A szeptemberi fordulat után

A szeptembervégi események igazolták a költőt. A nép, ismét a nép, a pesti nép váltotta tettre Petőfi eszméit. A feltámadott tenger árja kiűzte Jellačićot az országból. Az őszi győzelmek, a téli vereségek, majd a tavaszi diadalok törté-{792.}nelmi levegőjében lesz Petőfi költészete a nemzet harci lelkiismerete, szabadságharcos lírája. Ennek a szakasznak költeményeiben érik teljessé Petőfiben a magyar szabadságharc poézise, az a felejthetetlen költőiség, amely máig körüllengi a nemzet tudatában 1848–49 emlékét. Írjon a költő a hősies apáról (A vén zászlótartó) vagy a harcok nehezét vállaló katonáról (Tiszteljétek a közkatonákat); írjon csatadalt, lelkesítőt, vérpezsdítőt (Csatadal; Csatában) vagy rázza meg a hadi kudarcokon elcsüggedőket (Vesztett csaták, csufos futások), 1848–49 teljes levegőjét érezzük verseiben. Nincs ebben a megejtő, poétikus szabadságharc-képben semmi érzelgős elem, semmi mesterkélt romantika. De benne van a szabadságháború pátosza: a magyar trikolór lobogása, de nem a paraszti kaszák és kapák villogása nélkül; benne van a nemzeti ügy történelmi atmoszférája, de nem hiányzik belőle a nemzetté válni akaró nép plebejus-méltósága. Jakobinus színezete van ennek a szabadságharc-poézisnek, s így az igazi: az Akasszátok föl a királyokat! forradalmi radikalizmusa éppúgy magyar és 48-as jelszó, mint az, hogy "Isten után legszebb és a legszentebb név | A honvéd-nevezet!" (A honvéd).

A költemények éle most elsősorban "külső ellenünk" ellen fordul. A történelem követelését teljesíti a költő, amikor a szabadságharc és forradalom összefüggő nagy feladatának ekkor elsősorban szabadságharcos vonatkozásait hangsúlyozza (Élet vagy halál, Buda várán újra német zászló, A székelyek, Föl a szent háborúra!). Szeptember végéig belső politikai győzelmekre volt szükség ahhoz, hogy leverjék a külső ellenséget. Szeptember után a nemzet létkérdése az ország szíve ellen törő ellenség megsemmisítése volt.

Nem ritka ennek a szakasznak költeményeiben a tudatosan népies-népszerűsítő hangütés (Péter bátya, A székelyekhez). Ezzel rokon jelenség Petőfi szabadságharcos lírájában a dalszerű kifejezés, a virtust-támasztó, mámorosító csatadal-típus. Petőfi teljesen magáévá éli a műfaj követelményeit. A tömör, frappáns kifejezés, a harc drámai nagyszerűségének rajza, a vezérmotívumot csengető refrén, a hatást fokozó forma úgy tüzesedik szenvedélyes lírává Petőfi csatadalaiban, hogy a költő szinte személyesen van jelen a csatatéren, s a dal a csata sodrában, az élmény melegében születik. A Csatában zárószakaszának közvetlen gesztusa fejezi ki a költő jelenlétét a harcmezőn:

Szilaj lelkesedés

Foly bennem, mint tűzár,

A Csatadal az izgatott tudósítás hangnemében indul; a második és harmadik strófa ezt folytató-tágító lelkesítés, s csak a negyedik szakaszban vált első személyre a hang, és csata-közi mozgalmasságra a kép. Ennek a mozgalmasságnak ("Véres a föld lábam alatt") előlegezése a költemény kezdetétől a refrén ("Előre"), amely nemcsak egy hangulati láz végigcikázása a versen, hanem a költemény menetéhez minden előfordulásnál odasimuló mozzanat. Népi alak-{793.}rajzai közül A vén zászlótartó melegít legjobban. Költői téma a közlegény, a huszár, a honvéd is (A huszár, A honvéd). Olyan nemzeti öntudatot hirdetnek most Petőfi költeményei, amely Európa élére állítja a magyart, s nem sovén elfogultság ez, hanem az európai forradalmak történelmi igazsága:

Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg,

Hogy állanál meg pályád közepén?

Félutadon vagy, fölértél a hegyre,

S könnyű már annak, aki völgybe mén.

Elő, elő a zászlóval kezedben,

Egész Európa te utánad jő,

Te vagy, hazám, most a világ vezére ...

Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!

(Jött a halál)

A szabadságharc és a forradalom ügye sohasem válik szét Petőfi lírájában, politikai agitációjában. Most is, amikor elsősorban a harcok eseményeire figyel, szabadságharcos lírájának erős a forradalmi motivációja. A tűzforró királygyűlölet nemcsak királyellenes verseit jellemzi (Itt a nyilam ..., Akasszátok föl a királyokat, Kont és társai), hanem Péter bátya s A honvéd strófáit is. Úgy hozzátartozik a nagy idők képéhez, mint a nappalhoz az éjszaka (1848). Ez a királygyűlölet republikánus hitvallás is. Petőfi a királysággal a köztársaságot állítja szembe, s az ő respublikája demokratikus államforma: itt fog majd a nép uralkodni a politikában is. Költészetének megragadó demokratikus tartalmat és pátoszt ad a nemzetért harcoló nép piedesztálra állítása: "Küzd a gazdag, de nem a hazáért, | Védi az a maga gazdagságát | ... csak a szegény szereti hazáját" (A vén zászlótartó). Máshol így ír a népről, a közkatonákról:

Ők az elvet hírből sem ismerik,

És a haza? kemény mostohájok,

Izzadásuk díjában nekik csak

Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,

És ők mégis nekimennek bátran

Az ellenség kardjának, tüzének! –

Tiszteljétek a közkatonákat,

Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

A költő egy pillanatra sem szűnik meg hinni a "Szabadsági Kánaánban", s mi több: karddal és lanttal harcolni érte. Bámulatos lelkierővel, a forradalmár jellem erős fegyelmével zárja magába személyes sérelmeit; nincs az a tapintatlan vagy szemellenzős tábornok, aki eltántoríthatná a nemzeti ügytől. S ha kitör haragja, akkor hetek keserűsége lobban versbe. Abból is az (és úgy) válik költészetté, ami több is, mint egyéni sérelem (Nyakravaló, Egy goromba tábornokhoz). Ritkábban szól most a költő, de érzik versein, {794.} hogy erős belső hullámzás vetette őket felszínre. Hogy élmények, nagy nagy gondok és gondolatok sűrűdnek a verssorokban.

A politikai és háborús ihletések uralma nyilvánvaló Petőfi 1848–49-es költészetében. Tulajdonképpen ehhez az alapélményhez való viszonyulásban bontakozik ki minden egyéb versindíték. Így válik verssé a gyermeke születését fogadó indulat (Fiam születésére); a szülők halálát sirató költeménybe is belecsurran az alapélmény keserűségéből; a táj képeinek hangulata is ezzel olvad össze (Szülőföldemen, Kiskúnság stb.). Legnyíltabban a költészet és a szerelem ihlette versek fonódnak össze központi élményével; a 48 végén, 49-ben felerősödő elégikus hangulatok az elmúlás lehetőségének felhőzései (Az év végén, Itt van az ősz, itt van ujra stb.). A gyermekkoron átfutó emlékezet, a tájon végigszaladó költői tekintet magában hordja az elválás, a búcsúzás előérzetét. Ez a távozás szorongásából is merítő teljesség kap meg szerelmes verseiben is. A Szeretlek, kedvesem nagy vallomásában mintha végső formába akarná önteni Júliához fűző szenvedélyét. Az úgyszólván igénytelen futammal kezdődő asszonydicséret Júlia tulajdonságainak felsorolásában forrósodik nagy verssé, szerelmi vallomássá; a legszebb Júlia-ihletések párjává. Költészet és magánélet lírai kapcsolatának más arculata is felvillan verseiben. Ilyen vallomásokat is olvashatunk Petőfitől: "Miért szégyelném én megvallani, | Hogy folynak olykor könnyem árjai, | Ha bennem elválásunk kínja dúl" (Hogy volna kedvem ...). A vers romantikus színezetű (de csak színezetű) záróképe a költő legdrámaibb megnyilvánulásai közé tartozik: "Az oroszlán legrettentőbb talán, | Midőn elveszett párjáért busul." A nehéz csaták sűrűjében a szerelem, az édes dal vágya is feltámad a költőben:

Dalolj, dalolj kedves madár,

Eszembe hozzák e dalok,

Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,

Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a

Költészet és a szerelem ...

(Pacsirtaszót hallok megint)

A forradalmár lett itt hűtlen önmagához? Nem. Jele ez a költő forradalmi fesztelenségének, természetességének. Aki biztos a maga igazában, őszinte a hitében, nem kényszerül arra, hogy merev álarcként hordozza magán az elkötelezettséget.

A búcsú, s nem az elmúlás hangulata felhőzik versein. A búcsú mindig fájdalmas, még akkor is, ha él benne a viszontlátás reménye. Petőfiben élt ez a remény: "Meg kell érjem azt a nagy napot, | Amelyért lantom s kardom fáradott!" (Bizony mondom ...). De szembenézett a másik lehetőséggel is. A július 31-i halál egy nagyszerű pályát roppantott össze. Beleszédül az ember az izgató gondolatba: mi következett volna akkor, ha ... De teljes ez a költészet így is. Szinte befejezett egész, nem érezzük benne a torzóban maradt életművek megrekedt vágyait, burokban maradt elképzeléseit, tört szépségeit. Alig hét esztendős alkotói pályáján Petőfi vágyai, gondolatai és akarata maradéktalanul betöltötték a történelem által nyitott hatalmas teret.