Politikai költészete a forradalom és szabadságharc alatt

Petőfi 1847–49-es költészetében olyan szerepet visz a politikai líra, mint tökéletesen összehangolt zenekarban a prímhegedű. Ez játssza most a főmotívumot, ennek húrján zendül a legteljesebben a dallam. Ennek a lírának három nagy szakasza a történelmi események fordulópontjaihoz igazodik. Első szakasza 1847 végétől 48 március végéig tart. Az előkészítés és a márciusi diadal ennek a költészetnek két legerősebb ihletforrása és tartalmi eleme. A második szakasz október legelejéig terjed. Ennek a félévnek központi eszméje a megalkuvás elleni harc, a félúton megállók, a visszafordulók elleni küzdelem. A harmadik szakasz lírája a harcban álló nép költészete; csatára buzdító, harcokat és hősöket megéneklő.

Minél közelebb kerülünk 1848 márciusához, annál sűrűbb a költemények atmoszférája, s a nagyerejű forradalmi látomások helyébe a közeli változást hirdető jóslat lép:

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,

Vigyázzatok a házaitokra,

Hátha mire a nap lehanyatlik,

Tűzben állunk már tetőtől-talpig.

(Kemény szél fúj ...)

Szinte minden témán átremeg most a forradalomvárás izgalma. Egyre erősödik Petőfi lírájában az a politikai hang, amely már nemcsak a végső célok elérésére gyűjt politikai szenvedélyeket, nemcsak a stratégiai célokból meríti ihletét, hanem közvetlenül avatkozik bele a politikai eseményekbe. A forradalom előkészítésében vállal költő-politikus szerepet.

A nemzeti elmaradottságot ostorozó drámai hang jellemzi Van-e egy marok föld ... című versét (1848 január). A hősi múlttal szembesíti a világ sorától elmaradt jelent, s nem fukarkodik levonni a kemény konzekvenciákat. Végletes ez a konzekvencia, de úgy, ahogy a Himnusz és a Szózat s majd Ady következtetései azok; fájóak, de nem hogy lesújtsanak, hanem hogy felrázzanak. Az országgyüléshez (1848 február) írott költemény hangja egyre jobban átforrósodik a tehetetlenség és szolgaiság bírálatának szenvedélyétől. Ez a vers is a nemzeti önbírálat indulatáig csap fel. S itt igazán magával ragadó a költemény sodra. Számos versében – ez egyik jellegzetessége Petőfi politikai lírájának is – már az első strófában exponálja a verset-teremtő gondolatot, széles, tömegekhez-szóló hangon (Kemény szél fúj ...), s a költemény rákövetkező strófáiban szenvedélyes líraisággal érvel vezető gondolata mellett. A Dicsőséges nagyurak (1848 március) forradalmi tömegmozgósító líra; agitatív erejét növeli a pergő, magyaros forma, Petőfi az értelmi és hangsúlynyomaték következetes találkoztatásával (mindössze két esetben van eltérés) még hatásosabbá teszi a gondolatot. Ezt szolgálja a vers hangsúlyosabb rímtechnikája is. A költemény tónusát a tömegekhez szólás közvetlensége határozza meg; szinte látjuk a költőt, amint szavaival gyújtja a népet ("Ki a síkra a kunyhókból | {786.} Miljomok"), s rettenti a húzódó nemességet ("Nem érünk rá várakozni | Szaporán"). Ír allegóriát, mely alig rejti már igazi értelmét (A rab oroszlán) s himnikus verssel üdvözli a szabadságot (A szabadsághoz). A Nemzeti dal, a magyar Marseillaise, az élesen megfogalmazott végső kérdés ("Rabok legyünk vagy szabadok?") erejével kényszerít az állásfoglalásra. A vers már legelső soraival történelmi válaszút elé állítja a nemzetet, – innen a költemény nagy feszültsége. A következő strófákban izzó líraisággal, a múlt és a jövő megidézésével győzi meg hallgatóit az egyetlen lehetséges válasz történelmi igazságáról. A refrén már a költemény megírásakor a tömegek dübörgő feleletét visszhangozza. A 15-ik Március, 1848 című költemény a nagy események másnapján született; beszámoló jellegét áttöri a friss élmények líraisága. A márciusi versek közül kimagaslik a Föltámadott a tenger. Hatalmas képpel, a háborgó tenger képével érzékelteti a költő az első négy szakaszban a felkelt nép erejét. Az első és második strófa magyarázó célzásai után az utolsó strófa mondja ki a nagy történelmi következtetést (a kezdő kép körén belül maradva):

Habár fölül a gálya

S alul a víznek árja,

Azért a víz az úr!

A második szakasz lírájára egyfelől a költő és radikális társai helyzetének megváltozása, az időleges elszigetelődés a jellemző, másfelől Petőfi töretlen elvhűsége, forradalmi következetessége. Ez a két tényező határozza meg a versek karakterét, amelyben a megalkuvás nélküli harc pátosza és a viszonylagos elszigetelődés borulatai találkoznak. Petőfi objektív társadalmi bázisa sokkal szélesebb volt, mint az ideológiai. Azt jelenti ez, hogy ekkor még jelentős rétegek nem jutottak el érdekeik felismeréséig, saját ideológiájuk bírásáig. Ebben a helyzetben Petőfi az elveit vállalta, s az ezzel járó helyzeti nehézségeket. Ha megfigyeljük ekkor írt verseinek jelentős láncolatát, azt látjuk, hogy a költő nem az individuális sértettség romantikus mártíriumában fogalmazza meg "tragédiáját", hanem – a helyzetéből sarjadó fájdalmaknak is természetes teret hagyva – a célját tudó harcos okos megszállottságával küzd a közvélemény megváltoztatásáért. Ennek az alapvető magatartásnak lírai következménye, hogy Petőfi költészetére 1848 tavaszán és nyarán nem az elvont forradalmiság, nem a lebegő eszményiség a jellemző, hanem a helyzetet reálisan érzékelő ihletett politikai líraiság. A történelmi eseményekkel sűrű időszakokban, az éles forradalmi helyzetekben születő lírának úgyszólván törvényszerűsége a gondolati koncentrálás az alapvető kérdésekre. Az ilyen helyzetek lehántják a lényegről az esetlegest, a főkérdésekről leválasztják a mellékeseket: a lényeg a maga egyszerűségében, közvetlenségében, tiszta alakjában uralkodik. Most maguknak a tényeknek a líraisága az elsődleges hatóerő. Ez a helyzet-hozta hangváltó szükség okozhatott, okozott Petőfinél is lírai zökkenéseket, tompíthatta a szavak költői csengését egy-egy vers vagy strófa erejéig. De jellemzőbb ennél a költő fejlődésére, hogy az új helyzetben is megtalálja a maga lírai hangját, s ez a hang a politikai konkrétság és líra ötvözetéből csendül ki. Gondoljunk Respublika című versére. Egy adott helyzet reális érzékelése, egy politikai elv következetes vállalása; a két tényező közti feszültség személyes átélése: ebben a vers lírája. A politikai harcok élvonalá-{787.}ban áll most – lírailag – a költő, viszonylagosan elszigetelt helyzetéből is országos politikai közvéleményt alakít verseivel, trónt rombol és kormányt ostoroz: elemében van. De egy pillanatra sem felejti, hogy a forradalmiság elsősorban az igen kimondása, s csak úgy igazi a tagadás, ha a nem az igenből fakad. A "respublikának nem az a fő jelszava, hogy le a királlyal, hanem a tiszta erkölcs! Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja ..." – hangzik Petőfi hitvallása 1848 áprilisában. Ennek a szakasznak politikai jellegéből adódik, hogy a hangsúly az opportunizmus elítélésén van (Megint beszélünk, csak beszélünk, Föl!, A nemzethez stb.). Petőfi támadja a megalkuvó kormánypolitikát. A szenvedélyes tagadással együtt jár nála a szenvedélyes harc a pozitív, forradalmi eszményekért. Így fonódik össze a második szakasz lírájában a támadó Megint beszélünk, csak beszélünk, A konzervatívok, A magyarok istene a lelkesítő Már minékünk ellenségünk, Mit nem beszél, Ausztria című versekkel. Azok a következetes demokratizmus alapjáról támadják a megalkuvást, ezek a megalkuvással szegezik szembe a forradalmi következetességet, szabadságharcos becsületet. A forradalom ügyével való teljes személyi azonosulás a legelső lírai jegye ezeknek a verseknek. A nagycélú agitatív szándék egyszerre mutatkozik meg a fokozott lírai szenvedélyességben és a kifejezés egyszerűségében. Petőfi ars poeticájának egyik sarkpontja az, hogy "tisztán és kereken mondani igazat ..." ( Vérmező). Az ő igazságai egyre élesebbek és metszőbbek, szavai súlyosak és kíméletlenül nyíltak, a helyzet és a költő jelleme nem tűri a fuvolaszót.

Megint beszélünk s csak beszélünk,

A nyelv mozog s a kéz pihen;

Azt akarják, hogy Magyarország

Inkább kofa, mint hős legyen.

Ez a hang a tömegekhez apellálás hangja, a lírai gesztus a népi közvélemény megformálásának gesztusa. De a kezdő strófa értelme csak a vers egészében válik teljessé. A költemény következő ütemét már ez a sor vezeti be: "Úgy állok itt, mint a tüzes ló". A vers utolsó strófája az egyéni helyzetképből nemzeti méretűvé erősödő nekilendülés:

Föl, föl, hazám, előre gyorsan,

Megállni félúton kívánsz?

Csupán meg van tágítva rajtad,

De nincs eltörve még a lánc.

Ehhez hasonló dinamizmussal a vers-szerkezetben gyakran találkozunk 1848 nyarán (A magyarok istene, A gyáva faj, a törpe lelkek, Föl! stb.).

Harcra buzdító németellenes verseiből tömegmozgató gyűlölet szikrázik. A népben élő nagyhagyományú osztrák-gyűlöletet fejezik ki ezek a versek, s nincs egyengetve a partja, nincs szelídítve a folyása ennek az indulatnak (Mit nem beszél az a német, Ausztria stb.). Bálványromboló merészségükkel, hangjuk frisseségével tűnnek ki ekkor a királyellenes költemények. A múlt és jelen példáit sorakoztatja fel a királyi trón ellen, s mint talpig jakobinus, személyes indulataival erezi a verseket. Nem jár itt Petőfi hagyományok széles útján. Líránk történetében a királyellenesség legfeljebb történeti témába {788.} ágyazottan jelentkezhetett, közvetlen politikai feltörését a cenzúra és az erősen élő monarchikus szellem akadályozta. Petőfi a történelmi vonatkozású versekben a gúny, megvetés hangján szól a királyokról (Bánk bán, Dobzse László, Kun László). Csak Hunyadi László történetének (A király esküje) drámai feszültsége kíván más hangot: a királygyűlölet itt közvetlenül csap át a jelenbe. Valóságos antiroyalista programvers a március végén írt A királyokhoz. Indulatokat korbácsoló agitatív ereje, a gondolat lényegét sűrítő refrén, a nyílt és egyszerű beszéd vésztjósló fenyegetése az Akasszátok föl a királyokat eszmei és műformai előfutárának mutatják ezt a költeményt.

1848 nyarának kimagasló lírai alkotásai A nemzetgyüléshez és A nemzethez című költemények. Az előbbi megrázó szózat az összegyűlt nemzetgyűléshez, amelyből a költő kimaradt, de ezt a sérelmet csak célzásképpen sem említi a költemény. A rímtelen jambusokban írt vers drámai sodrású, történelmi pátoszú figyelmeztetés az ország vezetőihez. A hang a plebejus szövetséges hangja. A nemzethez írt költemény mozgósító nagy riadó. A negyvennyolcas események tapasztalatai sűrűsödnek a versben; a történelmi fordulat méretei hatalmasodnak fel benne. A helyzet által megkövetelt szélsőségek uralkodnak a költeményen. A verskezdő kép ("Konduljanak meg a vészharangok!") s a költő személyes-szenvedélyes kiállása ("Nekem is egy kötelet a kezembe!") a vers alaptónusát adják. A visszatekintés és serkentés drámai légkörében emelkedik a költemény, a bátor vagy becstelen nemzethalál méltósága és iszonya remeg a sorokban. De Petőfi nem állhat meg a Szózat víziójánál, nem semlegesítheti a nemzet-halál látomását himnikus felfohászkodással, a forradalmi demokrata nem nyugodhat bele a legméltóságosabb nemzethalálba sem. Tettekre, vitézségre van szükség, s ha minden ember úgy harcol, mintha "Egyedül rá támaszkodnék honja!" – akkor "nem veszünk el". Világos szavak ezek, a versmondatokon nincs semmi sallang, még jelzőket is alig használ Petőfi. A történelmi helyzet parancsai elementáris erővel hatnak itten, ezt a hatást érvényesíti a nyers igazságokhoz oly pontosan illő egyszerű, szabatos költői beszéd. Különösen kemény hangsúlyt ad a gondolatoknak a kifejezés fenyegető egyszerűsége a vers záró strófáiban, amelyekben a "belső bitangok" feletti véres ítéletet hirdeti meg a költő. Semmi körülírás, semmi szépítgetés, semmi tompítása a szavak élének:

A halálos ítéletet rájok!

Százezerszer sújtson bár a hóhér,

Bár a házak ablakán foly is be

Az utcáról a kiáradó vér!

Könnyű bánni külső elleninkkel,

Ha kivesznek e belső bitangok ...

Íme: a plebejus forradalmár politikai irányzata, fenyegető közérthetőséggel nyilvánossá téve. S nem véletlen, hogy a költő ezekben a forró augusztusi napokban, sorsdöntő hetekben kezdi elégtelennek érezni a költészetet. A verszáró sorok ("Félre, most, lant ... futok a toronyba, | Megkondítom azt a vészharangot!") nemcsak költői visszakanyarodást jelentenek az első strófa képéhez, hanem éreztetik Petőfi nagyon is reális politikai türelmetlenségét.