Költészet és szerelem

Persze, a néptribun a szerelemben sem lehet unalmas szenvelgő. Már nem a szerelem vágya, nem a romantikus szerelemeszmény a költemények első tárgya, hanem maga a szerelem. Ez a heves és szilaj érzelem nem tűr semmi konvenciót, semmi stilizálást. Nem tűri a ciklust, nem a formai egyöntetűséget. A Júlia-versek hang és formabeli változatossága szinte felöleli a líra minden válfaját: a daltól a ditirambusig; hangütésben a gondolati líra tónusától az elégikusig, s a versformák skálája is széles: a magyaros és a rímes-időmértékes formát s a rímtelen verset egyaránt megtaláljuk benne.

A Júlia-versek érzékenyen reagálnak kapcsolatuk alakulásának legkisebb mozzanataira is. A szerelem hevületében szemmel alig látható árnyalatok nőnek naggyá, sejtések tényekké, kétségek lesújtó bizonyossággá. A dolgok természetéből következően 1847 szeptemberéig, a házasságig, az ostrom, a boldogságért vívott küzdelem jellemző erre a szerelmi lírára. A boldogság esélyeinek javulása vagy romlása, Júlia oldottabb vagy zárkózottabb megnyilatkozásai szerint váltják hangulati – de nem érzelmi! – színeiket a versek. Hiányzik ezekből a költeményekből a szokványos udvarlási folyamat, mint ahogy Petőfiből is hiányzott az udvarló taktika. Amit kimond, azt a vallomás forró hangján mondja, nem ismerve szerelmükben közbülső állomást, csakis a végsőt, csakis a teljességet. Nem hal el a szerelmi szó a költő lantján a házassága után sem. A világirodalomban is a legnagyobbak közül való Petőfi házastársi lírája. Szenvedély és játékosság, fiatal hevület és élettársi felelősség, az újra meg újra felfedezett boldogság villózó örömei uralkodnak ezen a költészeten.

A korai Júlia-versek között gyakran találkozunk dalszerű költeményekkel, sőt népdalokkal is. A Száll a felhő, Nehéz, nehéz a szivem, Ereszkedik le a felhő címűekben a népdalos hangütést, formát, szerkezetet a költő legszemélyesebb érzései fűtik át. Egyébként gyakori ebben a szakaszban a nem ily közvetlenül népdalszerű intonáció is, a népdalmotívumoknak elmosódottabb, töredékesebb jelenléte (Te vagy, te vagy ..., Szerelmes vagyok én ..., Te a tavaszt szereted). Ebben a nemben legtökéletesebb a Reszket a bokor ... című (1846 végéről). A kezdő természeti képek népdalra vallanak, de Petőfi itt remek műköltői érzékkel növeli át az első strófát kezdő képeit egy-egy – lelkiállapotát tökéletesen kifejező – hasonlat részeivé. A kis vers szerkezetének tökéletes aránya, a hang csordulásig tartalmas egyszerűsége, a verszárásnak népi mesterkéletlensége a költeményt a legnagyobb Petőfi-versek közé emelik.

{776.} Mikor együtt voltunk

Tudom hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg.

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg.

A szerelmes dalok és a dallal rokon versek mellett klasszikus költeménycsoportban érvényesül a parttalanul áradó, forró vallomás hangja (Júliához, Te vagy, te vagy ..., Minek nevezzelek, Szeretlek kedvesem). A vallomások érzelmi ereje nem formátlanul érvényesül, hanem tudatos művészi szerkezetben. Jó példa erre a Minek nevezzelek ditirambusa (1848 január). A címbe tűzött, állandóan ismétlődő kérdés mögött szerelmesének gazdag képsorban kibomló pompás jellemzését magasítja fel, a kérdés ismétlése az állandó fokozás eszköze. A kérdésekkel feszített és egyre magasztosabb megnevezéseket hozó ("égberontott képzelet – Tündérleánya") vers zárósorai finoman elcsendesülnek s meghitt, egyszerű szavakkal mondja ki a legtöbbet: "Édes, szép ifjú hitvesem, | Minek nevezzelek?" Ez a verszárás, s a Szeretlek kedvesem! egy-lélegzetű vallomása a közvetlenségnek, bensőséges tónusnak, meghittségnek oly magas fokát képviselik, ami úgyszólván egyedülálló a magyar lírában.

Petőfi szerelmi lírájának jelentős csoportját alkotják azok a versek, amelyekben összeolvad a szerelmi vallomás az önjellemzéssel, amelyek – soha sem zökkenve ki a lírai tónusból – mélyebb gondolati tartalmat hordoznak (Költői ábránd volt, mit eddig érzék ..., Hol a leány, ki lelkem röpülését ..., Válasz kedvesem levelére, Itt benn vagyok a férfikor nyarában stb.). Ahogy Petőfi a szerelemről gondolkodik és érez, abban éppúgy a forradalmi egyéniség fejeződik ki, mint a tájversekben vagy a jellemképekben. Nyíltság, dinamika, feltétlenség, vállalkozó szenvedély jellemzi ezeket a gondolatokat, párosulva a népi erkölcs tisztaságával, felelősségtudásával. Az a filozófiája a szerelemnek, amely Petőfi verseiből kibontakozik, nem más filozófia, mint a plebejus demokratáé. A Költői ábránd volt, mit eddig érzék (1846) szeptemberi költemény, alig három héttel megismerkedésük után írta. Számvetés férfi-múltjával, találó és tapintatos; a "költői ábránd" oly igazul jellemzi korábbi kapcsolatait a hamar tovatűnő lánykákkal. A múltra hatalmas, súlyos képpel felel a jelen – már nem ábránd, hanem "vad ár" a szenvedély. S mily gyorsan, hirtelen, már az első strófában, emelkedik fel a költő hangja a végsőkig: "Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa; | Sodor magával, s végre belehalni kell." Igen, ez Petőfi modora, ez a magas hang a nagy vallomás alaptónusa. (Tegyük hozzá: olyan napokban esett ez így, amikor Júlia gőgje kétségekkel gyötörte a költőt.) Méltó a folytatás is. A kép majd nemzetriasztó nagy eszmék társaságában tér vissza Petőfi lírájában:

Most értem én csak e szilaj folyóra,

Mint von magával, mint von, mint ragad!

Kiáltsatok rá a harangozóra,

Hogy verje félre a harangokat:

{777.} "De nem! hisz félrevert harang lázas szivem ..." Már itt vagyunk a vers lírai magvánál. A hang lejjebb száll, elhalkul, mintha a költő rettegne hallani a keserű tényt: "Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek." S az édesbús szemrehányásból hirtelen csap ki az ingerült feltétlenség: "És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!" De mintha a keménység, a mindent lezáró végletesség engedne a fájdalom súlya alatt, mintha lazulna a lélek feszültsége: a költő közvetlenül a lányhoz intézi szavát, s ez a szó kérő és hódító, felelősségre vonó és körülölelő. A közvetlen vallomás nyílt hangja ez, s a vallomás – anélkül, hogy kihűlne belőle az alkalom érzelmi rezgése – mély gondolattal telítődik. A bizonytalan jövőt is vállaló, feltétel nélküli teljes odaadásban érzi a költő az igazi szerelem bátor morálját. S kell-e mondani, hogy ennek a morálnak a szerelmen túl is erős érvénye van?

Mondád – és nem is reszketett beszéded –

Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.

Nem féled a boszuló istenséget,

Hogy szent céljával ellenkezni mersz?

Vagy tán azt gondolod hogy nincsen olyan férfi

Ki megérdemlené a te szerelmedet?

Attól tartsz, hogy kincsét szíved elfecsérli,

És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,

Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;

A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,

Hidd, többet ér az élő szenvedés.

És csak azért nem fogsz-e építtetni házat,

Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?

S ezért tűröd, midőn a nyár esője áztat,

S midőn a tél hideg karjával átölel?

A tiszta és nagy gondolat, az új morál legteljesebb kinyilatkoztatása a negyvenes évek szerelmi költészetében. Maga a költő is megtorpan egy pillanatra a kimondott szavak bűvöletében, s halkabb, kevésbé feszített sorok hágcsóján emelkedik fel ismét hangja a szuggesztív vallomás és önkifejezés érzelmileg már-már túlcsorduló tónusáig. Remek képek és hasonlatok teszik érzékletessé, színpompássá a verset, s ezek a hasonlatok ("tengerek hajósa", türelmem "szilaj ló" stb.) politikai versei jellegzetes képeinek rokonai.

A magánéleti és közéleti kötelesség szembekerülése is lírai téma Petőfi számára. A Beszél a fákkal a bús őszi szélben (1847 szeptember) strófáról strófára éleződik az ellentét a boldog szerelem nyugalma és a harcot vágyó zaklatott lélek között. Ahogy nőnek a véres küzdelem képei, úgy nő az ellentét is; de egy magasabbrendű harmónia mindvégig egységben tartja őket; a forradalmi olvasmánytól felgerjedő költői képzelet száguldása nem feledteti az alvó feleség jelenlétét. Az elégikus hangulatban párja a versnek a Szeptember végén (1847). A tájba szőtt merengés, az életen végigsuhanó rezignáció, az {778.} elmúlás gondolata, a szerelme hűségét próbáló kérdés: rendkívül intenzív, megkapó hangulatot teremt a két első strófában. Ezekhez járul harmadikként egy konvencionálisabb, szentimentális versszakasz. A "Szabadság, szerelem" jelszavában a sorrendet is tudatosan szabta meg a költő; szerelmi lírájának következetesen visszatérő motívuma a közéleti kötelesség, a forradalmi feladat elébehelyezése az egyéni vágynak. Ami a Háboruval álmodám című versében még elvont fogalom volt, az a Júlia-versekben szigorú valóság (Válasz kedvesem levelére; Elértem, amit ember érhet el ... stb.). Szerelme nagyságát nem utolsósorban azon mérhetni, milyen irányban neveli a költő jellemét. Júliáért mindent odaáldoz, a legtöbbet: elveit is, de a vers – Válasz, kedvesem levelére – fordulata itt oly erős, hogy ennek még lehetőségét is elhamvasztja:

De ezt kívánni tőlem nem fogod,

Tudom, hogy nem; mert akit te szeretsz,

Annak nevén szégyenfolt nem lehet.

Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,

Amint megkezdém pályázásomat.

S én úgy halok meg, amint születem,

Meg nem fordulva, hajthatatlanul.

Néhány hónappal később házasságának első heteiben, a koltói szép napok felhőtlen derűjén villan át a gondolat: "Elértem, amit ember érhet el ..." S Petőfi kíméletlenül elhessenti a nyomában settenkedő árnyat: "Mi volna könnyebb? mint lemondanom | Mostan terólad, honfi-aggalom, | Terólad, kínos hazaszeretet". A költemény első felében a teljes boldogság hangsúlyozott idilljének rajza ezt a kérdést készíti elő, hogy annál határozottabban, élesebben hangozzék a válasz:

De el nem hagylak, hazám, tégedet,

Múltat, jövendőt, mindent eltemet

Boldogságomnak tenger-özöne,

Csak szent oltárodat nem önti le.

Veled sohajtok, hazám, mint elébb,

A kedvezőbb, a szebb idő felé,

...

S érted teszek majd, hogyha tenni kell!

Csak felületes vagy naiv szemlélő hiheti, hogy Petőfi jelszavában a szabadság és a szerelem sorrendje a magátólértetődő jelenségek közé tartozik. Petőfi gyakran nagy dolgokat, végső igazságokat mond ki úgy, hogy hangját is alig emeli feljebb. De a kifejezés egyszerűsége és természetessége távolról sem jelenti azt, hogy Petőfiben az isteni kinyilatkoztatások evidenciájával születtek a korszakos gondolatok. Petőfi nem azért volt nagy költő és politikus, mert élete mentes volt a belső küzdelmektől és vívódásoktól. Nagysága abban áll, hogy nemcsak külső, de belső harcaiban is győzni tudott, hogy önmagával is végigküzdötte harcait. Győzelme most is teljes, mert szabadságvágya {779.} nem semmisítette meg, nem zárta ki, hanem magába olvasztotta szerelmét, s gazdagabb, több és színesebb lett általa.

A teljes családi boldogságnak és rabul ejtő otthon-hangulatnak epikus remeke a Bolond Istók (1847 november–december). Mint a költő lelkéről a fellegek, úgy oszlanak szét ebben a történetben a komor-tragikus fenyegetések, s lép helyükbe a boldog, meghitt derű. Istók az életszeretet és életkedv kincsének boldog birtokosa. Miként a szentek fejét a glória, lengi körül egyéniségét a kedély tiszta és tisztító levegője. Új garabonciás ő, aki nem szemfényvesztő csodákkal nyűgözi le környezetét, hanem nyílt egyéniségének oldó erejével és nyugtató bájával. Az országutak hányatott életű vándora, akinek sugárzó vidámsága lehiggadt, bölcs életfilozófiából táplálkozik. A Bolond Istók derűje a "felhők" oszlása után, a belső harcok megvívása után ragyoghatott fel a költőben. Bolond Istókban Petőfi önmagát adja, de kevesebbet is, többet is lehel hősébe önmagánál. Istók kedélye mögött csak sejteti saját hányatott sorsának keserűségét, s emberi arculatán nem jelzi azokat a nyomokat, melyeket az élet neheze préselt a költő egyéniségébe. Másrészt viszont Bolond Istók harmonikus kedélye, a lényéből áradó nyugtató derű olyan ember-ideált mutat, mely csak eszménye lehetett Petőfinek, amelyhez csak közeledhetett 1847 őszén, de amelynek teljes megvalósulása elé akadályokat gördített a kor. Egy epikus töredék, A táblabíró is ennek az ősznek-télnek szülötte. Az elkészült Előljáróbeszéd és a 4 § remek szatírára vallanak, a legjobbra a korabeli táblabírószatírák közül. Fegyveres Tamás, a maradi táblabíró, akinek réme a francia jakobinus-sipka, testi-lelki rokona Pató Pálnak és A magyar nemesnek. Lánya pedig, a "szép kis Piroska", ki az ördöggel cimborái, mert "könyvet olvas egyre" s ábrándos lelke világát olvasmányaival népesíti be, talán távoli rokona Júliának, aki a maradi Szendrey Ignáccal szemben a megtestesült modernség volt az erdődi kastélyban.

Új, az eddiginél erősebb hangsúlyt kap Petőfi költészetében az aktív, cselekvő magatartás fogalma, a barátság tartalma, s maga az ars poetica is. A jellem nagybetűs szó Petőfi szótárában (Kovács Jánosné emlékkönyvébe). A liberális sajtó és irodalom, a nemesi reformizmus szívesen időzött a jellem, az erkölcs kérdéseinél. Petőfi is szükségét látta annak, hogy megfogalmazza a maga forradalmi demokrata jellemideálját – nem elvont elmélkedések formájában, hanem egy politikai és irodalmi harc indulatában. Az 1847. év első felében – a nagy harcok előestéjén – egész sor költeményében alakítja ki a költő a felrázó jellemképet (Egy barátom az ifjúság, Ha férfi vagy, légy férfi, 1847 január, A türelemről, Tűz stb.). A kérlelhetetlen elvhűség, a nem alkuvó szabadságszeretet ennek a jellemképnek a gerince (A kutyák és farkasok dala, 1847 január). "Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad" – hirdeti a költő; másutt pedig remek képekkel fejezi ki ugyanezt a gondolatot: "Ha a fecskék ledérek | S éghajlatot cserélnek, | Mi sasok nem cserélünk" (Az elhagyott zászló). A tettekben kifejezett akarat, a bátorság, a szeretet és a gyűlölet szenvedélyes teljessége: ezek a jellemkép erős vonásai. Amit elítél, abban is a forradalmár karaktere fejeződik ki. Petőfi gyűlölte a rosszra hidegen vállat rántó magatartást, a közömbösséget, a cinizmust. {780.} (Egy barátom az ifjúság). A bárgyú türelmet ingerülten ostorozta (Türelem) s büszkén szegezte szembe a tehetetlen, langyos jellemekkel: "Te vagy az én elemem, tűz!" (Tűz). Ódát írt A haraghoz; utálattal fordul el benne a "fejbillentő" és "hálósapkás" nyárspolgáriságtól, s úgy zúdul a vers végén a költemény egész súlya a haza elleneire, "Mint a feneketlen | Örvénybe a féktelen | Niagara!" Megróhatták a költőt az utókor mértékletes moralistái, amiért a "haragot és gyűlöletet alkalmas költői motívumnak vélte" (Salamon Ferenc), de az igazság elidegeníthetetlenül a Petőfié, aki tudott "teljes szívből szeretni és gyűlölni", s aki nem szenvedhette a "szenvedélytelen, nyugodt pofák"-at, kiket "magasb indulat | Sosem gyújta fel" (Egy barátom az ifjuság, A szerelem országa, Szivem). A jellemszilárdságnak, erkölcsi tisztaságnak hangsúlyozott szerepe Petőfi eszméinek szótárában a francia felvilágosodásnak, Robespierre, Saint-Just eszméinek hatását is mutatja. Ők állították emelvényre a nagy morális fogalmakat, olyan áron is, hogy elemzéseikben a társadalom tényleges anyagi folyamatainak helyébe erkölcsi kategóriák, erkölcsi folyamatok léptek. A már hatalomra került francia burzsoázia hangoztatta az erkölcsi követelményeket, de le is járatta a hitelét ezeknek a fogalmaknak, amelyeket magasra emelni, új tartalommal megtölteni már csak a forradalmi demokratizmus talaján lehetett.

Hazát, népet, szerelmet, barátot csak a legmagasabb indulat fokán tudott szeretni a költő. Arany Jánoshoz fűződő bensőséges baráti kapcsolatát is a magas indulat járja át, a társratalálás öröme, az irodalmi és politikai szövetség zászlóbontó szenvedélye. Ez a barátság – és csak ez a barátság – teljesen feloldotta Petőfit. "Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal | Vágtál életen át múlás nélkűli betűket" – írja Petőfi Aranynak barátságuk halhatatlan lírai dokumentumában, a Levél Arany Jánoshoz című költeményben (1847. augusztus 6.). Volt különbség a két egyéniség között. Petőfi vezéribb jelenség volt, nemcsak elvei, emberi és művészi alkata is forradalomra teremtették. Aranynak kellett a biztató és megerősítő baráti szó, a rejtőzést nem tűrő levelezés, hogy szilárdan megálljon 48 elvein. Az összehasonlítás tárgyi alapja csakis a 49 előtti Arany munkássága lehet, s ekkor írott versei, levelei szép bizonyságát adják annak a látóhatár-tágulásnak, amely mindenek előtt Petőfi hatásának köszönhető. Arany nem volt vezéri egyéniség, de azonosult a forradalommal; nem tribuni fokon, de egy volt a néppel. A nagy barátság nemcsak Arany számára volt gyümölcsöző. Petőfi sem nélkülözhette Aranyt. Levelezésükben gyakran megfigyelhetni, hogy Aranynak egy-egy megjegyzése készteti Petőfit gondolatainak elemzőbb kifejtésére. Arany művészete és barátsága – többnyire irodalmi nézetei is – éppen költészete lényegében, népiségében erősítették meg Petőfit, s nem volt korában még egy író, akinek barátsága ennél többet adott, adhatott volna Petőfinek.

A költészetről vallott elvek különös fontosságot nyertek a demokratikus tábor kibontakozása idején. Mivel a reakcióval vívott harcok részben az irodalom területén zajlottak, az ars poetica jelentősége több mint irodalmi volt ebben az időben. Az Arannyal folytatott levelezésben tisztázta Petőfi a népiesség fogalmát, itt fejtette ki nézeteit az eposzról, itt írta le a híres axiómát: "Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám." (1847. március 31.) A "holdvilágos ernberek"-et, az "ál-lelkesülés" múltbaforduló lovagjait támadja Csalogányok és pacsirták {781.} című költeményében, s a reakciós romantikával a maga programját szegezi szembe: "Én tégedet köszöntelek, | Te a beteg | Emberiségnek orvosa, jövendő." Megfogalmazza a nép és a költészet kapcsolatát, híven fejezve ki azt a megkülönböztetett szerepet, amely ebben az időben a magyar írók osztályrésze volt. S nemcsak azt égeti bele Petőfi minden korok irodalmának tudatába, hogy a "néppel tűzön vizén át", hanem azt is, hogy milyen cél felé (A XIX. század költői, 1847 január). Az irodalmi demokratizmus gondolatát mélyen átitatják verseiben a társadalmi harcok szenvedélyei, így nő át az irodalmi hitvallás politikaivá (Rongyos vitézek, A költészet). De nemcsak a konzervatív, reakciós támadások (pl. Zerfi Gusztáv cikksorozata) teszik aktuálissá az elvi-esztétikai kérdéseket, hanem a haladás táborán belül kibontakozó viták is. Az Erdélyi János szerkesztette Magyar Szépirodalmi Szemlében Pulszky Ferenc ír cikket Petőfiről, az elismerések mellett fenntartását fejezve ki a költő plebejus törekvéseivel szemben. Erdélyi és Sükei Károly vitája a Szépirodalmi Szemle és az Életképek hasábjain, az irányköltészet vitája: megannyi jelentős eszmeharc a politikai cselekvés előestéjén.

Petőfi irodalmi nézetei, a költészet hivatásáról vallott elvei szoros rokonságban állnak a múlt század harmincas éveitől kibontakozó demokratikus áramlat esztétikájával, különösen Victor Hugo nézeteivel, amelyek leginkább elterjedtek nálunk, nagy hangsúlyt adva az irodalom társadalmi feladatainak. A Fiatal Magyarország íróin kívül főleg Eötvösre gyakorolt nagy hatást Victor Hugo, és nem véletlen, hogy a legértőbb, legmaradandóbb kortársi bírálatot Eötvös írta Petőfiről (Pesti Hirlap, 1847. május 14.) Hatottak Petőfire az Ifjú Németországhoz tartozó írók politikai és esztétikai nézetei is. Mint Heine s kiváltképp Börne, Petőfi is szembefordult Goethével. Az igaztalan ítéletre vezető elfogultság a tévedésben is jelzi az előretörő demokratizmus ízlésének, politikai törekvéseinek indokoltságát. (Goethe-ellenes állásponttal az orosz forradalmi demokraták körében, Belinszkijnél, Herzennél, Csernisevszkijnél is találkozunk.)