Költészete

Verseinek első gyűjteményét 1870-ben jelenteti meg (Gyulai Pál költeményei, 336 lap). E könyvecske, ifjúkori zsengéit mellőzve, összes verseinek csak felét teszi ugyan, de költői oeuvre-jének egészére jellemző. Költészete, pályaútjához hasonlón, három szakaszra tagolható. Az első ifjúságáé, 1849, Világosig. A második szakasz az önkényuralom s a kiegyezés időkörét öleli fel. A harmadik 1870-től, Költeményeinek megjelenésétől haláláig ível.

Korai költészete a reminiszcenciák jegyében fogan: kiváltképp Vörösmartyt és Petőfit visszhangozza. Attól a hazafias, ódai árnyalású hangvételt igyekszik eltanulni (Szózat, 1846), ettől a dalformák egyszerűségét, a rímek és ütemezés szokásosnál szabadabb értelmezését lesi el (Virágnak mondanálak, 1846; Amott egy agg cserfa zöldül, 1847 stb.). Petőfi hatása mutatkozik abban is, hogy "ad notam" verselve, népdalok műköltői átképzésével foglalkozik (Csillagos ég, 1846). A drámai szűkszavúságában immár klasszikussá nőtt Hadnagy uramja (1849) ugyane periódus terméke.

Jobb versei, egy-kettő kivételével, költői fejlődésének második szakaszában keletkeznek; ez általános irányának is hű tükörképe. Az önkényuralom első éveiben a nemzet mélabújának és tehetetlensége gyötrelmeinek hűséges tolmácsa. Érzelmeit tompító elem még nem korlátozza. Pál gazdája (1850) pl. zokog, de nem fiát és testvérét siratja, csupán azt, hogy a honvédő harcban hiába haltak hősi halált. Ahogyan elmondja ezt, abban nincs semmi szenvtelenség, csak általános-emberi, őszinte fájdalom, elégiai méltósággal, balladai nyelven elbeszélve. Az országos gyász, a levegőtlen közélet hol nyomott, hol meg sejtelmes bánatának ugyanő ad hangot:

Az unalom egymáshoz űz,

Leülünk, hol lobog a tűz,

És beszélünk a múltakról,

A szó gyakran megreked ...

Lelkünk hosszan el-elgondol

És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,

Már a tűz is alvófélben.

Halvány hold és sötét árnyak

A felhők közt oda fenn ...

A halottak fel-feljárnak,

Sok a sír a völgyeken.

(Szüreten, 1850)

{217.} Aztán érzelmeit a csendes merengésbe (Megnyugvás, 1852), a rezignációba (Honfibú. 1854) s végül a sorsvállaló, dacos lemondásba menekíti:

Szenvedve, küzdve és lemondva élni...

Nem legnagyobb rossz börtön és halál,

Az igazságban ne szűnjünk remélni;

Egy-egy nagy eszme még útat talál.

A költészet, bár törve égi szárnya,

Még fönnen száll, meg folyvást tenni hív;

Ha ijeszt is a kétség rémes árnya,

Szenvedj, remélj, higgy, lelkesülj te szív!

(Horatius olvasásakor, 1859)

Maradandó értékű hazafias témájú (vagy érzelmektől árnyalt) verseinek utolsó fellobbanása ez: 1870-ig ívelő lassú magába-zárulásának, konzervativizmusának nyitánya. Visszanézőben a túlélt érzelmek záróköve is: vallomás, az elkötelező múlt s a reményekkel cseppet sem kecsegtető, sietősen közeledő jövő ütközőpontjában.

Egész munkásságára is jellemző "eszélyesség"-igénye ettől fogva uralkodik el költészetén, mintegy bénítva azt, noha korábban még versre is ösztönözte (Oh, ha ki tudnám fejezni, 1853). Gazdagnak soha nem mondható kifejezéstechnikája és formakincse is a hatvanas években – népköltési érdeklődése időszakában kap némi folklorisztikus ízt; bizonnyal székely hatásra, Kriza és a Vadrózsák útján (Az Igazság és a Hamisság, 1861; A gonosz mostoha, 1862). E hatás későbbi tevékenységében is megfigyelhető (Szilágyi és Hajmási, 1881).

A harmadik periódusban mondandóin mindinkább a merengés, a múltba néző időnkívüliség lesz úrrá, néhol igen egyszerű, de elmélyült líraisággal, (A budai rózsahegyen, 1867), még politikai verseiben is (Oh nemzetem, 1872; Politikai xéniák I–V, 1892; Szilveszter éjtszakáján, 1875; Báró Kemény Zsigmond sírjánál, 1889; Válság, 1906 stb.). Ekkori versei többnyire társtalanságát panaszolják a dualizmus romlásnak induló társadalmában: elveihez és önmagához hű, tiszteletet parancsoló erkölcsi tartását példázzák:

S ti elhunyt barátim, hazám büszkeségi,

Ti még éltek nekem, folyvást éltek bennem:

Eszményem, küzdelmem még mindig a régi,

Példátok mutatja, most is mit kell tennem.

Bár csekély erőm volt, de oda áldozám ...

Hadd küzdjek síromig, éretted, oh hazám!

(Enyhület, 1891)

Érzelmeit többnyire tárgyiasan dalolja ki; leggyakoribb hangneme: a reflexióé, az elmélkedésé. S ez nemcsak közéleti, hanem szerelmi lírájában is így van. Miután a férfikor szenvedélyes szerelemérzését megízleli, midőn vágyakozása egy szeretett nő után már egész valóját betölti, így dalol:

Nem vagy te legszebb a világon,

Tán oly szép sem, mint képzelem,

{218.} De nékem érted szép az élet,

És boldogság a szerelem.

A szép arc, mint tavasz virága,

Alig virul, hervadni kezd,

Csak egy szépség van, mely sírig tart,

Mit érzésünk másokra fest.

(Nem vagy te legszebb, 1852)

Naiv költő, őszinte lélek, gyermekversei ezért maradandó szépségű remekművek. Képzeletét az élet nagy kérdései: a lét és a halál, az örökkévalóság vagy örök-nemlét ugyanazért kerülték el. Mert bár néha voltak efféle problémái, a legjózanabb nyugalommal gondolt rájuk:

Hatvan évnél többet éltem,

Sok betölt, mit nem reméltem,

Kevés abból, mire vágytam,

Most fekszem halálos ágyban.

Még egy nap, talán utolsó,

Aztán elfed a koporsó,

Aztán hamar elfelednek,

Én is mindent hadd feledjek!

(Lethe partján, 1892)

Pedig nem anyagelvű, csak természetes életszemléletű ember, ki még istenét is oly közvetlen modorban verseli meg, hogy van rajta mit csodálni: "Megfogták a bokrok alján, | Szegény Krisztus arca halvány, | El is vitték kínhalálra, Megfeszítni keresztfára" (Krisztus és a madarak, nyomt. 1864).

Jobb versei általában egy-egy érzelem-típus vagy reflexió dalszerű kiaknázására épülnek (Marihoz, 1858; Ez a kislány, 1858; Kis bokrétám, 1858; Szegény vagyok, 1858 stb.). A nagyobb verskompozíciókhoz érzéke nincs. Hosszabb szerkezetű versei rendszerint nem jók; kivétel a Pókainé (1851), ennek hosszúságát balladai menete könnyíti. Verses regénye, a Romhányi (1868–1872) is kompozíciós megfontolásokból maradt töredék, noha költészete koronájának szánta.

A Romhányi – alapeszméje és expozíciója szerint – valóban nagyméretű, torzónak is jelentős kezdemény. Már választott, speciálisan magyar formájában is, mintegy költői erőfeszítését előlegezi. Romhányijában – mintha nem is lenne formaszegény költő, versszerkezeti újító. A jambikus lejtésű ún. "nagy"-strófák nyolcas családját választja, egy eladdig ismeretlen változat-lehetőség szerint. Maga alkotta strófaszerkezete éppúgy tizenkétsoros, mint a Himfy-strófa, de annak magyaros nyolcasait jambikus kilencesekkel, magyaros heteseit pedig jambikus nyolcasokkal cseréli fel, a Himfy-strófát jellemző rímelosztásban. Leleményes versformáját a kellő hangvétel érdekében találja ki. Romhányija ugyanis, bár témafelfogásában az Anyeginnel rokon jegyeket mutat, valójában a byroni szatíra hangját üti meg: közel jár a Don Juan könnyed, pajkosan szökellő modorához. Mondanivalóját gördülékenyen, a közvetlen személyesség hangján adja elő: mély ellentéteket kíván áthidalni az "igazságosság" a nemzeti egységpolitika jegyében.

{219.} Verses regény-töredékének két hőse van: a radikális pártállású, léha erkölcsű, nagyhangú gróf Romhányi, és az ókonzervatív meggyőződésű, jellemes, erős tartású gróf Telegdy; a mesebonyolítás kettejük szimbolikus ellentétét kívánná valamiféle harmóniába olvasztani – Világos után. Az elkészült részletekben gr. Romhányi, osztrák üldözői elől sebesülten menekülve, Telegdy parkjában esik ájultan össze. Magához térve a kastély betegszobájában, ámulva tapasztalja, hogy Telegdyné, hűtlenül elhagyott jegyese ápolja önfeláldozón. Romhányi ekkor döbben rá, hogy Ilonkáját – szerelmében megalázva – tulajdonképpen ő kergette Telegdy karjai közé. Régi szerelme megtisztultan éled újjá: a történet itt szakad meg.

A kompozíció sejteti, hogy Ilonkában (Telegdynében) is feltámad csalódásban megkopott, de ki nem húnyt szerelme. Ez lenne a konfliktus magva, melynek lepergetésére és feloldására Gyulai már nem tudott vállalkozni. Hogy miért, csak találgatni lehet. Tán az bántotta, hogy Ilonka és Romhányi találkozását lélektanilag nem készítette elő kellőképp; vagy az szegte kedvét, hogy a 75-i fúzió a Deák Ferenc-i liberalizmus utolsó lehetőségeit is eltemette, s így alapeszméje alól kihúzta a talajt; vagy pedig a hosszúra nyúló epikus részek lírai átfűtését nem bírta erővel.