{21.} A kiegyezés előkészítése a provizórium idején

A középbirtokos nemesség 1861-i szerepe már a későbbi kiegyezést előlegezte. Bár az országgyűlés feloszlatása után elszántan hangoztatták, hogy 48-ból pedig nem engedünk, s bár a megyék is a további ellenállás útjára léptek, a Schmerling-provizórium az ellenállásnál erősebbnek bizonyult, a már említett erőszakos intézkedéseknek hamarosan kellő foganatja lett. Nem volt más hátra, mint várni, és azt remélni, hogy az abszolutizmus előbb-utóbb úgyis meggyöngül s rá fog kényszerülni az engedményekre. Csakhogy erre, legalábbis egyelőre, nem sok remény volt. A kormányzat a provizórium megszüntetését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a nemzet mondjon le az oppozícióról, s fogadja el a februári pátenst, küldje el küldötteit a Reichsratba.

Az újabb kiegyezési tendenciák ilyen körülmények közt kezdtek érvényesülni, mihez a belpolitikai helyzet s a nemzetközi helyzet változásai nagymértékben hozzájárultak. Főképp az európai erőviszonyok alakulása; Anglia támogatása nélkül a magyar ügy újraexponálására nem látszott lehetőség, az angol politikában viszont semmi hajlandóság nem volt arra, hogy eltérjen 1858–59-i doktrínájától, vagyis Ausztria status quojának támogatásától, az európai hatalmi "súlyegyen" biztosításától. A porosz álláspont is az osztrák-magyar megegyezés útját egyengette: a Bismarck vezette "kisnémet" egységtörekvésnek Ausztria dualista átalakulása szinte függvénye, járuléka volt. Ehhez járult még Franciaország és Oroszország bár hűvösebb, de szintén érdekközösségre épülő politikája; ennek középpontjában is Ausztria nagyhatalmi állásának fenntartása állt. S végül, az 1863–64. évi lengyel felkelés kudarca intő példa volt arra nézve, mi várna egy újabb magyar szabadságharcra.

A kiegyezési politika ebben a helyzetben utasította el Kossuth Lajos Dunakonföderációs tervezetét, melynek végleges formája 1862-ben vált ismeretessé. Ez új program a kiutahiai alkotmánytervezet legfőbb gondolatait fejlesztette tovább, egyszersmind következménye volt Kossuth 1859-i, románokkal és szerbekkel folytatott tárgyalásainak. Tengelyében az állt, hogy bár ragaszkodott az ország területi épségéhez, elismerte Erdély jogát a területi autonómiára, továbbá a szerbek autonóm területének szükségességét s a horvátok jogát a nemzeti függetlenségre, illetve a különféle nemzetiségek nyelvi-kulturális kívánságainak helyességét, elfogadhatóságát. Ugyane tervezet előirányozta azt is, hogy Magyarország államszövetséget alkotna Szerbiával és Romániával; ennek élén a szövetségesek küldötteiből álló gyűlés meg központi kormány állna; közös lenne a szövetség védelmi politikája, továbbá a külügyek és a külkereskedelem. S végül, a tervezet feltételezte, hogy a szövetséges államok továbbra is megtartanák törvényhozási, közigazgatási, valamint financiális és honvédelmi önállóságukat. A tervezet elutasítását, túl a kiegyezési politika mindezzel ellentétes irányultságán, elősegítette még az is, hogy Kossuth elgondolása nagymértékben irreális volt; feltételezte ugyanis a nagyhatalmak támogatását, rokonszenvét vagy legalábbis semlegességét a szövetség ügyében (ennek teljes valószerűtlenségéről már szóltunk), s irreális volt még azért, mert kiindulási alapul olyan diplomáciai tárgyalásokat tervezett, amelyek valóság-értéke minimálisnak látszott s annak is bizonyult.

{22.} A belpolitikai események szintén a kiegyezés szellemét élesztették, tartották ébren. A Nedeczky-Almássy összeesküvés bukása (1865), a horvát és a román nemzeti mozgalom viszonylag gyors megerősödése és fellendülése, a külön erdélyi országgyűlés Bécsből kezdeményezett összehívása egytől egyig a kiegyezés óhaját erősítették a nemesi tömegekben, mindenekelőtt a középbirtokosokban. Elszegényedésük folyamatát ugyanis az 1863–64-i rossz termés meggyorsította, állandó hitelhiánnyal küzdöttek; állásokra, kormányhivatalokra vágytak, hogy megrendült pozícióikat biztosítani tudják; a passzív ellenállás politikájába nemcsak belefáradtak, hovatovább bele is gyengültek.

Deák történelmi szerepe ez időben már klasszikus tisztaságában mutatkozott. Hirdette ugyan továbbra is a várakozás politikáját, ám mindinkább látta: a passzív rezisztencia maholnap már több kárt okoz, mint hasznot; felismerte: az ellenállásba már-már belefáradó, belebukó középnemesek könnyen csatlakozhatnak az ókonzervatívokhoz, csakhogy nyugalomhoz és biztonsághoz, egzisztenciához jussanak. Erre pedig reális lehetőség mutatkozott; gróf Apponyi Albert országbíró s arisztokrata elvbarátai 1863-ban kiegyezési tervezettel fordultak Bécshez. Tervük a 48-as törvények erős revízióján alapult, s nyilvánvaló célja az volt, hogy a burzsoáziának kedvező Schmerling-provizóriumot a Deák-párti tömegek segítségével buktassa meg.

Deák ezúttal is körültekintően, taktikusan fogadta a fejleményeket. Kényesen ügyelt rá, hogy kapcsolatait az ókonzervatívokkal ne rontsa meg, de kényesen arra is, nehogy olyan látszatba kerüljön, mintha letért volna a 48-as útról. Ragaszkodását az 1861-i felirathoz egyszersmind rögzítette; Lustkandl Vencelnek Das ungarische-österreichische Staatsrecht című 1863-i röpiratára válaszolva szigorú logikával fejtette ki, hogy a nemzetnek joga van a 48-as törvényekhez, mivel a nemzet 1848-ban nem vétett a "jogeljátszásban". Mindamellett polemikus írásában Deák már olyan megjegyzéseket is tett, amikből azt lehetett kiolvasni, hogy a közös ügyek rendszerét, vagyis a későbbi kiegyezés sarkalatos pontját a legkevésbé sem tartja lehetetlennek (l. Adalék a magyar közjoghoz című dolgozatát; megj. a BpSz 1865-i első füzetében, majd még 1865-ben röpirat-formában is).

A Schmerling-kabinet helyzete szinte ugyanekkor, 1864 végén rendült meg. Az osztrák vezető körök Anton Schmerlinggel szemben egyre bizalmatlanabbak voltak: az arisztokraták mellőztetésükért, a nagyburzsoázia képviselői pedig a kapott előnyök és javadalmak csekély voltáért nehezteltek Schmerlingre. A kormányzat eredményeivel az uralkodó is elégedetlen volt, a kabinet ugyanis kevés eredményt tudott felmutatni: a pátens szellemében csak Erdélyt tudta belekényszeríteni a Reichsratba, Magyarországot nem, s ráadásul nem tudta megakadályozni az államadósság rohamos növekedését.

A kormányzat válságát Deák arra használta fel, hogy álláspontját elkülönítse az arisztokratákétól s a kiegyezés eszméjét most már a maga elgondolása szerint pendítse meg újra, helyezze előtérbe. A Pesti Napló 1865. április 16-i számában így tette közzé "húsvéti cikkét". Benne közvetlenül az uralkodóhoz fordult; a törvényességhez való visszatérés, úgymond, újramegteremthetné a kölcsönös bizalom légkörét s lehetővé tenné azt is, hogy a 48-as törvényeket a birodalom érdekeivel pontosan összehangolják. Vagyis Deák most már nyíltan arra utalt, hogy lehetségesnek tartja a 48-as alaptörvények {23.} bizonyos revízióját, de csakis egyezség alapján. Ugyanez elgondolását, különös tekintettel a "közösügyi delegációkra", a bécsi Debatte az év májusában már részletesen fejtegette, e cikksorozatot azonban nem ő írta, csak inspirálta. A kiegyezés előkészítése és megkötése ettől fogva csupán idő kérdése volt. A birodalmi politikában hamarosan változásokra került sor; ami a legfőbb, Schmerling bukása után az arisztokrata és klerikális érdekeltségű Richard Belcredi lett a belügyminiszter. Változások követték egymást a magyar politikában is: midőn az uralkodó 1865 júniusában Pestre látogatott, a februári pátenst felfüggesztették, a provizóriumot megszüntették, a helytartótanács jogkörét visszaállították, majd december 10-re összehívták a magyar országgyűlést.