Rájnis József (1741–1812)

A triász tagjai közül ő kísérletezett legelőször a klasszikus metrummal – tizenhárom évvel előbb, mint Baróti Szabó Dávid –, kötete már 1773-ban készen állott, ám ő vallotta Horatius "nonum prematur in annum" elvét, s hagyta, hogy mindkét társa megelőzze.

1741-ben született Kőszegen, német polgári családból, anyanyelve is tulajdonképpen német volt, s előbb tanult meg latinul, mint magyarul. 1757-ben lépett be a jezsuita rendbe, s a rend szokásai szerint több városban töltötte próbaéveit: Bécsben, Leobenben, Esztergomban, Kassán, Pozsonyban, Győrött, Nagyszombatban, Székesfehérváron és Szatmárban. 1760-ban írta első magyar nyelvű hexameterét, Sannazaro olasz jezsuita költő versének fordítását. 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatása után Győrben tanított hitszónoklatot a főiskolán. 1781-ben jelent meg első verseskötete. 1784-ban elbocsátották tanári állásából, csekély papi jövedelméből élt, igen nyomorúságosan. 1809-ben Festetics kinevezte a Georgicon prefektusává. Itt fejezte be Vergilius-fordítását, de a mű kiadását már nem érte meg, 1812-ben meghalt.

{92.} Nyugtalan, érzelmeiben, indulataiban végletes jellem volt, vitáiban kíméletlen ellenfél. Noha nem oly sokoldalú, mint Révai, tudományra termett fő volt ő is, matematikai értekezései s a prozódiai elveket fejtegető tanulmányai kiváló rendszerező készségről tanúskodnak. Igényesebb és ihletettebb lírikus Révainál. Pályája kezdetén főként fordít, előbb jezsuita íróktól, majd a klasszikusok – Tibullus, Horatius, Catullus, Anakreon – műveiből.

Eredeti költeményei töretlen vallásos világnézetet, lelkes hazafiságot sugároznak, s a magyar nyelv, öltözet és szokások rajongó tiszteletét (Szent István királynak jobb kezéről, 1771; Egy jeles képíróhoz, 1773). Stílusának ódai ereje már a korai költeményeiben is vetekszik Baróti Szabó verseivel. Említésre méltóak szellemes kétsoros epigrammái (Egy koldus beszéli egy gazdag emberrel, 1773; Egy eretnek ellen, 1773), s az a szép Pásztori dal, melyet Szily János püspöki beiktatására írt 1775-ben. A költemény naiv báját, képeinek természetes kedvességét, könnyen folyó trocheusait nem ok nélkül hasonlították a Csongor és Tündéhez:

Lám szökellve játszadoznak

Szerte-széllyel a juhocskák;

Tollra kél a víg pacsirta,

És cikornyás énekléssel

A fejér gyapjú szabású

Fellegeknek elbeszéli

Érdemit nagy Tirzisünknek;

Pásztorok vigadjatok!

Költészete 1790-ben, II. József halála után a nemesi-nemzeti mozgalom törekvései szellemében hirdeti az alkotmány védelmét, a nemesi rend és a papság jogait, s ünnepli az ősi szokások, a nyelv védelmezőjének tartott király koronázását (A magyarokhoz, 1790; A felséges II. Leopold királynak dicsérete, 1790). A nemesség ősi jussait azonban nem tartja önmagában értéknek, s mint később nagy költőtársa, Berzsenyi, inkább arról énekel, hogy a származás csupán jogcím az érdemek megszerzésére (Forgách Miklósnak dicsérete, 1790). Sőt, az egyenlőség eszméje is felvillan egyik versében (Egy kérkedékeny nemeshez); A vargafiakhoz címzett költeménye pedig a polgári munka becsületét hirdeti. Életének hátralevő esztendeiben kevés verset ír, epigrammákat főleg, s nyilván Faludi hatására kísérletezik a dalszerű verssel is (pl. Mennynyegzői dal, 1811).

Költői tevékenységét ekkor már teljesen kitölti Vergilius-fordítása. Az eclogákat 1789-ben adta ki Pozsonyban (Magyar Virgilius. Maro Virgilius Publiusnak eklogái ...); ettől kezdve dolgozik a Georgikon fordításán, oly nagy lelkesedéssel, hogy elküldvén munkásait, maga műveli kertjét, mert mint mondja, más dolog tapasztalásból írni, s más könyvek után. (A mű halála után két esztendővel jelenik meg: Magyar Virgilius. Máro Virgilius Publiusnak Georgikonja ... Pest, 1814). Bár a szabad tolmácsolás jogát hirdette, a gyakorlatban nem egészen eszerint járt el. A művek értelmét pontosan követte, s nem művészi meggondolásból, hanem inkább technikai nehézségek miatt fordított helyenként szabadon, helyenként bőbeszédűen. Részleteket tolmácsolt az Aeneisből s Voltaire Henriade-jából is.