A kiegyezés

A legtöbb országgyűlési küldött azzal az elszánt elhatározással látott munkához, hogy a kiegyezést, ha kell, alapos áldozatok árán is, tető alá kell hozni. Jellemző az osztrák politika szűklátókörűségére, hogy még ekkor is olyan feltételekkel lépett fel, amelyek nem szolgálhattak tárgyalási alapul. A tárgyalásokat megnyitó uralkodói leirat azt hangsúlyozta, hogy mindössze a februári pátens bizonyos enyhítését tartja lehetségesnek; ugyanez okmány a megegyezés előfeltételéül azt követelte, hogy a 48-as törvények alapos revíziójára még a magyar minisztérium kinevezése előtt kerüljön sor.

Deák, bár Eötvös József meg Andrássy Gyula az ellenkezőjére biztatták, ebbe nem egyezett bele. Akaratát, hogy tudniillik az országgyűlés ragaszkodik a jogfolytonosság elvéhez, hogy elítéli a pátenst, s hogy lehetőséget lát a 48-as törvények bizonyos korszerűsítésére, revíziójára, de csakis a felelős magyar minisztérium kinevezése után, saját párthíveivel szemben is diadalra juttatta, mégpedig a balközéppárt (a volt felirali párt) támogatásával, mindenek előtt Tisza Kálmánéval és Ghyczy Kálmánéval. Az országgyűlés első felirata az uralkodóhoz így készült el. A felirat visszautasításra talált. Deák azonban nem tágított s nyomban hozzákezdett, lényegében az első szellemében, egy újabb felirat megfogalmazásához. Hogy kiegyezési szándékát demonstrálja is, ezúttal javasolta az úgynevezett "hatvanhetes" bizottság felállítását; a kiegyezési munkálatok előkészítése erre, illetve a tagjaiból később választott "tizenötös" bizottságra hárult.

A tizenötös bizottság a kiegyezési törvény körvonalait a Debatteban közölt "májusi levelek" szellemében dolgozta ki. A következőkben jutottak egyetértésre: az uralkodó személye mellett közös a külügyi, a hadügyi s a kettő fedezetéül szolgáló pénzügyi tárca; Magyarország hozzájárul az osztrák államadósság arányos átvállalásához s elismeri a vám- és kereskedelmi ügyek közös rendezésének és kezelésének szükségességét. Megegyeztek abban is, hogy a hadsereg vezénylete, vezérlete és belszervezete az uralkodói felségjog, viszont a hadsereg kiegészítése, elhelyezése, élelmezése, a védelmi rendszer átalakítása és átszervezése az országgyűlés hatáskörébe tartozik. S végül, egyetértettek abban, hogy a közösügyi feladatok ellátására később delegációkat kell szervezni.

A javaslatok és elgondolások tüzetes vitájára egyelőre nem került sor, az országgyűlést, az időközben kitört porosz-osztrák háború miatt, bizonytalan {24.} időre elnapolták. A helyzet ekkor nyomban úgy alakult, hogy a háború kimenetele lesz az a pont, amin a kiegyezés megkötése vagy újabb elodázása megfordulhat; a háború pedig úgy dőlt el, amint az várható volt, ám ahogyan Bécsben elgondolni sem tudták: porosz győzelemmel. A königgrätzi csata, majd a prágai béke (1866. augusztus 23.) új problémák elé állította Ausztriát; a német szövetségből kilépni kényszerült, egyszersmindenkorra le kellett mondania a német hegemónia megszerzésére irányuló terveiről.

Az erőviszonyok eltolódása a kormánypolitika átalakulásában is tükröződött. Nem sokkal később, októberben báró Friedrich Beust lett a Monarchia külügyminisztere, aki poroszellenességéről, revans-vágyó szelleméről, valamint arról volt nevezetes, hogy az osztrák-németek s a magyarok végső kibékülésétől várta Ausztria nagyhatalmi súlyának megerősödését. Törekvéseiben támogatásra talált az alkotmánypárti osztrák-német liberálisoknál, akik már szabadulni akartak az arisztokrata s klerikális kormányzattól. A kettős kompromisszumra: az osztrák-német alkotmánypártiaknak s a magyar liberálisoknak nyújtandó engedményre végül már az udvar is hajlott; az egyezkedés munkája Beustra hárult.

A november 19-én újra megnyílt magyar országgyűléshez intézett uralkodói leirat már a dualizmus alapjaira helyezkedett, viszont ragaszkodott még a tizenötös bizottság javaslatainak előzetes módosításához; a minisztérium kinevezésének ezt szabta előfeltételéül. Beust már ilyen szellemben tárgyalt Deákkal, még mindig eredmény nélkül, az uralkodó újabb leiratát ugyanis a Deák vezette országgyűlési többség elutasította. Csakhogy az elutasítás következtében mind az országgyűlésben, mind a Deák-pártban bizonyos polarizáció kezdődött; egyrészt a balközép erősen elhatárolta magát a szélsőbaltól, nehogy erősítse az oppozíciót s a kiegyezés lehetőségét kockáztassa, másrészt az Andrássy Gyula, Eötvös József és Lónyay Menyhért vezette csoport fellépett Deákkal szemben s a Bécsnek nyújtandó nagyobb engedmények politikáját hirdette meg. (A párton belüli nézeteltérések során még az a gondolat is felmerült, hogy a kiegyezést, ha másképp nem megy, Deák nélkül kell megkötni.) Végül is Deák, hogy pártjának kettészakadását megakadályozza, maga is engedményeket tett, az Andrássy-csoport szintén, a bécsi kabinet hasonlóképpen.

A kiegyezési tárgyalásoknak ez már utolsó szakasza volt. Miután az osztrák kormány újra átalakult, a kabinet illetékes tagjai s a vezető magyar politikusok a végső magállapodásokat is megkötötték. Az uralkodó Majláth Györgyöt, az addigi kancellárt 1867. február 12-én Magyarország nádorává nevezte ki, majd 19-én nyilvánosságra hozták a felelős magyar minisztérium kinevezéséről szóló okmányt is. Most már csak a formaságok voltak hátra: az 1867. évi XII., "kiegyezési" törvénycikket az országgyűlés május 30-án fogadta el, júniusban ezt követte az utolsó aktus, a koronázás.

A kiegyezés értelmében az addigi osztrák birodalom kétközpontú, dualista állammá alakult át (Osztrák–Magyar Monarchia). Ausztria, illetve Magyarország külön kormányt kapott, ezek a továbbiakban a maguk parlamentjének tartoztak felelősséggel. A Monarchia közös ügyeit a közös minisztériumok (hadügy, külügy, pénzügy) intézték. (Mindemellett Ausztriának is, Magyarországnak is volt saját hadügyi, illetve pénzügyi minisztériuma.) A közös ügyeket ettől kezdve a delegációk intézték, hangolták össze: a delegátusokat {25.} mind az osztrák, mind a magyar fél egyenlő arányban küldte a tárgyalásokra. A közös ügyek költségvetési összegét (kvótáját) úgy határozták meg, hogy Magyarország abból harminc, Ausztria pedig hetven százalékot vállalt magára. A pénzügyi megállapodások érvénye, mint a két ország közötti vám- és kereskedelmi szövetségé is, tíz évre szólt. S végül, Magyarország a régi államadósságból évi harminc millió forint kamatteher-törlesztésre vállalkozott, illetve a fedezet nélkül forgalomban lévő háromszáz millió forintnyi pénzváltójegyből, átváltási alapon, harminc százalékot a maga terhéül ismert el.

Összegezésül elmondhatjuk tehát, hogy az 1848–49. évi forradalmak kezdeményeit, Európa más országaihoz hasonlóan, a földbirtokosok és burzsoá vezető osztályok hajtották végre Ausztriában is, Magyarországon is. Nagymértékben ez tette lehetetlenné a 48–49-i magyarországi változások forradalmi vagy akár a fennálló társadalmi viszonyokat lényegesen bolygató befejezését, lezárását a hatvanas években; végső soron pedig az, hogy mindama erők, amelyek 1848–49-ben a forradalmak vereségét előidézték, a hatvanas években még inkább akadályozták az osztrák birodalom részeire bomlását, vagy akár progresszív irányba történő átalakulását.

Láttuk: a kiegyezés előtti európai hatalmi erőviszonyok eleve kockázatossá, kétessé tették a nemzeti felszabadító küzdelmek, a forradalmi mozgalmak esélyeit; megfigyeltük, a kiegyezés előtti években sem Magyarországon, sem a Habsburg-birodalom más részeiben nem voltak alkalmas, mi több, vállalkozó erők az újabb forradalmak, a további nemzeti ellenállások irányítására, vezetésére. Láttuk végül: a magyar nemesi osztályok (a nagy- és középbirtokos nemesség), alapvető céljaik érdekében, lényegében már 49-től, 1861-től pedig mind jobban ragaszkodtak a monarchia fennmaradásához; hovatovább azon voltak, hogy ellenállásuk, illetve passzivitásuk csökkentésével majd megszüntetésével a válság felszámolását, a kiegyezést segítsék elő.

Végső következtetésül tehát két tanulságot szűrhetünk le vizsgálódásainkból. Először: az 1867-i kiegyezés az európai hatalmi erőviszonyok s a magyarországi társadalmi-politikai feltételek között elkerülhetetlen, reális kompromisszum volt. Másodszor: a helyzet diktálta, reális kompromisszum történelmileg irreálisnak bizonyult; a kiegyezés a magyar társadalom konzervatív erőit juttatta uralomra; a kiegyezők nem átmeneti megoldásnak tekintették 1867-et, hanem osztályuralmuk s nemzeti céljuk, a hegemónia biztosításának. Hogy miképpen, arról a későbbi fejezetekben ejtünk szót.