Tudományos munkássága

Tevékenysége a hatvanas években rendkívül sokoldalú. Arany Koszorújának segédje és állandó munkatársa. Tanít a ref. gimnáziumban is, 64-től pedig a színészképző "tanodában"; amott irodalmat, itt – mint aligazgató – színháztörténetet és dramaturgiát. Különös szorgalommal dolgozik a Kisfaludy Társaságban, a 63-ban újra felállított drámabíráló választmányban, s Csengery távollétében a Budapesti Szemle körül (1862, 1866). Aztán bemutatkozik mint szöveggondozó és albumszerkesztő: Részvét könyve (1863), Petőfi Sándor vegyes művei 1–3. kötet (1863–64). Végül, alighogy akadémikus lesz (1867), különféle irodalom- és nyelvtudományi bizottságokban serénykedik stb.

Aktív a politikában is. A Deák-párt "félhivatalosának", a Budapesti Közlönynek 1865-ben munkatársa, majd 67-ben a Pesti Napló szerkesztőbizottságának tagja; a balközéppel itt, a Napló hasábjain kezd elszánt polémiát (l. dátum-címes vezércikkeit május-júniusban). Kolozsvárt ekkor jelölik országgyűlési képviselőnek, a választáson azonban megbukik. Terhes elfoglaltságaihoz járul, hogy magánéletében sorozatos bajok érik; 1864: meghal Sándor öccse; 1866: hitvesét a kolera viszi sírba; néhány héttel később Ferenc bátyját, "a vén színészt" temeti el. S temet 1867-ben, 69-ben, majd 70-ben is: előbb barátját, Pákhot, aztán a gondjaira maradt Szendrey Júliát, végül Petőfi Zoltánt. Tudományos munkássága ily nehéz körülmények közt bomlik virágba.

Dráma- és irodalomtörténészként Katona József és Bánk bánja című munkájával mutatkozik be (BpSz 1860; kiegészítve, önállóan 1882). Műve első változatában is rendkívül becses: egyfelől a Katona-irodalmat alapozza meg, másrészt európai színvonalú író-monográfiáink sorában a legelső. Praktikus célok szolgálatában írja: akadémiai székfoglalójául – levelező tagnak 1858-ban választják–, a Bánk bán értetlen bírálóival, kivált Gregussal s Toldyval polemizálva. Vizsgálódásai homlokterébe ugyan Katona pályafutását állítja – de a kor drámairodalmára, színi viszonyaira és írói mozgalmaira jól kitekintve, végső mondanivalójául a tragédia árnyalt műelemzését adja.

Toldy és Greguss a Bánk bánban, főképp Bánk jellemében, olyan nagy hibákat láttak, melyek a tisztán tragikai hatást szinte lehetetlenné tennék. Toldy pl. még 1878-ban is úgy vélekedett, hogy Bánk tulajdonképpen nem az a nagyszerű jellem, amilyennek színházi rajongói hiszik, csak "egy poli-{214.}tikai Hamlet, kit elhatározatlansága örökös passivitásra kárhoztat, s kinek bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelemnek tűnik fel" (A magyar nemzeti irodalom története, 220.). Greguss sem ítélkezik másképp: szerinte Gertrud meggyilkolása csak némi erőltetéssel folyhat Bánk jelleméből, tehát a tragédia költői igazságtétele nem teljes, Bánk bukása csak azon fordul meg, hogy a bosszú mindig semmivé teszi a bosszúállót is (Katona József, 1854).

Kettejük tévedését nem igazították helyre; a minden apróságra ügyelő tudományos értékű cáfolat egyedül Gyulai érdeme. A Bánk bán-i "tragikus gondolat izmosodásának" – Arannyal csaknem egyezőn – tényekre építő, logikus jellemzését ő adja először: a tragédia-siettető motivációk általa klasszifikált rendje csak a finomítás igényével módosítható, érdemben nem. Fejtegetéseivel végül is teljes, osztatlan sikert arat. A későbbi Bánk bán-interpretációik általában az ő felfogását tükrözik. Ide járul még, hogy a Bánk bán egykorú mellőztetésének legfőbb okait, pl. Katona félreértett nyelvművészetét, ugyanő helyezi kellő megvilágításba.

Katona-monográfiája már teljes dráma- és irodalomtörténetírói fegyverzetében mutatja be. Hibája csak az, hogy összegyűjtött, sokféle adatait, kivált az életrajziakat, nem mindig kellő forráskritikával használja. Hibáiért azonban műelemző részletei és ízléstörténeti fejtegetései bőven kárpótolnak: ezekkel már az újabb magyar irodalomtörténetírás útját készíti elő. Stílusa – bár kompozíciója változatos témakörökre épül – mindvégig köny-nyed, élvezetes.

Irodalomtudósi erőfeszítéseit a hatvanas években még magasabb szinten ismételi meg. Előbb Vörösmarty minden munkáinak tizenkétkötetes kiadásában (1863–64), majd egy kiváló monográfiában, mely tudományos pályafutásának csúcsaként ismeretes (Vörösmarty élete, 1866).

A Vörösmarty-kiadás gondozását Deák kívánságára, hazafiúi buzgalomból vállalja el: a sorozat tiszta jövedelmét, egyetértésben a kiadóval, a Vörösmarty-árvák neveltetésére ajánlja föl. A szöveggondozáshoz 1862-ben lát, s fáradozásai nyomán a legelső magyar szövegkritikai kiadás születik meg. Vállalkozása, módszertani síkon, a korabeli német és francia rokonkiadványok színvonalát bízvást megüti. Szépséghibája azonban, hogy jegyzeteit, általában a kiadó hibájából, számos pontatlanság éktelenítí; továbbá, hogy Vörösmarty egyes, menet közben előkerülő, eladdig lappangó munkáit (szövegvariánsait) következetlenül, ötletszerűen választott műfaji környezetben teszi közzé. Mulasztásait Vörösmarty minden munkáinak második kiadásában (1884–85) korrigálja.

Monográfiája létrejöttében filológiai tapasztalatainak oroszlánrésze van. Eleinte mindössze egy, az olvasó felvilágosítását célzó előszót készül írni, anyaga azonban úrrá lesz rajta: mondanivalója önálló kiadvánnyá kerekedik. Érdeklődése homlokterébe Vörösmarty emberi, írói egyéniségét helyezi. Megállapításait az újabb kutatások csak árnyalni tudják. Vizsgálódási módszere a monográfiaírás klasszikus kellékeire épül: hőse egyéniségét kora irodalmába ágyazván, a kölcsönös összefüggések gazdag tárházát mutatja ki. Könyvének legfőbb érdeme, hogy Vörösmarty korának "literaturai mozgalmait" szinte máig helytálló érvénnyel elemzi, gazdagon vázolva a nemzetivé fejlődő magyar irodalom előző irányait is. Toldyénál modernebb, életszerűbb irodalomszemléletét végképp ugyanebben a kérdéskörben bizonyítja be.

{215.} Vörösmarty egyedülálló érdemeit irodalmunk nemzetivé tételében hangoztatja ugyan, de nem elégszik meg ennyivel. Könyvének legszebb, legegységesebb nyolcadik fejezetében a Vörösmarty-probléma lényegét így magyarázza: Vörösmarty, a romanticizmus bajnoka ütközőpontban áll; irodalomtörténeti jelentőségét az adja meg, hogy Petőfi és Arany tevékenységét mint a nemzeti költészet atyja készíti elő. Szerinte – hisszük mi is – Vörösmarty életműve mint zárókő feszül az irodalmi fejlődés támpillérei között: amonnan az eszményi, a klasszicista irány legerősebb íveit zárja le, innen a romanticizmus, az egyéni fejlődésívének szolgál előzőjéül: irányában a történeti, mondai és népies elem, a nemzeti és művészeti irány békélnek össze. Koncepciójának néhány fontos eleme 1853-i Petőfi-pályaképében már megtalálható. Korai érettségének, következetességének ez is bizonyítéka. Monográfiájára, más oldalról, feltűnő hibák vetnek árnyékot. Vörösmarty lírája iránt több tekintetben elfogult; ízlése korlátozza pl. abban is, hogy a Vén cigány (1855) klasszikus értékét kellőképp méltányolja. Mint a nagy romantikusokat általában, Vörösmartyt is csak részben érti meg; esztétikai elveit, melyek a klasszicizált realizmust kanonizálják, éppúgy merevségükben kéri számon Vörösmartytól, akárcsak Vajdától vagy Jókaitól. Könyve azonban így is múlhatatlan érték, ma sem nélkülözhető.

Tudományos érdemei később másfélék: népköltésgyűjtő és rendszerező tevékenységében, emlékbeszédeiben s egyetemi előadásaiban mutatkoznak meg.

Népköltés gyűjtő felkészültségét kolozsvári tanári éveiben (1858–62) szerzi meg, tudását azonban, mint a Kisfaludy Társaság Magyar Népköltési Gyűjteményének szerkesztője, csak a hatvanas évek végétől kamatoztatja. A Gyűjtemény első kötetét – Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiről – Arany Lászlóval együtt, 1872-ben ily előzmények után jelenteti meg. Karácsonyi mysteriumok és vízkereszti játékok című kitűnő dolgozatát ennek előszavául írja.

Emlékbeszédei kétfélék: egyrészt személyekkel, másrészt nagyfontosságú elméleti kérdéssel foglalkozók. Emezeket a Kisfaludy Társaságban mondja el, azokat részben az Akadémián is (a második típusra 1. Irodalmunk befolyása nemzeti fejlődésünkre, 1886; Művészet és erkölcs, 1887; Költői és szépprózai nyelvünk, 1880 stb.). Beszédeinek mindkét típusa becses, irodalomtörténeti jelentősége azonban főképp az elsőnek van. Ezekben portré- és pályaképminiatűröket rajzol, az emlékbeszédek ő előtte két legfontosabb elemét, a pátoszt és a retorikus pózt egyszersmindenkorra száműzve. Bár mindegyikben kor- és pályatársairól beszél, akiknek életútja java egészében már szeme előtt pergett le, hőseit elfogultság nélkül, tárgyilagosan mutatja be. Emlékbeszédei tulajdonképpen remekbe komponált, lírai fogantatású esszék, példaképének, Macaulay-nek modorában. Legfőbb jellemzőjük a gondolati igényesség, nyelvi bájuk soha nem öncélú. Egyazon koncepció szülöttei: kellő sorrendbe rakva a 19. század magyar irodalmának csaknem vázlatát adják (Pákh Albert, 1870; Eötvös József, 1872; Toldy Ferenc, 1876; Kriza János, 1879; Kemény Zsigmond, 1879; Csengery Antal, 1881; Arany János, 1883).

Egyetemi előadásai (1875–1902) szolgálnak tudományos tevékenysége záradékául. Érdeklődése homlokterébe, elődjével, Toldyval szemben, nem a régebbi korok irodalmát helyezi. Előadásai anyaga alsó időhatárául ugyan {216.} Zrínyit és korát teszi meg, de szíves-örömest csak az irodalmi újjászületés időszakát (1772-től), s még inkább Petőfi és Arany korát mutatja be. Forráskészlete nem nagy. Mások anyagával, főképp Toldyéval dolgozik; ezt rendszerezi újjá. Pl míg Toldy kutatásai és előadásai azt célozták, hogy irodalmunk fejlődésútja mint emelkedik a nemzetibe, ő nemzetivé másuló irodalmunk történetét a népiesség ízlése, a 49 utáni népies-nemzeti irány nézőpontjából kíséri figyelemmel. Vizsgálódásai fókuszába így állítja Petőfi és Arany művészetét, Horváth János irodalomszemléletének (nemzeti klasszicizmus-koncepciójának) előzőjeként.

Egyetemi előadásaiban – szövegük csak mások lejegyzésében ismeretes – újat nem mond. Tudományos munkássága tehát, kritikusi pályafutásához hasonlóan, jelentősebb, utolsó eredményeit a hatvanas években mutatja fel.