12. A PROZÓDIAI VITA

FEJEZETEK

Irodalom

Az 1780-as évek táján, az ország különböző részein három papköltő, egymásról mitsem tudva, körülbelül egyidőben kísérletezett a klasszikus verselés meghonosításával. A 16. század óta, amikor Sylvester János megírta jól perdülő distichonjait, többen is nekigyűrkőztek a szokatlan forma nehézségeinek, de Magyari István, Pázmány, Szenci Molnár Albert metrikai kísérletei éppúgy feledésbe merültek, mint a 18. században Ráday Gedeon, Szilágyi Sámuel, Molnár János és Kalmár György klasszikus formájú versei.

A három kísérletező – a klasszikus triász – mintegy középen áll a magyar nyelv fejlesztéséért küzdő két nagy írói tábor között. Hazafias eszméik a nemesi-nemzeti ellenállás gondolatait visszhangozzák; erős irodalmi tudatosságuk s a tudományok tisztelete viszont Bessenyeiék programjához kapcsolja őket. A klasszikus versforma meghonosodásának vágya elsősorban erős hazafias érzésükből táplálkozik, a magyar nyelv hajlékonyságát, erejét akarták igazolni és kiteljesíteni. Ösztönözte őket a latin irodalom, melyet formahíven tolmácsoltak, s némiképp a német költők nehézkes hexameterei is.

Hangtani szempontból azonban egyik példát sem követhették maradéktalanul. A latin prozódiában szokásos elisio (a szóvégi magánhangzó kivetése szókezdő magánhangzók előtt), vagy a h hangnak puszta hehezetként való felfogása idegen nyelvünk természetétől. A németben pedig meglehetősen összemosódik a hosszú és rövid szótagok különbsége, mivel sok a mássalhangzó és a természeténél fogva hosszú magánhangzó; az erős hangsúly is szótagnyújtó s nem alkalmazkodik kellően a versmértékhez. A magyar nyelvben a hosszú és rövid szótagok száma kedvező arányú, a hangsúly sem olyan erős, hogy a versláb ictusát kedvezőtlenül befolyásolná. A prozódiai szabályok körül kirobbanó éles vitában az alaptörvényeket illetően mindhárman megegyeztek s voltaképpen részletkérdésekben polemizáltak. Rövidnek tartottak minden nyílt és rövidhangzós szótagot; hosszúnak minden zárt vagy hosszúhangzós szótagot. Vitáik kútfeje a nyelvjárások eltérése volt, ki-ki a saját dialektusának szokása szerint ragaszkodott egy-egy kiejtési sajátsághoz. Baróti Szabó pl. székely nyelvjárására hivatkozva vallotta, hogy az n végű adverbiumok és ragok hosszan ejtendők, tehát az előtte levő szótag is hosszúnak veendő (nagyonn, gondbann stb.; Rájnis ezeket rövidnek tartotta; Révai közösnek).

A vitát Rájnis József indította meg. 1781-ben jelent meg versgyűjteménye: A magyar Helikonra vezérlő kalauz, melynek utószavában – név nélkül {90.} ugyan – megtámadja Baróti Szabót, kinek nem tudta megbocsátani, hogy megelőzte őt művei kiadásával. Kicsúfolja nyelvi furcsaságait, prozódiai vétségeit. Baróti Szabó nem sokáig késett a válasszal, 1783-ban már készen volt vitairata, de elveszett a nyomtatónál, s így csak 1787-ben jelent meg Kassán, Ki nyertes a hangmérséklésben? címmel. A szótagok megmértékelésében az élőbeszéd döntő jogát bizonyítja Rájnis ellenében; a részletkérdésekben pedig nagy öntudattal hivatkozik székely nyelvjárásának sajátságaira. Megtámadja Rájnist magyarságában, mondván, hogy aki németnek született, s könyvekből tanult magyarul, nem tudhatja megítélni, hogy milyen a helyes kiejtés. A részletkérdésekben egyébként néha igaza van, néha nincs (pl. szerinte az egy és minden származéka rövid szótag); viszont kivívta, hogy némely kétféle tájejtésű szó rövidnek és hosszúnak egyaránt vehető: kékszemü~kékszemű; gyülés~gyűlés; itél~ítél). Baróti Szabó ebben a vitairatban megtámadta Révait is. Révai ugyanis versben és levélben figyelmeztette, hogy javítsa ki merész inverzióit. Erre felel most Baróti Szabó, meglehetősen durván, kétségbevonva Révai nyelvérzékét, ízlését, szakértelmét.

Révai ezután Rájnishoz csatlakozott s 1787-ben Elegyes verseinek toldalékában "visszasértette" Barótit. Rájnis – kit Kazinczy nem ok nélkül nevezett "oroszlántermészetűnek" – 1789-ben felelt támadójának. Magyar Virgiliusának függelékeként jelent meg a Sisakos, pajzsos, kardos mentőírás című röpirata. Ebben újra kifejti prozódiai elveit, s világosan leszögezi, hogy mi lehet döntő vitás esetekben. Először is az élőbeszéd, ha ez nem tájékoztat eléggé, akkor az irodalom, s ha itt sincs határozott alak, akkor a szóetimológia. Rájnis mint embert és poétát egyaránt tönkre akarta zúzni ellenfelét. Szétszedi értelmetlen inverzióit, majd bebizonyítja, hogy Baróti Szabó sem azt nem értette, amit ő írt, sem azt, amit maga ír. Igaztalanul megvádolja azzal is, hogy vitairatát nem 1783-ban írta, hanem 1786-ban, amikor ő, Rájnis beteg volt, "de a "haldokló oroszlán", íme, feltámadt s van még ereje ahhoz, hogy megalázza ellenségét. – A vitairat rendkívüli élessége és durvasága Rájnis ellen hangolta Kazinczyt, Földit, Horváth Ádámot. Baróti Szabó helyett Batsányi felelt Rájnisnak, aki azt követelte, hogy zárják ki Baróti Szabót a Magyar Museum szerkesztőségéből, s Batsányit is megtámadta műfordítói elvei miatt, a szabad tolmácsolás jogát védve Batsányi korszerűbb és szigorúbb elveivel szemben. Batsányi válasza a Magyar Museum 1789-es számában jelent meg: Milton és a fordítás mestersége ügyében. Megvédi Baróti Szabót az igaztalan támadásokkal szemben; kéri Rájnist, hagyjon fel a személyeskedéssel, majd figyelmezteti verseinek néhány hibájára. A higgadt, mérsékelt hangú írásra Rájnis egy minden eddiginél kegyetlenebb vitairattal akart felelni, hozzá is fog az Apuléjus tüköre, melyben a kassai Proteusnak képét és annak sokféle csufos tünéseit láthatni című, huszonhét jelenésre tervezett gúnyirathoz, de időközben Batsányit elfogták, s Rájnist elhallgattatja a részvét, vitairata kéziratban maradt.

A tollharc ezzel lezárult. A prozódia egyes részletkérdéseiben a vitát az utánuk következő nagy költők verselése döntötte el, Berzsenyié, majd Vörösmartyé. Sokkal lényegesebb azonban a vita elvi jelentősége. Rájnis megtámadta Baróti Szabót tájnyelvi sajátságai miatt, ám ő is csak a maga tájnyelvére hivatkozott. Baróti Szabó a székely nyelvjárást tartotta csalhatatlannak, s mint ellenfele, ugyanolyan türelmetlen volt a másféle sajátságokkal szemben. Különös jelenség ez. Ma, amikor már rég kialakult az irodalmi nyelv, {91.} türelmesek vagyunk a változatok iránt; akkor azonban, az irodalmi nyelv és irodalmi tudat alakulásának kezdeteinél, a formálódó egységes nyelv nem akart engedni a dialektusoknak s azok sem egymásnak. A triász szenvedélyes polémiáiban, noha főként részletkérdésekről volt szó, lényegében az egységes irodalmi nyelv szüksége vált nyilvánvalóvá, s ez a felismerés előkészítette Kazinczyék nyelvújítási harcát, mely később, a megváltozott történelmi helyzetben, a haladás és a nemzeti önállóság megteremtésének egyetlen lehetséges útja volt.