Pártpolitikai mozgalmak az évtized fordulóján

A birodalmi politika válsága az ötvenes évek végén, a hatvanas évek legelején – az olasz háború, majd a varsói értekezlet következtében volt a legerősebb. A tartományokban nőttön-nőtt az elégedetlenség, leginkább Csehországban és Galíciában; a Monarchia pénzügyi mérlege hirtelen megingott: az államadósság gyorsan s eladdig elképzelhetetlen méretekben nőtt meg, két és félmilliárdra. Az 1857-i gazdasági válság hatására a reakció ereje csökkent; Magyarországról mind többen néztek Nyugat, főképp Itália és Franciaország felé. Robbanással fenyegető, forradalom-ígérő helyzet alakult, az emigráció befolyása soha még akkora nem volt, mint Solferino és Magenta után.

A sorsdöntő helyzetben a nemesi politika gyorsan aktivizálódott. A kezdeményezést az ókonzervatívok ragadták magukhoz. Miközben vezetőik az osztrák politikusokkal próbáltak valaminő egyezségre jutni, zömük kettőzött buzgalommal vette ki részét a "nemzetiség" védő alkotmányos ellenállásból. Tiltakoztak a protestáns pátens ellen, tüntetően szerepeltek a Kazinczy-évfordulókon, résztvevői és rendezői voltak a különféle Széchenyi-gyászünnepélyeknek stb. A rendőrminisztérium emberei ezúttal is helyesen értelmezték buzgalmukat. Egy bizalmas jelentés szerint: a történelmi osztályoknak (beleértve a középnemességet is), "nem szándéka, hogy a fennálló körülmények között egy erőszakos felfordulást idézzen elő ... mert az érdekeit sértené. Úgy látszik, terveinek főleg az a célja, hogy folytonos tüntetések által a kormányra nyomást gyakoroljon, és így közvetett úton a kívánt engedményekre kényszeríthesse".

Bécsben, mint várható volt, a birodalmi politika felülvizsgálatára kényszerültek. Az udvar, részint az ókonzervatív vezetők javaslatára, új taktikával állt elő; 1860. október 20-án a császár kibocsátotta a birodalmi alkotmányt, az októberi diplomát. Ez okmány a centralisztikus elvekkel az arisztokrácia {17.} óhajtotta föderalisztikus államigazgatást – a polgári alkotmányosságot az abszolutizmussal összhangba hozni, összebékíteni igyekezett, mégpedig az arisztokrata és föderalista irányzat javára. A nemzeti sérelmek némi orvoslásban részesültek: visszaállították a helytartótanácsot, a kancelláriát s a megyei rendszert, a közigazgatás nyelvéül, 48 óta először, a magyart rendelték el. A legfőbb hivatalokba, az előzmények értelmében, arisztokraták ültek.

A diplomához fűzött remények meddőnek bizonyultak. Az alkotmány kihirdetését szerte az országban tiltakozások, tüntetések kísérték, a rend helyreállításával Pesten például a katonaságot bízták meg. Az ellenállás szinte országos volt: a megyék kapcsolatba, akcióegységre léptek egymással, a néptömegek számos helyen forradalmi hangokat hallattak. Az oppozíciós hangulatot, az általános elégedetlenséget bátorította, szította még az is, hogy a Monarchia külpolitikája a varsói értekezleten – 1860. október 22-én, tehát nyomban a diploma után – végképp elszigetelődött, csődöt mondott. Ókonzervatív, arisztokrata körökben mind gyakrabban hangzott el az a vélemény, hogy az új alkotmánnyal múlékony eredményekhez, illanó örömökhöz jutottak. Végül is az arisztokraták vetették fel az uralkodónak: a rend helyreállítására, a megyei ellenállás elszigetelésére magukat gyengének érzik, a birodalmi politikát ismét az osztrák nagyburzsoázia támogatására és részvételére kellene építeni.

Így történt. A császár Goluchowsky államminisztert 1860 decemberében menesztette a kormányból s helyébe Anton Schmerlinget tette meg a kabinet főnökének. Az új kormány, bár hallani sem akart a 48-as törvényekről, részint a közvélemény nyomására, részint leszerelésére, részint meg az esztergomi értekezlet javaslatára, hozzájárult az országgyűlési választások meghirdetéséhez. (Itt említjük meg, hogy az esztergomi értekezlet résztvevői – főképp arisztokraták s a klérus képviselői – nem mertek a javaslatba hozott 1608: I. tc. választási rendjéhez ragaszkodni, ezért végül kimondták, ha nem is szívesen: az országgyűlési választásokat az 1848: V. tc. alapján kell meghirdetni s lebonyolítani. Ebben a tényben már az ókonzervatív taktika bizonyos módosulása mutatkozik; az ókonzervatív politikusok a későbbiekben még további engedményekre kényszerültek.)

Az összekuszált politikai erők megkülönböztetése, az érdekek szétválasztása, a tájékozódás nem volt könnyű. Deák magatartása híven mutatja ezt. Az esztergomi értekezletre, egyes méltatói szerint, azért nem ment el, nehogy elhamarkodva kelljen állást foglalnia, kényszerű helyzetben. Annyi biztos, érezte felelősségét a történelem előtt, aggodalmait, kételyeit csak legbizalmasabb környezetének árulta el. "Meggyőződésem – írta sógorának 1861. január 9-én –, hogy Magyarország kétesebb helyzetben még nem volt, mint jelenleg. Még akkor is, ha minden oldalról legjobb szándékot teszünk fel, ha sem ott fenn absolutisticus célok, sem itt alant forradalmi túlfeszített remények nem léteznének is, négy fontos kérdésnek célszerű megoldását majdnem a lehetetlenséggel határosnak tartom. – Egyik s talán legnehezebb a pénzügy ... – Másik fontos kérdés a hadügy ... – Harmadik nehéz kérdés a nem magyar nemzetiségek, melyek teljesíthetetlen követelésekkel lépnek fel ... – A negyedik nehéz kérdés az, miként intéztessenek és vezettessenek a birodalomnak oly közös ügyei, miket szétválasztani lehetetlen, {18.} mint például a külügy ... – a tizenkét évi absolutismus megrontotta az állam organikus életének minden műszereit, elköltötte három vagy talán több következő generationak jövedelmét, kizsarolta az életerőt, földhöz verte az ipart és kereskedést. Most már az alkotmányosság sem képes az utófájdalmakat elhárítani, az elveszett erőt visszateremteni. A súlyos betegség meg van törve, de az elerőtlenedett organismus képes lesz-e mindazon kór-anyagot, mi még hátra maradott, leküzdeni – ... mi vár tehát ránk? Azt a jó isten tudja, ember még valószínüleg sem képes megjósolni. Könnyen, igen könnyen meglehet, bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is. – Azon honpolgár, ki e nehéz helyzetben a negatio terén túl is akar tekinteni s nem elégszik meg azzal, hogy egyik vagy másik törvényre hivatkozik, hanem tettleg is meg akarná menteni a hazát, valóban kénytelen megvallani, hogy még önmagának sincsen határozott véleménye a "miként" iránt. És hogyan hasson az ember másokra, hogyan mutasson útra, mikor maga sem lát utat, mi e bajok tömkelegéből kivezessen? – Sok nehéz időt értem már, nehezet a hazára, nehezet az egyesek politikai állására. De még nem értem időt, melyben nyíltan, bátran s belső megnyugvással ne mertem volna szembe nézni a bekövetkezhető eseményekkel, azon megnyugvással, hogy tudom, értem s érzem, mi az én polgári kötelességem minden egyes esetben, mit teljesíteni fogok ... most kábul a fejem, elszorul a mellem, ha szembe nézek a lehetőségek azon chaosával, mi előttünk áll, s miből egy elhibázott lépés végveszélybe viszi a hazát. Engedni a kiegyenlítés kedvéért éppen oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot."

Hogy Deák tartózkodása nem csupán óvatos természetéből következett, hanem a helyzet kiélezettségéből is, tanúsítják a történtek, illetve passzív magatartásának közeli megváltozása. A császár 1861. február 26-án kibocsátotta a februári pátenst, ez ellentétben a diplomával, ismét a nagyburzsoáziát, a centralizációs kormányzati rendszert juttatta előnyökhöz. A tartományi országgyűlések által a birodalmi tanácsba megválasztandó követek számát ugyanez irányozta elő; Magyarország 85 követet, Erdély pedig 26-ot lett volna köteles a Reichsratba küldeni. Mire azonban a pátens nyilvánosságra került, Deák, mondhatni sorsába törődve, már elfoglalta a pártvezér posztját, a 48-as alkotmány helyreállítása mellett pártja, Kemény Zsigmond kezdeményezésére, a Pesti Naplóban zászlót bontott.

Az országgyűlési választásokra ez után, márciusban került sor. Képviselőnek általában olyanokat választottak országszerte, kik a 48-as alkotmányt vallották programjukul. Az alkotmányos ellenállás mindenfelé megerősödött, a megyékben egymás után születtek a tetteket sürgető, ellenzéki szellemű határozatok. A középbirtokos nemesség jelentékeny része, nem kis mértékben a forró közhangulat hatására, olyan erős hangokat hallatott, hogy Deáknak a megyékhez jónéhány csitító, mérsékletre intő üzenetet kellett küldenie.

A liberális tábor erős megosztottsága az országgyűlésen is megmutatkozott: a megyei középnemesek két pártba tömörültek. A többségi határozatiak, Teleki László vezetésével, a radikálisabb irányzatot képviselték, a kisebbségben lévő feliratiak pedig, Deák irányítása alatt, a mérsékelt pártot alkották. Csakhogy számottevő különbség nem volt a két párt között. {19.} Egyetértettek abban, hogy 48-as alapon kell megegyezni Ausztriával, a diplomában és a pátensben foglaltakat pedig egyértelműen elutasították. Álláspontjaik önállósága csak abban mutatkozott, hogy a feliratiak, bár törvénytelennek tartották a császár magyarországi uralmát, az uralkodás tényét praktikus megfontolásból, de facto tudomásul vették, a határozatiak viszont nem. Deákék, feleletül az országgyűlési megnyitó beszédre, az uralkodóhoz kívántak fordulni országgyűlési válaszfeliratukkal, Telekiék erre sem hajlottak: a politikai helyzetéről s a megnyitó beszédről alkotott véleményüket határozati formában akarták leszögezni, a nemzetközi közvéleményhez címezve. A pártok vitája így mindjobban elmérgesedett, a közvélemény ingerültsége megnőtt; félő volt, hogy a ragaszkodás a határozathoz kiélezheti az ellentétet a kormányzattal s indokul szolgálhat az abszolutizmus visszaállításához, illetve bevezetésül más, nagyobb bajokhoz is. Teleki László váratlan, tragikus öngyilkossága (május 7.) vetett csak véget a bizonytalanságnak s teremtett tabula rasát. Az öngyilkosságot követő napon Deák lesújtva kért szót az ülés megnyitásakor s magasztalólag szólt kiváló ellenfeléről, majd könnyek fojtották el szavát, beszédét nem mondhatta el. Az ülést elnapolták; Deák felirati javaslatának előadására később, május 13-án került sor. Teleki öngyilkosságát a képviselők mintegy intő jelként fogadva, s ha csekély többséggel is, megszavazták a feliratot.

Az országgyűlés most már ennek értelmében utasította el a diplomát és pátenst, valamint a birodalmi tanács, a Reichsrat illetékességét a magyar ügyekben. A felirat szögezte le továbbá az országgyűlés ama óhaját, hogy a nemzet ragaszkodni kíván a jogfolytonosságon alapuló törvényességhez; hogy követeli az ország területi integritását a 48-as állapotok szerint; hogy ragaszkodik a független magyar minisztériumhoz, valamint az ország önrendelkezési jogához az adó és katonamegajánlás dolgában. S végül ez a felirat mondta ki: érdekeinket készek vagyunk összhangba hozni a Monarchia érdekeivel, "nem akarjuk mi a birodalom fennállását veszélyeztetni, s készek vagyunk azt, amit tennünk szabad, s amit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelesség mértékén túl is, méltányosság alapján politikai tekintetekből megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fennállott abszolut rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétük [a birodalomé] s azzal együtt a mienk is össze ne roskadjon, s a lefolyt nehéz idők következései róluk és rólunk elháríttassanak." Ebben a megjegyzésben pedig már a 48-as törvények esetleges revíziójának, "korszerűsítésének" gondolata is benne rejlett.

Deák, mint aki jól tudja, hogy feliratával nem tesz szert népszerűségre, szántszándékkal hangoztatta: "ezen politika nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erőnkhöz s helyzetünkhöz van mérve... Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre támaszkodik, enélkül mindég kocka, mely többnyire vakra fordul". Álláspontjában, nyilvánvaló, a középnemesség mind jobban erősödő kompromisszum-igénye öltött testet; felfogásában a történelem ama ellentmondása mutatkozott, hogy a hatvanas évek Magyarországán nem volt egy újabb forradalom vagy a meglevőnél aktívabb küzdelem irányítására elszántan kész, mi több, alkalmas erő, noha a magyar s a nemzetiségi néptömegek hangulata és magatartása mindenre elszántnak, forradalom-ígérőnek tűnt. Más kérdés, {20.} hogy a fegyveres felkelésnek, illetve az ország külső erővel történő felszabadításának nem voltak meg a történelmi feltételei, és megint más az, hogy Deák egy újabb forradalomban a nemzet halálát látta. Mindenesetre, számolt azzal, hogy felfogása nem fog osztatlan népszerűséggel találkozni, s álláspontja erős támadásoknak lesz kitéve. Így tette szóvá: "tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az olyan hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran felette nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény... van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek nehezedését magamra nézve legsúlyosabb csapásnak tekinteném, és ezen hű barátom: önlelkiismeretem".

Korrektségéhez, nemesi-politikusi "önlelkiismeretének" tisztaságához, emberi jellemének nyíltságához ugyan a kétség árnyéka sem férhet, felfogásának osztályszempontú meghatározottságát nem szabad szem elől tévesztenünk; törekvésének irányát és tartalmi elemeit a történelmi kényszerhelyzet s a nemesi osztálypolitika szoros összefonódása, egymásba játszása alakította ki, határozta meg, könyörtelen szükségszerűséggel, visszavonhatatlanul. A Kossuth Lajos-i és a Deák Ferenc-i álláspont ez időben különült el egymástól végképp; Kossuth, aki a magyar viszonyokat s az európai politikát a kelleténél több optimizmussal ítélte meg, ekkor jegyezte meg: Deák "kibékülni akar s nem akar forradalmat ... sokat feladott. Nem jó őre a nemzet jogainak".

Deák azonban még csak szeretett volna kibékülni. Az országgyűlés megegyezési szándékát Bécsben nem vették tudomásul, a kabinet politikáját még mindig az önerő túlbecsülésének, a gőgnek s a hatalomvágynak eszméi vezették. Az országgyűlés feliratát a császár visszautasította. Válaszul erre, csaknem az első szellemében, Deák egy újabb feliratot szövegezett. Ez is elutasításra talált, majd a bécsi körökben már "cirkusznak" s "alkotmányos komédiának" mondott országgyűlést hamarosan feloszlatták: a képviselők kényszeredetten szétszéledtek. Deák még ekkor is óvatosságra, körültekintésre és önmérsékletre intett, akárcsak utolsó feliratában; a másodikat ugyanis, a várható kudarc tudatában, már így fejezte be: "Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, amelyet őseitől örökölt... Tűrni fog a nemzet, reménnyelve a szebb jövőt, s bízva ügyének igazságában."

Az országgyűlés tehát szöges ellentétben a bécsi felfogással és törekvésekkel, s ugyanakkor elszigetelve, elzárkózva a népmozgalmaktól, a nemzetiségi népmozgalmaktól is, eredménytelenül oszlott szét. A szász, a román, a szerb és a kárpátukrán követeléseket nem vette figyelembe, nem okult, nem vonta le, nem tudta levonni a következtetéseket 48 tanulságaiból. Nemzetiségi bizottsága így mondta ki határozatban: a nemzetiségek követelte területi autonómia elve szóba sem jöhet, az állam nyelve kizárólag a magyar lehet, az ország különböző ajkú polgárai csakis az "egységes és oszthatatlan magyar nemzetnek" lehetnek tagjai. Ebben a felfogásban is a kényszerhelyzetbe került nemesi politika korlátai mutatkoztak: osztályérdeke a nemességet nem a néphez s a nemzetiségi néptömegekhez, hanem egyre inkább Bécshez, a Monarchiához s a magyar szupremácia fenntartásához, megőrzéséhez fűzte.