A középbirtokos nemesség és Deák Ferenc magatartása

A liberális középnemesek Bach-korszakbeli magatartása részint Világos előtti gyökérzetű, részint nem; visszavonulásukat a passzív rezisztencia sáncai mögé osztályhelyzetük és politikai közelmúltjuk tette szükségszerűvé. Többségük ugyanis, bár a föltétel nélküli kapitulációt szívből, végsőkig ellenezte, a néptömegek legradikálisabb mozgalmaival s függetlenségi törekvéseivel a szabadságharc derekán már szembefordult; hazafias érzésében mélyen megalázva, érvényesülési lehetőségeitől megfosztva, így maradt magára Világos után, s foglalta el a dacos várakozás pozícióját. Az elzárkózás politikája azonban nem lehetett tartós. A passzivitásba vonulók gazdasági és erkölcsi tartalékaikat az ötvenes, hatvanas évek fordulójára nagymértékben, az 1865-i országgyűlés idejére pedig végképp fölemésztették. Áldozatvállalásuk, "kitűrési" igyekezetük így is hasznosnak bizonyult, s a nemzetközi helyzet egyidejű megváltozásával hozzájárult ahhoz, hogy az abszolutizmus végül belássa: a "magyar ügy" valaminő rendezése elkerülhetetlen.

Deák Ferenc is a passzív rezisztencia álláspontját képviselte Világos után. A közügyektől vidéki magányába, Kehidára vonult; ha véleményét kérték vagy másként próbálták kapacitálni, akár a magyar politikusok, akár a bécsiek, nem szívesen nyilatkozott, a centralizációs és germanizáló törekvéseket azonban rendre elutasította, csöndes tiltakozással. Ha szóba hozták, ellenezte az emigrációt is: tőle semmi jót nem várt, legfeljebb a Monarchia s vele együtt a "történelmi Magyarország" széthullását. Egyszersmind, a "nemzetiség"-féltés jegyében, érintkezésben állt az arisztokratákkal, kivált azután, hogy 1854-ben főúri segítséggel Pestre költözött. (Az arisztokrácia és a liberális középnemesség egykorú kapcsolatait szimbolizálja még a Pesti Napló részvényeseinek összetétele, illetve Kemény Zsigmond lapszerkesztői tevékenysége stb.) Természetesen, ez nem azt jelenti, mintha Deák helyeselte {16.} volna az ókonzervatívok eszméit és törekvéseit; velük kapcsolatos véleményét bár óvatos, de taktikus, példás tartózkodással juttatta kifejezésre. Valamivel nyíltabban, ám az együttműködés lehetőségeitől sem zárkózva el végképp, csak 1857-ben foglalt állást; az ókonzervatívok memorandumától, miután most már felkérték rá, aláírását megtagadta, az iratban foglaltakról – bizalmas körben – fenntartásokkal, kritikusan nyilatkozott. Minden jel arra mutat, hogy lelkében ugyan a jogfolytonosság eszméjét dédelgette s kiegyezésre készült, tetteinek logikája szerint bizonnyal 48-as alapon, még nem tudta, pontosan mitévő legyen, vagy ha tudta is, a programhirdetésre az időt nem látta elérkezettnek. Magatartását a kényszerű viszonyok s az osztálypolitika törvényszerűségei határozták meg; a megyei középnemesség, melynek érdekképviselője volt, s a politikai erőviszonyok, melyek cselekedeteit és állásfoglalásait nemcsak ösztönözték, korlátozták is, még nem tették lehetővé a "kiegyenlítés" előkészítését, megkötését. Az idő azonban már a kiegyezési politikának dolgozott. Elvbarátai lassan felzárkóztak mögé; hogy környezetében egy liberális alkotmánypárt van kialakulóban, a rendőrségi jelentések ez időben említik először.