hat a népdalok és bordalok között az előjogaival takarózó nemes "zsánerképéből" kicsattanó program:

Hallottad e szót, meggyalázott

Ősének szelleme?

Most már őt húzni nem deresre:

Akasztófára kellene!

{744.} Ámde zavarok is mutatkoznak ez időben a költő útján. Kortársi feljegyzésekből tudjuk, hogy Petőfi – főleg Vahot Imre befolyására – kirívó "népiességgel" kezdett öltözködni 1844-ben. A kucsma, a bekecs, a csípőn alul érő mente és a fokos különcködésnek hatott. Vahot szándékának megfelelően: Petőfi körül kezdett kialakulni bizonyos "népdalköltői" nimbusz, amelyben a költőnek kijáró tisztelettel a különös viseletet kísérő bámészkodás találkozott. Vahot szinte a Pesti Divatlap népies reklámját akarta megfaragni Petőfiből, fokosos-kucsmás provinciális dalszerzőt. Ugyancsak kortársai írják, hogy ekkoriban kezdték "peleskei nótárius"-nak gúnyolni, a háta megett. Petőfi jó ösztöne hamarosan fellázadt ez ellen, s a költő ledobta magáról a "népdalírói" szűk mentét, – nem illett az a nép költőjéhez! Nem a népdalt vetette el – a népdalt védte meg a színpadszerűségtől, a provincializmustól. Másodszor mentette meg a maga lírai forradalmát a kisiklatástól (először akkor, amikor nem hajlott Bajza tanácsára a mértékbe szedett népdalokat illetően.)

Nem véletlen, hogy népdalainak és népi alakrajzainak virágkorában, 1844-ben születik meg tájfestő költészetének első remeke, Az Alföld. Ennek nyomába lépnek később: A csárda romjai, A Tisza, A puszta télen, Kutyakaparó, Kis-Kunság. Leíró verseinek újdonsága az, hogy Petőfi, Gaal József alföldi képeit nem tekintve, jelentősebb irodalmi előzmények nélkül fedezi fel a költészet számára az Alföldnek, ennek a jellegzetesen magyar tájnak a szépségeit. Minden friss, minden eredeti ebben a költeményben. Ahogy a költő végigjáratja tekintetét a pusztán, szinte szakaszról szakaszra hódítja még – s nemcsak az irodalom számára – a tájat. Az Alföldet évszázadokon át mostohán kezelte az irodalom. Külföldi utazók, különösségre éhes globetrotterek leírásaiban a civilizáltabb szemlélő enyhe fölénye párosul az egzotikumra-találás felfedezői örömével. S ez a szemlélet nem maradt hatástalanul hazai utazókra sem. A harmincas évektől kezdve burjánzó pusztai romantika is inkább a német irodalom utánzása, semmint eredeti hazai termék. Gaal alföldi képein már sok új és friss vonás tűnik fel, de alföldi történeteinek tája gyakran jellegtelen, csak puszta és még nem a magyar Alföld.

Petőfi verseiben a nagy egészből, de a részletek leírásából is egy új ízlés bontakozik ki. S elsősorban azoknak a szájaíze szerint való, akik tudják értékelni a szabadság és a puszta rokonságát, s azt is, ha a költő látja, hogy "törpe nyárfaerdő sárgul a királydinnyés homokban", vagy hogy "kék virága van a szamárkenyérnek", s "hűs tövéhez déli nap hevében megpihenni tarka gyíkok térnek". Nem festői előkép, nem irodalmi konvenciók ihletik a költőt, hanem a jólismert magyar tájak. A német költészetben Beck Károly (Janko, der ungarisce Rosshirt, 1841) és főleg Lenau (a Mischka-versekben, a Die Bauern am Tissastrande-ban stb.) már realista szemlélettel határolják el magukat a szirupos puszta-romantikától, s rajzolnak testesebb, valószerűbb képet az alföldi magyar tájról. Petőfit bensőségesebb lírai kapcsolat fűzte a pusztához, mint magyarországi származású német költőtársait. Ő nem felfedezői izgalommal ír az Alföld szépségéről, hanem a természetes dolgokat megillető természetességgel. A puszta lírai alapélménye a költőnek. Éppen ez a lírai jelleg, amely nemcsak a kezdő és záróstrófák sajátja, hanem az egész költeményé; a tájrészlet helyett az Alföldet, az egészet ábrázoló lírai tabló; a "költői festés perspektívakezelésének, a szűkítésnek, tágításnak" (Illyés) mesteri {745.} módja: éppen ezek azok a művészi-szemléleti jegyei Az Alföldnek, amelyek megemelik a verstémát, lírai értelemben egyetemessé növelik jelentését. Tegyük hozzá: az ötös trocheusokkal lejtő sorok fegyelmével és méltóságával. De ez a jelentés csak akkor válik igazán érthetővé, ha érzékeljük a Kárpátok és az Alföld szembeállításának mint a vers lírai (és eszmei) intonálásának a horderejét, az egész verset átható dinamizmusát. Az Alföldhöz, mint tájtípushoz, asszociációk és hasonlatok gazdag szövevénye köti a legmagasabb eszméket: így nyer Petőfi verseiben jelképi értelmet is az Alföld. "Mint a róna, hol születtem, | Lelkem utja tetteimben | Egyenes!" – hangzik a költő önjellemzése (Én). A csárda romjaiban pedig így vall: "Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, | és, szabadság, te vagy lelkem istensége!" Az Alföld verskezdő nagy lélegzetvétele a lírai témába való személyes belesodródás érzékeltetője, valósággal polemikus állásfoglalás, kihívó állásfoglalás egy tájegység mellett, egy nemesi irodalmi hagyomány ellen.

Nemcsak a tájat, az emberi érzelmek világát is a nép jegyében teremti újjá Petőfi. Szerelemről, barátságról és – ritkábban – a szülőkhöz fűződő érzelmekről addig is születtek versek. Petőfi újdonsága az, hogy a lelkivilág lírai kifejezésében is összeötvözi a népdalok, a népélet hangját, felfogását a sokfelé megfordult ember, a falut-várost ismerő költő tapasztalatával. Az Egy estém otthon (1844 április) remek példája leíró és hangulatteremtő erejének. Szinte megszólalásig élethűen tudja elénk varázsolni a szülői házban töltött derűs estét, az apjával folytatott beszélgetés kedves, meleg hangulatát. "Beszéltünk erről, arról | Ami nyelvünkre jött | Még a színészetről is | Sok más egyéb között. ..." Nem is lehetne ezt egyszerűbben leírni; a mondatfűzés szinte prózai, s mégis oly teljes líraiság hullámzik végig a sorokon. Petőfi varázsának, újszerűségének egyik titkát segítenek megoldani ezek a versek. A korabeli divatlapok átlag-költészetének egyik legszembetűnőbb vonása a mesterkéltség: az irodalmias pózok, literátusan preparált érzelmek, stílkonvenciók, lírai sablonok felsorakoztatása a költői hatás elérésére és fokozására. Petőfi mindezzel szakít. Ő a lírát, a költészetet az életben, a valóságban érzi, ő nem kellékekkel, hanem éppen azzal a lírai közvetlenséggel hat, amellyel a témát – legyen az szubjektív vagy tárgyiasabb jellegű – költeménnyé lobbantja. Első pályaszakaszának legjobb verseiben szinte maradéktalanul érvényesül már ez a lírai közvetlenség, jól érzékeltetve, hogy a költői szemlélet, stílus és modor erős karaktere nem gátja a tárgyi vagy érzelmi valóság természetes, közvetlen és művészien egyszerű kifejezésnek, hanem meggazdagítója. Figyeljük meg például az István öcsémhez (1844 június) kezdősorainak nagy valóság-erejét, a kifejezés lírai közvetlenségének tartalmi telítettségét:

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?

Gondoltok-e úgy néha-néha rám?

Mondjátok-e, ha estebéd után

Beszélgetéstek meghitt és vidám,

Mondjátok-e az est óráinál:

Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

És máskülönben hogy van dolgotok?

Tudom, sokat kell fáradoznotok.

{746.} Egész családi tablót állít elénk ezekkel a sorokkal a költő, de többet is ennél: egy család életének atmoszféráját teremti újra a versben. A bensőséges tónus, a megszólítás intim családiassága, a szinte prózaian odavetett témaváltó sor hangsúlyos hangsúlytalansága megannyi kifejezője nemcsak a költő mélységes ragaszkodásának a szülői házhoz, hanem a lírai realizmus megvalósított lehetőségének is. Nem preformált sablonokban s nem is a romantika eleve-felfokozottságában érzékeli Petőfi a lelki világot, hanem az érzelmek valóságos hullámzását ragadja meg. És nem rekeszti ki s nem is stilizálja a költő a saját egyéniségét, hanem fesztelenül éli bele azt a versbe. Ez a fesztelen jelenléte az egyéniségnek teszi lehetővé az érzelemtípusok árnyalását, egyénítését, akár játékos változataiknak megteremtését is – mint pl. a Nagy Zsuzsához írott versekben vagy korai, barátaihoz intézett leveleiben (pl. Kerényi Frigyeshez, Tompa Mihályhoz, 1844).

Az Egy estém otthon, István öcsémhez vagy a Füstbe ment terv jambikus formája tökéletes közvetítője a tartalomnak: a jambikus lejtés zavartalanul érvényesül a magyar élőbeszéd tagolásához igazodó sorokban. A trochaikus lejtés és a magyaros hangsúlyos verselés egybeesése gyakori jelenség; az ütem első tagjának hosszúsága s a magyar beszédben az első szótagra eső hangsúly közelíti egymáshoz vagy éppen összetalálkoztatja a kétféle ritmust. Más a helyzet az emelkedő jellegű jambussal. Petőfi a jambus szabadabb kezelésével egyenlíti ki a két ellentétes tendenciát, azaz helyenként eltér a jambus szabványos kritériumaitól, s a versláb rövid tagjának időmértéki feltételei helyett a rövid tag ismérvéül a szótág hangsúlytalanságát teszi meg. Az Egy estém otthonban a váltakozó harmadfeles és hármas ütemű jambusi soroknak jellegadó pontján, az utolsó teljes verslábban is megteszi ezt, de a tiszta jambus helyett használt spondeust a közvetlen beszéd hangsúly-ritmusa "magyaros jambussá" váltja át. Ilyen sorokban, mint: "Még a színészetről is"; "Szemében mesterségem"; "De ekkor száz kérdéssel" stb. – a kritikus utolsó verslábban az első szótag hangsúlytalansága jambikus sorjelleget szuggerál. Ez a lényeges formai újítás egy mozzanata annak a sokoldalú jelenségnek, amelyet Erdélyi János így jellemzett, Petőfiről szólva: "Szóval a szabályosság unalmas kezdett lenni, s más ritmusa követeltetett a költészetnek, és nem csalódom, ha úgy ítélek, hogy ezen új elemet és ritmust Petőfi Sándor teremtette meg a magyar költészetben."

A lírai személyesség dinamikus kibontakozása és a költő karakteres valóságélményeinek versbe-emelése voltaképpen egyazon folyamat eredményei. Ez a fejlődés 1844-ben hozza meg első klasszikus termését. A lírai személyesség jelentkezése még oly síkon is nyilvánvaló, amelyen a gondolati anyag éppenséggel nem új, nem eredeti még. A korai hazafias és politikai versekre gondolunk. E költemények lírai-gondolati szintjét jóval meghaladja Petőfi a későbbi pályaszakaszon. De a költői gesztusok, intonációk, az egyéniség jelenléte a versben – már itt is sejtetik a megújhodás irányát.

A költő korai verseiben kirajzolódó haza-fogalom politikai körvonalai még nem válnak el a liberális progresszió hazaképétől. (Egri hangok, Miért nem születtem ezer év előtt, Részegség a hazáért stb.). De a hang, ahogy Petőfi a hazáról beszél, a mesterkéletlen belső izzás, már egy új hazafiság előjelei. A Honfidal "hazá"-ja a reformkorból lelkedzett, de a megszólítás, a verskezdő gesztus a készülő plebejus magatartás szülötte:

{747.} Tied vagyok, tied hazám!

E szív, e lélek:

Kit szeretnék, ha tégedet

Nem szeretnélek?

Petőfi csatlakozott a Kossuth vezette védegyleti mozgalomhoz (1844), amely a liberális progresszió társadalmi bázisának kiszélesítését célozta az úgynevezett érdekegyesítési politika szellemében. Mint számos költőtársa, ő is verset írt erre az alkalomra (Védegyleti dal), még a mozgalom főrangú dajkáit is költeménnyel köszöntötte (Batthyányi és Károlyi grófnék). Később kihagyta ezt a költeményt köteteiből. Pedig sokat elárul lelkületéből az első két sor, ahogy a maga hazaszeretetét egyetlen metszéssel elválasztja a főrangúakétól:

Nekem nincs semmim, semmim e hazában,

De én egészen az övé vagyok;

Megint a hang, az indulat jelzi a plebejus készülődést, ahogy A külföld magyarjaihoz vágja bibliai átkait: "Amiként ti e szegény hazából | Magatok száműzitek; – Vesse úgy ki csontotokat a sír | S a mennyország lelketek!" Petőfi ezt éppoly komolyan gondolja, mint négy év múlva azt, hogy "Akasszátok fel a királyokat!"

A védegyleti versek optimizmusát borúsabb és mélyebb hazaszemlélet követi. Az 1844. november 13-án záruló országgyűlés töredékeit is alig valósította meg a hozzáfűzött reményeknek. A nagy csalódás fájdalma remeg Kossuth szavaiban. S amikor Petőfi az 1844-es esztendő végén elkészíti élete mérlegét, akkor már a haza gondja magában elegendő ahhoz, hogy lenyomja a hírnév, a kedvezőbb sors, a szerelmi remények serpenyőjét (Búcsú 1844-től). A vers tónusa komor; az alaphangot már a kezdő két sorban megüti a költő: "Egy esztendő a másik sírját ássa, | Gyilkolják egymást, mint az emberek." Súlyos hasonlat ez; a sírásás, a gyilkolás, a végletes keserűség csak színezetükben romantikus mozzanatok. A krízis még messze van. Egy-másfél év múlva következik csak el. A válság drámaibb hangja itt még elégikus, elrévedő hangulattal, a teljes boldogság nosztalgiájával keveredik. De az utolsó szakasz lemondó határozottsága már komor hangulatok előjele:

Reád függeszté hévvel esdekelve

Bágyadt szemét sohajtó nemzetem,

S te sóhajára semmit sem figyelve,

Ekkép feleltél mennydörögve: nem!

Te koszorúját eltépted honomnak

Ifjú reménye mit fejére tett;

Ezért nem írlak oda tégedet,

Hol boldog évim följegyezve vannak.

Csak egyetlen lépés a következő versig, amelyben már felcsattan a nemzetet ostorozó keserűség: "A magyar magyarnak lenni | Elfeled vagy szégyenei | És az ily elkorcsult nemzet | Életet nem érdemel ..." (A magyar nemzet).