A hazai fejlődés sajátosságai

Művelődés- és irodalomtörténetünk első, tudatosan világi eszmei mozgalma a felvilágosodás volt. Mint az európai felvilágosodás jellegzetes változata leginkább az idegen uralom alatt élt kelet-európai népek mozgalmaival rokon: közös vonásuk "a felvilágosodás és nyelvművelés összefonódása a nemzeti lét védelme érdekében" (Waldapfel József). Első szakaszában, melyet 1772-től 1795-ig számítunk, a nemességtől vezetett nemzeti mozgalom célkitűzései nem estek egybe a társadalmi haladás eszméivel. Egységes – noha politikai és esztétikai tekintetben még kiforratlan – programot a nemzeti nyelv kiművelésének vágya adott, s ez a törekvés tudományos jellegű és demokratikus mozzanatokat is tartalmazott. A szakasz legvégén kibontakozó új törekvések a francia forradalom hatására a politikai radikalizálódás képét mutatják s a nyelvművelésen túl az irodalom eredetiségének gondolatát is polgári szellemben vetik fel. A felvilágosodás eszméi túlélik 1795 véres cezúráját s az osztrák és a magyar uralkodóosztályok forradalomellenes szövetségének időszakában, 1795 és 1812 között is ideológiai ösztönzői az irodalomnak, mely a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a kibontakozó népiesség irányzatát követi. A politikai harc útjának eltorlaszolódása, a kulturális szervezkedés és az irodalmi élet pangása idején az irodalom visszakényszerül a nemzeti és polgári szellemű ellenállás egyetlen lehetséges pontjához: a nyelv megújításának történelmi feladatához. Nemcsak az irodalmi nyelv alapjait rakja le, hanem a szépirodalom autonómiájának polgári elvét is kezdi szembefordítani a feudális kötöttségekkel. Ezt az élő örökséget adja át a romantikának, melyet elszigetelt, de számottevő kezdemények már korán jeleznek, s amely 1820 körül mind határozottabban, 1830 körül pedig végleg elkülönül a felvilágosodásnak 1825-ig húzódó korszakától.

A magyar felvilágosodásnak és a reformkor politikai eszméivel összefonódott romantikának osztályalapja egyaránt a polgárosuló nemesség, amely szembekerül az elnémetesedő főnemességgel és a klérussal. A magyar felvilágosodás gyökerei azokba a társadalmi és politikai ellentétekbe nyúlnak vissza, melyek a 18. század derekán megváltoztatják a magyar nemesség és az udvar, illetve az osztrák uralkodó osztályok viszonyát és a gyarmatosító gazdaságpolitikával szemben nemzeti ellenállást támaszta-{12.}nak. A bécsi kormánypolitika, mely Magyarországnak a nyersanyagtermelő bázis és árufelvevő piac szerepét szánta, már a vámtarifa (1754) kiadásával maga ellen fordította a magyar rendeket. Fokozta a nemesi elégedetlenséget az 1764–65-i országgyűlés huzavonája után elrendelt urbárium (1767). Kényszerítő erővel sürgette a rendelet kiadását az újraébredező és élesedő paraszti osztályharc, amely 1735-ben Békésben, 1755-ben Körös és Varasd megyékben, 1763–64-ben a Székelyföldön felkelésekben robbant ki. Mindez energikusan figyelmeztette az uralkodót a jobbágy kettős – állami és úri – kizsákmányolásának súlyos következményeire. Tagadhatatlan, hogy az úrbérrendezés segített a jobbágyság helyzetén, korlátok közé szorította a jobbágy földesúri kizsákmányolását. Ugyanakkor a paraszti szolgáltatások mértékének megszabásával az árutermelés fokozására, a kisajátítás növelésére ösztönözte a nagybirtokosságot. A közép- és kisbirtokosok helyzete viszont nehezebbre fordult, az úrbéri szabályozás révén birtokaikat nem növelhették s modernizálni sem tudták a függő viszonyok közt nyerhető csekély jövedelmekből. A jobbágy terméktöbbletéből az maradt a kis- és középbirtokosnak, amit az állam meghagyott neki. Az új helyzetben az úri terhek növekedése továbbélezte a paraszti osztályharcot, a gazdasági fejlődés megakadályozása pedig szembefordította a közép- és kisnemességet az osztrák uralkodó osztályokkal és az őket támogató magyar nagybirtokossággal. A kis- és középnemesség lassanként rákényszerült arra, hogy egyrészt számot vessen a népi erőkkel, másrészt hogy ideológiai fegyverhez nyúljon s az elnyomás elleni küzdelmét éppúgy, mint vágyát a kulturális függetlenségre általános emberi eszmékkel igazolja.

A gazdasági és politikai ellentéteket az egész század folyamán lappangva növekedő s a hivatalos latinsággal ellenkező magyar nyelvi öntudat kezdte tudatosítani nemzeti (s egyben antifeudális) irányban. Ideológiai támogatást a francia felvilágosodás főműveinek gyors elterjedése adott e folyamatnak. Az 1760-as évek végén egy közelebbi példa is hatott: az idegen nyelvű és kozmopolita udvari kultúrára való bécsi, nemzeti visszahatás, mely a nemzeti nyelv, témák, kultúra védelmében elgondolkoztató mintául szolgált azoknak a nemeseknek, akik a magyar társadalmi és kulturális haladás problémáira kerestek megoldást.

Bizonyos leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy Bessenyei György felléptével, 1772-ben indul meg a magyar felvilágosodás mozgalma, amelyben az említett objektív erők, eszmei tartalmak és ösztönzések irodalmilag kitapintható törekvésben összegeződnek. A felvilágosodás (a szó a német Aufklärung fordítása; a kortársak "világosság századá"-ról vagy "világosodás"-ról beszéltek) legtágabban értelmezve az ész, a józan okosság kultuszát hirdető filozófiai irányt és művelődési mozgalmat jelenti, mely a polgári forradalom ideológiai előkészítésében vállalt szerepet, mint "küzdelem az eszmék vonalán a feudális abszolutizmus, a feudalizmust konzerváló világnézet és egyház, az elmék középkori sötétsége ellen" (Waldapfel József).