A konzervatív irodalompolitikus

Tevékenységét a hetvenes évektől a túlméretezett személyi hatalom jellemzi.

1870: az Akadémia I. Osztályának titkára s az Osztály pályabírálati bizottságainak vezetője vagy tagja, illetve az "Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből" című akadémiai sorozat szerkesztője; 1873: a Kisfaludy Társaság másodelnöke, a Budapesti Szemle szerkesztője; 1874: a Franklin Társulat igazgatótanácsi tagja, az Olcsó Könyvtár-sorozat szerkesztője; 1875: a budapesti egyetem irodalomtörténeti katedrájának professzora; 1879: az MTA általa javasolt s ekkor alapított Irodalomtörténeti Bizottságának, valamint a megjelenendő Irodalomtörténeti Közleményeknek háttérből súgó irányítója, és a Kisfaludy Társaság elnöke; 1876: a főrendiháznak ünnepélyesen delegált tagja stb.

Funkcióit, eddigi fejlődésútjához képest, hűségben önmagához és elveihez, lankadatlan buzgalommal szolgálja; az élet logikájából tehát törvényszerűleg kerül a támadások kereszttüzébe. Bűnéül leginkább azt róják fel, hogy az új törekvéseket, kivált az ellenzékieket – a fiatal tehetségeket mindenütt mellőzi, s a "húsosfazék" mellé elvbarátait ülteti. Mindenfelől támadják, még a vicclapok is: "Ama bizonyos Pál és Tepertyű Janó egy Budapesti Zsemlében", "Ama bizonyos Pál handabandázása a vaskalapon és a karaván" – ilyen rovatcímek alatt (Üstökös, 1888-tól).

A támadások javát megérdemli: hatalmával rosszul, korszerűtlenül sáfárkodik: a nyolcvanas, kilencvenes években az általa képviselt hivatalos irodalom s a tényleges, új távlatokba forduló irodalmi élet közt már áthidalhatatlan mély szakadék tátong.

A fejlődés üteme oly gyorsan lép túl rajta, hogy hatalma csúcspontján, a kilencvenes évek legelején, az újabb írói irányzatokat, ha felfogja is, már csak idegenkedve tudja nézni. Pl. Olcsó Könyvtárával a közművelődésnek {220.} egyfelől nagy szolgálatokat tesz, másrészt olvasóinak szellemi látókörét leszűkíti: Ibsen műveinek közzétételéről hallani sem akar, ellenben párjával jelenteti meg a 48 előtti francia romantika kassza-darabjait, gyermek- és ifjúkorának színházi emlékeit.

A Budapesti Szemlét is úgy szerkeszti, hogy a valódi problémáknak talaján néha még féllábbal se áll. Vajda 1876-tól mind erőteljesebben zengő s egyre elmélyültebb gondolati lírájáról pl. munkatársaival sem írat; Tolnai Lajos 1882-től már gazdagnak látszó írói oeuvre-jét mellőzésben részesíti; Reviczkynek mindössze egy gyöngén sikerült verselményét említi, hogy üthessen rajta (Edelény, a hű szerető, 1883), jobb műveiről hallgat; Komjáthynak létezéséről se tud; Kiss Józsefet túlzott szigorral ítéli meg (Mese a varrógépről, 1884); Mikszáthtal csak egyszer foglalkozik s mindössze írni-tudásáért dicséri meg (A galamb a kalitkában, 1893) s így tovább.

Szemléje a Deák Ferenc-i liberalizmus utolsó menedéke, s nemcsak a szó demokráciával ellentétes értelmében. Ezt benne megjelenő, nem irodalmi tárgyú írásai is tanúsítják. Az elöregedő Gyulai a Monarchiát ugyan még a reformoktól is félti (A beteg parlament, 1891), illetve Kossuthnak és a 48-as függetlenségi pártnak ugyan mindinkább ellenfelévé öregszik (Kossuth levele Deák halálakor, 1876; Kossuth és Görgey, 1881), más oldalról régi típusú liberális marad: a nemzetiségi politika hibáit Széchenyi szellemében ellenzi (Válasz Grünwald Béla úr nyílt levelére, 1876), Simor hercegprímást, főrendiházi tagtársát pedig 1888-ban azért bíráltatja meg, mert a római egyház feudális kiváltságai érdekében ejt szót.

Így öregszik magányos bajnokká: bár megmarad diktátornak, a baloldali mozgalmak ostorozójának, a hivatalos politika korrupt, erkölcstelen képviselőitől elhatárolja magát:

Nem, hazám, te el nem veszhetsz!

Vesszen bűnös nemzedék!

Új hittel, új pályát kezdhetsz ...

Mily örömmel küzdenék

Még egyszer! De lelkem szárnya

Tépve, törve – lankadok

A romok közt múltak árnya,

Elhaló visszhang vagyok.

(Szilveszter éjtszakáján, 1875)

Élete végén ugyanezt hangoztatja: "Először is azt kérdem Tőled, miféle párton vagy. A szabadelvű párt feloszlott, azon már nem lehetünk; a 48-as párt, nevéből ítélve, nem tudom, mit akar. Maradok hát a régi Deák-pártnak" (levél Lévay Józsefhez: 1906. április 20.).

Felemás helyzetén ideig-óráig még javítani próbál. Pl. amikor a fiatal Riedl Frigyes 1877-ben azzal támadja Szemléjét, hogy programját nem teljesíti, mintha "tudomást sem akarna venni az ifjabb írói nemzedékről" (PN július 22.), Gyulai a bírálatot megszívleli, de hibáit már nem tudja levetkezni.

1875-ben, Toldy Ferenc halála után így vonul be a pesti egyetem irodalomtörténeti katedrájára. Mivel előadásait Arany Jánossal fejezi be, tehát "törté-{221.}nelmet" ad elő, a jelen mozgalmairól kevés szót ejtvén, kezdetben tanítványai nagy szeretettel hallgatják.

Rossz előadó. Érthetően, példás szabatossággal beszél, de akadozva, lassan fűzi a szót. A kilencvenes években már fáradékony, olykor feledi, hogy katedrán áll: mondókáját megszakítja, múltjába mereng. Arany, Deák vagy Kemény előadásba illő családi neve helyett gyakran csak annyit mond: "János" – "a jó öreg" – "a szórakozott Zsigó" s efféléket. Ha róluk beszél, szeme könnybe lábad, hangja átforrósodik, s zavarában néha másodpercekre elveszti a fonalat. Előadásai sokáig népszerűek, s nemcsak bölcsészek hallgatják, hanem jogászok, sőt, orvosok is. Kivált, ha Petőfiről beszél; pl. 1877-i szemeszterének oly nagy visszhangja van, hogy az Akadémia a közhangulat nyomására elhatározza: fejtegetéseit közzéteszi. E döntés azonban nem vált valóra.

Végül az egyetemi közhangulat is – hetvenöt éves korában – ellene fordul: 1899-ben kifütyülik, mivel a Kisfaludy Társaság elnökeként nem óhajtott koszorút küldeni a tizenhárom aradi hős emlékoszlopára; hangoztatván, hogy a Társaság a politikába nem avatkozhatik, pusztán irodalmi tevékenységéhez kell ragaszkodnia. Konoksága természetesen nem az aradi hősök emléke ellen dolgozott, mint rosszmájú ellenfelei próbálták rábizonyítani. A valóság az, hogy a koszorúzási akciót a függetlenségi párt kezdeményezte, ezért nem akart benne részt venni. Tiltakozásába azonban belebukik, elnökségéről le kell mondania.

Az egyetemen ezután már hazafiatlansággal vádolják, s ezt megjegyzések nélkül, rezignált nyugalommal fogadja. Politikai felfogását csak szűkebb körben – szemináriumain hozza szóba: "Magyarország sokra vihette volna, de mindég közbe jött valami. Ha szegény Mátyás oly fiatalon nem hal meg, vagy Corvin János nem oly tehetségtelen ember, ki tudja, mire visszük. A magyar reneszánszot elrontotta a török. S a forradalomban is győztünk volna, ha nem jön az orosz. S a kiegyezés után is lehetett volna belőlünk valami, ha nincs itt annyi hitvány ember" (Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje).

Az egyetemmel járó fáradalmakat 1902-ben elégeli meg, s fölmentését kéri. Lassan mindenhonnan visszavonul, diktátorságát önmaga számolja fel. Utolsó éveit már leginkább Leányfalun, villájában tölti. Csak környezete van, családja, társasága már nincs. Az élet ritmusából kiszakad, mintha már nem is élne. Tud valamit Adyról, Lévayval a Budapesti Szemlében még bíráltatja is; hallja hogy van valami Nyugat című folyóirat, de nem olvassa, ellenben szorgos munkával Kemény Zsigmond összes műveit és Arany László válogatott munkáit rendezi sajtó alá. Az elmúlásra maga-magát vigasztalva s bár telve politikai aggodalommal (Válság, 1906) a lemondó nyugalom állapotában készül:

Jobb, ha szívünk önmagával

Él békében, csendesen;

Nem gondol a nagy világgal

S nem lankad küzdelmiben.

Küzdőt ez tán megbuktatja,

Olykor ez a pályabér:

De hű szívét megnyugtatja, –

S ez mindennél többet ér.

(Vigasz, 1907)

{222.} 1909 őszén megfázik és ágynak esik. A heveny láz nyolcvanhárom esztendős szervezetét egy-kettőre fölemészti; november 9-én hal meg.

Óhajtotta volna, hogy csöndes temetése legyen, kívánságát azonban nem teljesítik. Esemény-számba menő, zajos végbúcsúban részesítik: a Kerepesi temetőben temetik el, felesége, Szendrey Mari mellé.