Petőfi -értékelése

Felfogását egy szántszándékkal vont Arany-Petőfi-párhuzamra alapozta. Előbb Aranyról írt – idézett cikkében; aztán Petőfiről – említett, 1858-i tanulmányában; végül ismét Aranyról: először 1861-ben, Daliás idők, másodszor 1864-ben, Buda halála címmel.

Petőfi-értékelése Gyulaiétól meg Erdélyiétől erősen különbözik. Kivált két tekintetben; emezétől Petőfi emberi és költői énjének megítélésében, amazétól meg abban, hogy Aranyt nemzeti költőnek tartja, Petőfit ellenben nem. Míg Gyulai határozottan kimondja, hogy hőse eredeti nemzeti költő, ő így rekeszti ki Petőfit az irodalom pantheonjából: "a magyar költészet genre-festőjenek nevezhetnők, de többnek alig"; főként a népről dalolt, nem a nemzetről, ezért kevesebb, mint nemzeti költő: "nemcsak a nemesi osztályokkal szállt szembe, hanem múltunkkal, a nemzet történeti nagyságával, hogy a magyar jellem ideálját egy bojtárban, hősiségét legfeljebb egy huszárban énekelje meg". Másként meg úgy rugaszkodik el az igazságtól, hogy Petőfi művészetét és magatartását két, egymással szögesen ellentétes lelki szférára vezeti vissza. Erdélyi még határozottan leszögezi: nincs ellentmondás Petőfiben egyéniség és szerep költői én és produkció között, ő már azt hirdeti: Petőfire "nem az akaratnak, hanem az impulzusnak engedő munkátlan tevékenység" jellemző, – Petőfiben "a nép dalnoka és szószólója két különböző személy" volt. Az első az igazi: az egyszerű, őszinte, komoly és megfontolt jellem, ki lelke mélyén a szemlélődés, a csendes hangulatok embere: a zsáner-versek, a népdalok s a szerelmi költemények néhány darabja ehhez a Petőfihez illik; a másik a nyugtalan pszichikumú: ennek vérmérséklete változékony, ez rendszerint affektál, világfájdalmat szenveleg s túlzásokra hajlik; tanúsítják a politikai ódák s a szenvedélyesebb szerelmi versek. Arany Jánost, a "nemzet dalnokát" ennek a Petőfinek helyezi fölébe; ezért hangsúlyozza Petőfi "gyermetegségét", "ifjúi meggondolatlanságát", politikai és világnézeti "éretlenségét" szemben Aranynak érett, megfontolt férfiasságával.

Mondja pedig mindezt, említettük, 1858-ban, mintegy rálicitálva a fiatal Gyulai Pál Petőfi-pályaképére, illetve mondja szinte koncepció-előzményül a már elöregedő és hanyatló Gyulai Pál Petőfi-értékeléséhez (l. az Aranyemlékbeszédet, 1883-ból). Felfogása tehát fejlődéstörténeti fővonalában áll a népies-nemzeti esztétikának és irodalomelméletnek: arra szolgál tanulságul, {227.} hogy az irányzat mint válik az irodalmi konzervativizmus s a közéleti maradiság egyik megtestesítőjévé, a hanyatló liberalizmus, a dualizmus-kori szabadelvűség előfutáraként.

Utoljára is így állapítja meg: az ötvenes, hatvanas évek íróeszménye mindenképp Arany, mégpedig nem a lírikus, hanem az eposzíró. Koncepciója érdekében az Elveszett alkotmányról, a 48–49-es versekről s az ötvenes évek java lírájáról nem vesz tudomást: felfogásában így lesznek magányos csúcsok a Toldi s a Buda halála. Főként a hun eposz, tekintettel erkölcsi motiváltságára, jellemfestésének erejére és finomságára, valamint az "erkölcsi világrend" benne megmutatkozó győzelmére; vagyis nyilvánvaló, szoros összefüggésben a tragikum értelmezésével, a maga tragikumfelfogásával.