| A "költészeti forradalom" | TARTALOM | Sikerek és csalódások |
Petőfi költői fejlődésének fontos állomása az 1844 második felében írott két epikus mű, A helység kalapácsa és a János vitéz. A helység kalapácsával plebejus irodalmi kritikáját adta a dagályos, modoros irodalomnak. Támadás ez a mű az idejétmúlt romantikus eposz és a fellengzős hőstörténetek ellen, amelyhez a homérosi eposzból, az ossziáni stíluskomplexumból s Vörösmarty romantikus eposzából is kölcsönzött parodikusra fordított eszközöket. Valószínűleg a komikus hősköltemény indítékai közé tartozott Toldy Ferencnek 1843 februárjában szépirodalmunk ügyében mondott beszéde is. Toldy itt arról tett bizonyságot, hogy egy letűnő, meghaladott irodalmi ízlés jelenti számára az elvi-esztétikai normát; a lírai realizmus fellendülésének hajnalán azt fájlalja, hogy "az eposz többé meg sem kísértetik". Petőfi, aki leveleiben gyakran juttatta kifejezésre Schedel (Toldy) iránti ellenszenvét, szinte ironikusan válaszol A helység kalapácsával Toldi felfogására.
Petőfi paródiája az új, növőfélben levő népi irányzat talaján született, visszájáról programja lehetne az irodalmi népiességnek. A költő a kisszerű tárgyat – a kocsmai verekedést – úgy adja elő, hogy minduntalan eszünkbe juttatja az eposzi gesztusokat, komikussá torzítva azokat a köznapi história pariagán. Hősi-lovagi történetek logikája szerint mutatja be a csapszéki csatározást a szemérmetes Erzsók asszony személye körül, s a népi szereplőket eposzi módra jellemzi, de úgy, hogy az olvasó nem a népi figurák kárára, hanem a romantikus-eposzi-hősi irodalom sablonjainak rovására nevet. Hőseit az eposzokra jellemző állandó jelzők kíséretében emlegeti (Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi; a béke barátja Bagarja; a szemérmetes Erzsók, ötvenötéves bájaival; a széles tenyerű Fejenagy, a helység kalapácsa). A dagály, az álromantika irodalmi hólyagjait hegyes népi fordulatok tűivel pukkasztja szét a költő, a fennköltnek az alantasba való minduntalan átbuktatásával páratlan nyelvi-stiláris mozgalmasságot teremt. Tele ez a költemény stílusötlettel, nyelve friss, hajlékony, változatos: A helység kalapácsa egyike a magyar irodalom legnagyobb nyelvi és stiláris teljesítményeinek. Petőfi a tömör, lényeget megragadó, természetességében fegyelmezett költői előadás alapjáról teszi nevetségessé a tárgytól elkalandozó, pongyola beszédet. Például az első énekben a "Megvan ... ah megvan! – rikkanta –" felkiáltástól harminc sornyi terjedelemben indázó hasonlat-tömegen keresztül jut el a folytatásig – "Megvan!" – s csattanósan teszi hozzá az elkalandozás játékos kritikájaként: "S a kíváncsi világ azt kérdi, mi van meg?". De ez már nemcsak nyelvi-stiláris paródia, hanem szerkezet-paródia is. Ez utóbbi azzal válik teljessé Petőfinél, hogy a lényegtelen terjedelmes előadása mellett gyakran találkozunk a lényeges lakonikus közlésével vagy lényeges mozzanatok homályban hagyásával. A belső szerkezeti aránykezelés grimaszos módjával az egész mű szerkezeti megformálásában hangsúlyozott pedantéria jár együtt, ami még hangsúlyosabbá teszi a költői paródia szándékát.
De nem csupán stílus- és szerkezet-paródia A helység kalapácsa! A helyzetek beállításából, az egyes figurák és az egész történet karikaturisztikus rajzából, jellegzetes fordulatok kiragadásából egy ízlésiránynak, egy irodalom által eszményített szemléletnek könyörtelen kritikája árad. A pazar önkénnyel kezelt forma is pontosan szolgálja a költő szándékait. Az anapesztusok-daktilusok lej-{749.}tése kiáltóan komikus ellentétet alkot a tenyeres-talpas tartalommal; a rendszert kívánó klasszikus versláb rendszertelen előfordulása pedig a tekintélyes hexametert karikírozza. Meltzl Hugo találóan írta: "A gyönyörű paródia Petőfire nézve nem jelentett egyebet, mint teljes emancipációját a Kisfaludy–Vörösmarty-féle finom, de még gyakrabban feszes romantikától." Annak idején Vahot Imre buzdította Petőfit egy humoros költemény megírására. De A helység kalapácsa nem tetszett neki, túl élesnek találta, hiszen az ő elképzelése szerint csak a korabeli novellák "cikornyás beszédét" kellett volna parodizálnia a műnek, s Petőfi kritikája ennél egyetemesebb.
Ám nemcsak a parodizáló tendencia, hanem maga az ízes falusi történet is értéke a költeménynek. Az önállóan is érvényes, anekdotikus ízű históriát nagy kedvvel formálja meg Petőfi, s ő maga is részt vesz az eseményekben, narrátorból olykor már szereplővé tüzesedik. A helység kalapácsa nem perifériális érdekességű Petőfi pályáján, hanem centrális érték, esztétikailag is szomszédja epikus párjának, a János vitéznek.
A helység kalapácsában a régit, a letűnőt kritizálta a költő, siettette annak kimúlását. A János vitéz már az újat reprezentálja. Ez a halhatatlan naiv népi eposz az új irányzat érettségét, mélységét mutatja nem kevesebbet, mint hogy a népiesség megérett az irodalmi hegemóniára. A János vitézben hatványozottan jelenik meg mindaz, amivel a nép gazdagítja az irodalmat: a népélet, a népdalok hatása, a népnyelv kifejező gazdagsága, a népmese változatossága. Petőfi költészeti forradalmának, a népiesség irodalmi érvényesítéséért vívott harcának művészi összegezője a János vitéz. Összegezője, de több is ennél. Meséjébe már beleszőtte a költő a nép felemelkedésének vágyát és reményét is. Ez különbözteti meg tendenciáját gazdag irodalmi környezetétől, amelyhez a Csongor és Tünde mellett odatartozik Vörösmartytól a Mák Bandi és a Katona is, s minden bizonnyal Garaytól Az obsitos (1843).
Jancsi és Iluska boldogságát tönkreteszi a gonosz mostoha, és a gazda, aki világgá kergeti Kukorica Jancsit. Nehéz ez a világjáró út, de Jancsi leküzdi a zsiványi kincsek csábítását, a fantasztikus hadiút viszontagságait s a franciákra támadó törököt. Kiérdemli a "János vitéz" nevet. A népfi nem kisebb győzelmet arat a fentieknél akkor, amikor visszautasítja a francia király mesés ajánlatát, s a királylány és a királyság helyett azt nézi, hogyan talál mielőbb haza Iluskájához. A tündérmesei régiókba emelkedő naiv eposz hősében rendíthetetlen a paraszti irányzék. Ebben van ereje. A viharos tenger elnyeli kincsét, de egy alkalmas felhőbe megkapaszkodik, aztán egy griffmadár hátára pattan, s meg sem állnak hazáig. Ám Iluska már halott, sírba gyötörte a gonosz mostoha. Itt vége szakadhatna a történetnek; hiszen a falusi temető sírhalma minden remények végét jelenti. De mesevilágban járunk, hősünk átlép a síron is. Vándorútra indul ismét, és szolgálatába hajtja az óriásokat, szétveri a boszorkányok gyűlését, átkel az Óperenciás tengeren. Legyőzi Tündérország három kapujának őrzőit (medvéket, oroszlánokat és a sárkányt) s bejut ebbe a csodálatos országba, hol "nem sír a bánat". Az Iluska sírjáról szakasztott rózsa az élet tavából visszavarázsolja az elvesztett szerelmest. S mi sem természetesebb ezután, mint Hogy a falu két árvájából Tündérország királyi párja lesz. Kukorica Jancsi győzött, s megnyílik előttük a boldog élet kapuja.
{750.} A János vitéz kompozíciója a felemelkedés kifejezője. A költő mind nehezebb feladatok útján vezeti hősét Tündérország felé, a teljes boldogság honába. Jancsi mindennek természetesen nincs tudatában, a mesehősök tudatossága nem gondolataikban, hanem tetteiknek, alakuló körülményeiknek objektív célszerűségében nyilvánul meg. Így azután hősünk – ha nem tudja is – mindig a végső cél felé közeledik. "Annyira övé a világ, hogy bárhova indul is, a cél felé halad" – írja Illyés Gyula. Ezen az úton nemcsak az akadályok, a csábítások is nagyok, melyek kelepceként tartanák fogva hősünket. A zsiványok tanyáján megtölthette volna tarisznyáját kincsekkel, a francia király busás ajándékával gazdag emberként térhetett volna vissza Iluskához. De az előbbi esetben Jancsi lelkiismerete győzi le a csábítást, másodízben a háborgó tenger nyeli el a kincseket. Ha a zsivány-vagyonnal nyerné el boldogságát János vitéz, ugyanabban a világban oldódna meg élete nagy kérdése, amely boldogtalanságát okozta, anélkül tehát, hogy legyőzte volna azt a világot. A francia király ajándékának nagyobb a rangja, erkölcsi értéke, mint a zsiványok kincsének, de Petőfi teljesebb igazság felé vezeti hősét, akinek sorsát egyetemesebb igazságszolgáltatás fogja révbe juttatni. Mennél szárnyalóbban ível János vitéz útja a mesés fantázia régióiba, annál egyetemesebb jelentésű az egyéni sors. A János vitéz műfaja költői népmese, népies elbeszélő költemény, de funkciója a népi eposzé: irodalmi állásfoglalás a nép felemelkedése mellett. Tündérország – a boldogság hazája – mesei táj. De nincs messze már az idő, amikor Petőfiék kezdik lefordítani a mesét – valóságra.
A népi eposzban valószerű mozzanatok (a falu, a két fiatal szerelme, a gazda) ölelkeznek egy háryjánosos obsitos-képzelettel (a huszárok fantasztikus útja; János vitéz és a francia király) s a mesevilág jólismert motívumaival (óriások, boszorkányok, Óperenciás tenger, Tündérország). Ezeket a különféle mozzanatokat remek egységbe gyúrja a költői képzelet, szinte lépcsőzetesen víve hősét egyre meseszerűbb tájak felé. De sehol sem zökken ki az elbeszélés a népi-paraszti atmoszférából. A mű népisége nem külsőségekben nyilatkozik meg (a népnyelv sűrítése stb.), hanem a szemléletben. Abban, hogy Jancsi győz, abban, hogy bárhova megy is, olyan természetességgel mozog, mintha falujában volna. Falusi a kis pad Tündérország kapujában, s naiv népi szemlélettel ábrázolja a költő a francia királynál elköltött ebédet is. Az elbeszélést üde líraiság járja át; hol a népdalszerű hangütés kap meg, hol a lelkiállapot finom egyszerűségű rajza ("Ballagott, ballagott a halk éjszakában, | Csak nehéz subája suhogott nyakában; | Ő ugyan subáját gondolta nehéznek, | Pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek.") vagy az idő múlásának költői érzékeltetése a táj, a természet képeivel. Az előadás közvetlenségét jellemzi az alexandrinusok szabad, természetes kezelése is. Ehhez a modorhoz idomul a szürkébb, hangsúlytalanabb, lazább rímtechnika. Petőfi szinte hozzásimul képzelt hallgatósága naiv rímfogalmaihoz: a János vitézben a ragrímek és a rímszavakban szereplő azonos mondatrészek sokkal inkább a népi versmondás atmoszféráját idézik fel, semmint a régi magyar epika hangulatát. Nincs a költeményben semmi formai feszesség, semmi pedantéria, annál több hajlékonyság, tartalomhoz simuló formai könnyedség.
Vörösmarty, Bajza, Vachott Sándor baráti gesztusai mellett sokaknak bizalmatlanságával, kétkedésével kellett számolnia a költőnek. Nemegyszer azoknak a rosszindulatával is, akik később lelkes hívei és barátai lettek. A sza-{751.}badságharc évében majd Petőfihez hajlik Sárosi Gyula útja, de most még értetlenül áll szemben az új irodalmi jelenséggel. "A Petőfi-féle versgyártók nekem nem tetszenek ... Neki ízlése nincs, s a káplár kivált humoros verseiből nagyon kikandikál. Hogy el van kapatva, oka Vörösmarty" – írja Szemere Miklósnak. Az irigység átüt az ítéleten.
A korabeli reakciós kritika tüstént megérezte a fiatal költő népiességében a formai és tartalmi újszerűséget, s nagyszabású kritikai hadjárat indult ellene. Különösen A helység kalapácsát és a János vitézt támadta a konzervatív, korlátolt kritika, de kijutott a támadásból, a kortársi rosszindulatból a kisebb verseknek is. A Petőfi-ellenes hadjárat fő szervezője a Honderü volt. Ennek szerkesztője és munkatársai vitték a prímet (Petrichevich Horváth Lázár, Nádaskay Lajos), s hozzájuk csatlakozott Császár Ferenc és Pór Jenő. "Útszélinek, betyárnak, durvának, csárdainak, póriasnak" bélyegezték Petőfi költészetét, amire aztán a fiatal költő frappáns választ adott A természet vadvirága című költeménnyel. Fölényes hangon söpri félre a "finnyás kóficok" "üvegházi" irodalmát, költészete igazságának pontos tudatában védi támadva a népi költészetet. "Ez az indulat több mint irodalmi" – jegyezte meg a versről Illyés Gyula. Valóban: 1844 végén már előttünk áll a költő, aki uralkodóvá tette a népet a költészetben. De felkomorló hangulatai, a kritikai támadások, a politikai remények elhalványulása (Bucsú 1844-től), egy fájdalmas szerelmi intermezzo romantikusan felfokozott keserűsége (Szerelem gyötrelmei) jelzik, hogy nem könnyű út, nem felhőtlen horizontok várnak a költőre.
| A "költészeti forradalom" | TARTALOM | Sikerek és csalódások |