Az európai felvilágosodás

A 17. századi holland természetjogi (Grotius) és filozófiai-politikai gondolkodás (Spinoza), az angol materialista és szenzualista filozófia (Hobbes, {13.} Locke), a 18. századi francia és észak-amerikai, olasz és német felvilágosodás egyaránt az előretörő burzsoázia ideológiája, éppúgy, mint a kelet-európai népek rokon törekvései, noha ez utóbbi mozgalmak osztályalapja polgárság híján a polgárosodó nemesség. Mint egyetemes, nemzetközi ideológia a felvilágosodás átfogóbb, mint a kor pusztán morális vagy művészeti irányzatai, s erkölcsi és esztétikai tekintetben erősen eltérő változatokat (libertinizmus és puritán forradalmárerkölcs; rokokó, szentimentális és klasszicista stílus) teremt. Ez a sokféleség s maga az a tény, hogy a felvilágosodás filozófiailag sem egységes, a történelmileg változó helyzettel és az eszmék mögött álló osztályérők és viszonyok fejlettségi fokának különbségeivel magyarázható.

D'Alembert, Diderot, d'Holbach, Helvétius, Rousseau – s velük Bessenyei – egyaránt Locke szenzualista filozófiájából merít, Montesquieu a Perzsa levelekben Voltaire a Filozófiai levelekben locke-i, swifti ösztönzést követ; mindez azt mutatja, hogy a felvilágosodás nem vezethető vissza csupán Descartes vagy Pierre Bayle s követőik művére, s többet köszönhet Locke-nak, akinek szenzualista ismeretelmélete a 17–18. század fordulóján a karteziánizmust felváltja. A nép-felség elvének megfogalmazása, a magántulajdon intézményének polgári igazolása Locke-tól kerül át a francia gondolkodókhoz, az enciklopedistákhoz, s általuk terjed el olyan országokban is, ahol az angol nyelvű irodalom hatása csekély volt. E gondolatok feszítő erejét Angliában korlátozta az 1688. évi osztálykiegyezés; annál erősebben érvényesült e filozófia burzsoá osztálytartalma francia földön: deizmusának idealista burkából hamar kifeslett materialista magva s viharosan szenvedélyes támadásokat indított a katolikus egyház és az abszolút uralom ellen. Jean Meslier (1678–1729) korai forradalmi demokratizmusát és kommunisztikus eszméit Voltaire (1694–1778), a felvilágosodás vezéralakja is segített – bár torzított formában – terjeszteni; ő maga az 1730-as és 40-es években megjelent filozófiai műveivel, különösen Essai sur les moeurs (1756) című munkájával és az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején írt elbeszéléseivel (Candide, L'Ingénu, Henriade), továbbá hatalmas levelezésével a legtöbbet tett az előítéletek (főleg a vallási fanatizmus) lerombolásáért s a progresszív eszmék diadaláért. Forradalmasító hatása volt Montesquieu-nek (1689–1755), a liberalizmus első nagy gondolkodójának is, aki az alkotmányos monarchia politikai tanát dolgozta ki. Mivel védelmezte a nemesség jogait (mint a királyi despotizmus ellenszerét), igen kedvelt volt Magyarországon, még latinra is lefordították. Már közvetlenül a forradalmat készítette elő Rousseau (1712–1778), akinek Társadalmi szerződés című munkája (1761) és természetkultusza, neveléseszménye és szentimentalizmusa nagy visszhangot vert a magyar írókban, Bessenyeitől Csokonaiig, Kazinczyig, sőt Kölcseyig.

A francia felvilágosodás eszmei-irodalmi mozgalmának gerince Diderot (1713–1784) és társai hatalmas vállalkozása, az Enciklopédia (1751–1772). A kor minden tudományát és mesterségét a radikális antifeudalizmus és a polgári szabadságjogok szellemében összefoglaló hatalmas lexikon nagy munkatársi gárdát foglalkoztatott, köztük d'Holbachot (1723–1789), A természet rendszere (1770) materialista filozófusát, akit Bessenyei, Csokonai, Kazinczy és Kölcsey egyaránt igen jól ismert és felhasznált; továbbá Helvétiust (1715–1771), akinek materializmusa a szociális kérdések iránti érdeklődéssel párosult, s a társadalmi környezet nevelő hatásának kimutatásával emelke-{14.}dett ki; az idealista metafizika ellen nagy erővel küzdő szenzualista filozófust, Condillacot (1715–1780); a fiziokrata közgazdászokat, Quesnay-t (1694– 1774) és Turgot-t (1727–1781); a szerkesztésben Diderot társát, D'Alembert-t (1717–1783) stb. Valláskritikai eszméivel hatott Volney (1757–1820). Raynal (1713–1796) művei szintén a mozgalom sodrában készültek: könyvei a két India gyarmatosításáról (1770) és az amerikai forradalomról (1781) nagy hatást tettek az ország függő helyzetét felismerő magyar értelmiségre. A francia felvilágosodás filozófiájának csúcsán Diderot materializmusa áll, melyben már megtalálni a dialektikus világfelfogás több elemét (az anyag önmozgásának tételét). Mint szépíró és esztétikus a realizmus úttörői közé tartozik.

A francia írók közül Marmontel (1723–1799) elbeszéléseinek jelentékeny hatása volt hazánkban, az igazán nagy írók és költők azonban, mint Marivaux (1688–1763), Beaumarchais (1732–1799), Prévost abbé (1697–1763) nem keltettek figyelmet. Csupán néhány harmadrangú, bár a maguk idején neves drámaíró (mint Destouches 1680–1754) vagy költő (mint Delille 1738–1813) adott alkalmi ösztönzést a hazai műfajok kialakításához.

A felvilágosodás korában Európa-szerte kiszélesül az irodalom közönsége. Franciaországban az 1777-i és 1780-i dekrétumokkal elismerik az írói tulajdonjogot, a szerzői díjazást. Az Akadémiában, a társaskörökben, szalonokban és kávéházakban, folyóiratok és napilapok körül kialakul az írók hivatásrendje. Ez a magasfokú szervezettség kisebb mértékben van meg a német és olasz felvilágosodás irodalmában és csak kezdetlegesen a kelet-európai országokban.

A kisfejedelemségek százaira szakadt feudális Németországban a felvilágosodás irodalma nem éri el a politikai radikalizálódásnak azt a fokát, mely francia földön a polgári forradalomba csap át. Itt a franciás Gottschedtől (1730-as, 40-es évek) a svájciakon (Bodmer, Breitinger, Gessner) át Klopstock, Winckelmann, Lessing és Wieland alkotásaiig (az 1760-as évektől az 1780-as évekig), majd a hetvenes években induló Herder, Goethe és Schiller klasszicizmusáig és esztétikai világképéig vezet az út.

Bár az osztrák abszolutizmus felvilágosult jog- és államelméletének (Martini és Sonnenfels tanainak) nálunk már igen korán, Bessenyei gondolkozásában feltűnnek nyomai, a német irodalmi és esztétikai befolyás inkább csak az 1795 és 1825 közti klasszicista szakaszban erős, ekkor is az antik és franciás klasszicizmus társaságában. A német klasszicizmusnak – Lessingtől (1729– 1781) és Winckelmanntól (1717–1768) a legcsodáltabb Goethéig (1749– 1832) – Kazinczy lesz legmegértőbb, hajlam és tehetség révén is rokon tolmácsolója, aki az ő elveik alapján támadja Kotzebue-nak (1761–1819) Magyarországon is elharapódzott divatját. Herdernek (1744–1803) szintén széleskörű a hatása, nem annyira szépirodalmi, mint inkább filozófiai és nyelvtudományi műveinek. A francia Batteux abbé (1713–1780) esztétikai tanításai mellett különösen Sulzernek (1720–1779) és a német klasszicizmus nagyjainak művészetelmélete alakította íróink nézeteit, akik Adelung (1732– 1806) ortológus nyelvfelfogásával szemben Campe (1746–1818), Herder, Wieland (1733–1813) újító törekvéseit fogadták el.

Valamelyes ösztönzést adott az olasz felvilágosodás is, melynek első nagy fellendülése az 1760-as évekre tehető. Ekkor bontakozik ki a két Gozzi (1713– 1786, 1720–1806) s Parini (1729–1799) költészete, Algarotti (1712–1764) {15.} és Cesarotti (1730–1808) nyelvfilozófiai, Beccaria (1738–1794) büntetőjogi munkássága. Ez utóbbiaknak művei szélesítették a magyar felvilágosultak látóhatárát, bár nem voltak oly elterjedtek, mint a francia s a német olvasmányok. Egyetlen olasz költő, a felvilágosodás rokokó stílű, erotikus és érzelmes melodrámaírója, Metastasio, a bécsi "poeta cesareo" játszott nagy szerepet a szépirodalmi érzékenység és öntudat kifejlesztésében, különösen Csokonainál s részben Kazinczy első tanítványai körében (Döme Károly), akik Metastasiónak (1698–1782) szinte egész drámai és lírai művét magyarra fordították. Goldoni (1707–1793), a jelentősebb és markánsabban polgári drámaíró viszonylag kisebb figyelmet keltett.

Az észak-amerikai és a skandináv felvilágosodás művei (Franklin, Pain, a dán Holberg: Klimius Miklós föld alatt való útja) csak szórványosan kerültek el hozzánk. A magyar fejlődéssel sok tekintetben rokon, de fejlettebb lengyel felvilágosodásnak inkább a politikai eseményei (Kosciuszko) keltettek visszhangot nálunk, semmint írói (a 18. század második felében): Naruszewicz, Trembecki, Węgierski, a Csokonaihoz hasonlítható Ignacy Krasicki (1735– 1801)–, a harmadik rend követeléseit hirdető Kołłątaj (1750–1812). Az orosz felvilágosodás mozgalmaiból is inkább csak az akadémiai nyelvművelés törekvésére figyeltek fel irodalmáraink, a radikális leleplezők (Novikov, 1744– 1818; Ragyiscsev, 1749–1802) és a gazdagodó szépirodalom első nagyjai – Lomonoszov (1711–1765), Szumarokov (1718–1777), Krilov (1769– 1844), Gyerzsavin (1743–1816), Fonvizin (1744–1792) – ekkor még jórészt ismeretlenek maradtak. A cseh felvilágosodás, nyelvművelés és nemzeti öntudatosodás mozgalmának (Dobrowsky, 1753–1829; Jungmann, 1773– 1847) a miénkkel sokban egybehangzó törekvéseire szintén csak a nyelvújítás idején és később terelődött figyelem. Arra, hogy a nyugat-szlovák nyelvjárás is irodalmi fokra emelkedett (Bernolák 1790-ben megjelent grammatikája), hogy a szlovák értelmiség már önállóan kezd szervezkedni, csak akkor eszméltek rá a magyar írók, amikor az államnyelv kérdésében összeütközött álláspontjuk.

A felvilágosodás európai térképének ez a hálózata rajzolódott ki a magyar irodalom körül. Mennél nagyobb mintakészletből válogathatott, annál inkább megőrizte önállóságát. De a sokféle változat, eltérés, sőt ellentét, a felvilágosodás vezéreinek egymás közti polémiái (Voltaire d'Holbach ellen, Rousseau Helvétius ellen stb.) sem takarhatták el az eszmei mozgalom lényegi egységét. Mind egyetértettek abban, hogy a természetes észt írták a mozgalom zászlajára, mely hivatva volt megvilágítani a tudatlanságtól vagy előítéletektől elvakított emberiség útját és létrehozni egy olyan világképet, melyben minden racionálisan függ össze, s nem marad hely a misztikumnak, a vakhitnek, a babonának és csodának. Legfőképpen abban a felfogásban egyeztek meg, mely az észt egyetlen mércének és kutatási eszköznek ismeri el, még akkor is, ha fölényét időnként vitatta az ugyancsak polgárosuló irányba ható szentimentális lázongás. Ilyen értelemben Hobbes és d'Holbach materializmusa, a cambridge-i teológusok idealizmusa, Voltaire és a szabadkőművesek deista etikája, Locke dualista szenzualizmusa éppúgy a felvilágosodás gondolatrendszerébe és alapmódszeréhez tartozik, mint Rousseau érzelmessége, Hume szkepticizmusa, Goethe evolucionista gondolata és Kant "kritikája".

{16.} A természetes ész ítélőszéke az elvont racionalizmus hatalmát képviselte a tudatlansággal, az előítélettel, az egyházzal és az abszolutizmussal szemben. Elvont jellege mit sem von le támadó, rontó és építő szenvedélyének igazából, mellyel az igazság és emberség eljövendő világát akarta kialakítani. A kor racionalizmusa azonban történetietlen szemléletmóddal párosult, a társadalmi jelenségek magyarázatában pedig még a materializmus is nem-dialektikus, metafizikus módszerrel járt együtt. Az anyag mechanikai törvényeire alapozott materializmus a társadalom mozgásában csupán a jelenségek megismétlődését, körforgását látta, nem érkezett el sem a minőségileg új keletkezésének felismeréséig, sem a feudalizmus történelmi létrejöttének, a konkrét történelmi szükségszerűségnek megértéséig. A burzsoázia szemében a polgárság győzelme a feudalizmuson a fejlődés legmagasabb állapotának minősült. "az éppen akkor burzsoává kifejlődő középpolgár idealizált esze" – mint Engels írja – "örök értelem"-nek, s ez volt az oka a társadalmi jelenségek történetietlen, adialektikus magyarázatának.

Az egyetemes és örök ész képzetének hite tette lényegében nemzetek fölöttivé a felvilágosodás mozgalmát. Ez a jellege nemcsak az eszmék szabad és könnyű-kezű átvételében, hanem az írók nyugtalan utazásaiban, külföldjárásában is megnyilvánul. Angolok és németek (Boswell és Grimm) tartózkodnak huzamosan Franciaországban, franciák (Voltaire, Diderot) élnek hosszabb ideig Angliában vagy Oroszországban, egész francia–olasz kör dolgozik II. Frigyes porosz király körül, francia felvilágosítóktól kérnek korzikai, lengyel, orosz alkotmányt. Magyar írók is – mint Bessenyei, Péczeli, Batsányi, Fazekas – mélyen belemerülnek az Ausztriától nyugatra eső világ kulturális és háborús forgatagába és a kor némelyik jellegzetesen felvilágosult kalandor-írója, mint Casanova vagy Trenk, világjáró útján Magyarországra is elvetődik.

Az eszméknek ez a rendszere és cseréje, a gondolkodásnak ez a módszere, nagy visszhangot vert a magyar felvilágosodás íróiban, anélkül, hogy önálló filozófiai szisztémát érlelt volna bennük. Erejük tudatára ébresztette őket a hazai haladás szolgálatában, segítette harcukat, a legjobbak pedig a felvilágosult eszmékből és a korszerű hazai tennivalók fölismeréséből formáltak hivatástudatot és újító nemzeti programot.