| Rájnis József (1741–1812) | TARTALOM | Révai Miklós (1750–1807) |
A klasszikus triásznak ő volt a legtehetségesebb, legjelentősebb költő-tagja. Ő lépett elsőnek a nyilvánosság elé, noha Rájnis előbb kezdett verselni e nemben. 1739-ben született Háromszék megyében, Baróton, elszegényedett székely nemesi családból. Tizennyolc éves korában belépett a jezsuitákhoz, Trencsén, Szakolca, Székesfehérvár, Nagyszombat, Kolozsvár, Eger, Kassa, Nagyvárad és Besztercebánya voltak próbaéveiben szerzetesi állomáshelyei. 1773-ban próbálkozott meg először a klasszikus mértékű verseléssel. Ugyanebben az évben Mária Terézia pápai rendeletre feloszlatta a jezsuita rendet, s Baróti Szabó Dávid az esztergomi egyházmegye papja lett, majd 1774-től a komáromi gimnáziumban kapott tanári állást. Itt kötött barátságot egyik tanítványának családjával, a szomszédos Virten lakó Pyberékkel, kiknek otthonában kedvelt pihenőhelyre talált. 1777-ben áthelyezték Kassára; itt adta ki első verskötetét; itt ismerkedett meg Kazinczyval és Batsányival, közösen szerkesztették a Magyar Museumot (Társaságkötés című versében énekli meg ezt). 1799-ben nyugdíjba vonult, a kedvelt Virten telepedett meg, ahol a Pyber-család nyugodt és gondtalan napokat biztosított számára. Itt halt meg 1819-ben.
Maga vall arról, hogy nem készült költőnek, csupán azért próbálkozott a klasszikus versírással, mert kíváncsi volt, vajon a magyarban vagy a németben perdül-e jobban a klasszikus metrum. Első versei alkalmi költemények, megmértékelt próza, barátaihoz írt episztolák: napirendjének, étrendjének leírása, esetleg megbízatások közlése egyaránt megférnek e kevéssé költői levelekben. A szerzete feloszlatásán kesergő versek már valóban költői alkotások. Kétségbeesést és vigaszkeresést tükröz a Panaszos indulat című elégiája. Néhány szép kép, jelző s a jól perdülő disztichonok már igényesebb, műgonddal szerkesztő alkotót mutatnak. Vallásos meggyőződése mellett a nemesi-nemzeti eszmék visszhangoznak verseiben: a magyar nyelv és szokások védelme (A magyar ifjusághoz, 1777; Eggynémelly urfiról, 1786; Köntös-változtatásról, 1786), a magyar vitézség, a "virtus" dicsérete (A magyar huszárokhoz, 1789). Legismertebb versét, A ledőlt diófához című allegóriát is az 1790-es évek nemesi-nemzeti mozgalma ihlette.
Műveltsége nem olyan mély, mint írótársaié, kik e század irodalomszervező munkáját végezték. A latinon kívül nem tudott más nyelvet, az aufklärizmus eszméit csak másodkézből, hallomásból ismerte, s a felvilágosodás konzervatív ellenzékének erkölcsi vádjait hangoztatja műveiben. 1792-ben verses levélben köszöntötte a felvilágosodás dühös ellenfelét, Alexovicsot. Ugyancsak a felvilágosodás ellen írta, 1794-ben, A megromlott erkölcsről és a Felfordult világ című verseit. 1795-ben a "jakobinus maszlag" ellen lépett fel (Pyber Benedek urhoz); fogságba esett írótársai sorsa nem a hatalom, hanem az új eszmék ellen növelte haragját, s azt várta a királytól, hogy "tiltsa meg a gonosz könyvek olvasását".
Világnézetére tehát nem hatottak nagy kortársai, Kazinczy és Batsányi; ízlésére, egyre fokozódó költői műgondjára annál inkább. Versei későbbi kiadásában sokat javított a kifogásolt inverziókon és költőietlen kifejezéseken. Már korai verseiben is megörvendezteti olvasóját egy-egy váratlanul friss képpel; "... az havak patyolatja megolvad, | S a kebeles vőlgyekbe sebes {94.} futamodva legördül." (A Dunának nagy áradásáról, 1775) Kortársai szerint kissé rideg és zárkózott természetű volt; lírájában is keveset és nehezen vall magáról, inkább egy-egy leíró jellegű részben sikerül elérnie a költői magaslatokat. Képeinek dinamikus erőt kölcsönöz a mozgalmasság, az emelkedett pátosz.
| Felhőkből zúdulva midőn lerohantak az essők, |
| A nap öröm-színben kékes egekre kiszáll; |
| A zúgó szelek harcok után békére ha léptek |
| Öbleiből kifeszült tenger haragja lohad; ... |
| (Magyarországnak hajdani szomoru sorsa, 1786) |
Ihletetten búcsúzik Virt meghitt tájékától: "Zöld bársonyos dombok zöldellő erdőség, | Kék árnyékú völgyek, virágzó mezőség, | Mellyek oly huzamos virágot adátok, | Elteltek óráim, már isten hozzátok!" (Virthez, 1790) Elégiái között a legmegkapóbb A holdhoz írott, melynek gondolatai, egyes sorai Batsányinál visszhangzanak majd:
| Szép hold, setétes éj világos asszonya, |
| Midőn szemem rád felvetem, |
| S kerekded arcád szűz havát s ezüst kocsid |
| Csudálom; óráim sebes |
| Szárnyakra kelvén, észre sem veszem magam, |
| S ha szinte venném is, szabad |
| Hűs ég alatt ébren maradni kész vagyok, |
| Csakhogy tovább nézhesselek. |
| Oh, de te futamva követed a lement napot, |
| S a csillagokkal gazdagon |
| Hímzett egekről elsietsz. S miért sietsz? |
A fohászkodás a minden szenvedésre enyhülést hozó éjszakához, a fogyó hold mint a tovatűnő élet és életerő jelképe már a szentimentális költészet kellékei. Képalkotására, látásmódjára azonban elsősorban az erő és a cselekményesség a jellemző, azok a vonások, melyek majd a romantikában teljesednek ki. Stílusának ez a jellegzetessége hatott leginkább kortársaira és utódaira. Pyber Ferenc halálára (1789) című versében öregségét jellemezve "megvajúdott" éveiről ír; a villám "rettentő ropogással hullog" A lanthoz (1802) címzett versben; s már szinte Vörösmartyt idézik sorai a gyorsan szálló évekről a Születésem napjára (1803) szerzett költeményben: "... melly hamar futnak az üdők | A semmiségnek tengerébe! benne van| Az, amit éltem, | Halni kezdődtem, mihelyt | Kezdődtem élni."
A merész költői kifejezésekkel nem mindig élt szerencsésen. Inverziói néha elfogadhatatlanok az ép nyelvérzék számára és nehezítik a megértést (Batsányi lantja "Nagy, mert érceket is gyönyörű lantjával elolvaszt: Meglepi, bátor acél mellyetek azzal öröm ..."); tájszavaival sem mindig takarékoskodik kellőképpen: a szotyog, kákog, vakarodik-féle szóhasználat kevéssé illik lírai versbe. Költészetének legkedvesebb sajátossága az a kissé kesernyés, de szelíd öngúny, {95.} mely kései, önvallomásszerű költeményeit színezi (Soros jambus, 1798; A lanthoz, 1803).
Az epikus adottságokból, úgy látszik, csak a leíró készség volt meg benne – legalábbis erről tanúskodik egyetlen nagyobb epikus kísérlete, melyet A komáromi föld-indulásról írt (1777). Ebben vértelen mitológiai mesét kerekít az elemi csapás magyarázatául: a Hold istenasszonya, Cinthia, szövetkezik a szél, a víz, a tűz isteneivel és bosszút áll Komárom városán, amiért kedvelt törökjeit oly csúfosan megverte. Nem sikerültek drámai költeményei sem: a Daphnos című pásztori játék (1776) és a Zrínyi Szigetcárnál című szomorújátéka (1786).
Tudományos munkássága kevéssé jelentős. Ortographiai és grammatikai észrevételek című munkája 1800-ban készült. Érdekesebb próbálkozása Kisded szótára (1784), melyben a ritkább magyar szavakat (nyelvjárásokból és régi íróink nyomán) szedi ABC szerint hexameterekbe (pl. "Alkalom, ámolygás, aprósodom, árboc, alattság" stb.); második kiadását mint rendszeres szótári munkát adta ki megbővítve 1792-ben.
Nagyobb figyelmet érdemel műfordítói munkássága. Paraszti majorság címmel lefordította Vanière francia jezsuita latin nyelvű verses gazdaságtanát. Két kiadása is megjelent Kassán 1779–1780-ban és 1794-ben. Milton fordításával is megpróbálkozott: Neumann Bertrand nevű szerzetes latin nyelvű átdolgozását tolmácsolta. Legfontosabb Vergilius-fordítása. Nyugalomba vonulása után a békés virti esztendőkben dolgozott rajta nagy gonddal. Batsányi, kivel élete végéig fenntartotta a barátságot, a fordítást átnézte, az eredetivel összevetette és sokat javított rajta. A teljes magyar Aeneis és a tíz ecloga fordítása két részben jelent meg, az első kötet Bécsben (1810), a második Pesten (1813).
| Rájnis József (1741–1812) | TARTALOM | Révai Miklós (1750–1807) |