Nézetei a drámáról

Dráma-értelmezésének sarkalatos pontja az "erkölcsi ember"; a dráma célja – úgymond – a lelkiállapotok újrateremtése, tudniillik a nézők "illúziókba ragadtatása" az indulatok és szenvedélyek hű rajza által. Fejtegetéseiben a drámai mag mindig erkölcsi elv, morális lélektani igazság, nem pedig "valami politikai vagy társadalmi irány eszme", noha a drámából a "társadalmi és politikai vonatkozások nincsenek kizárva" (Az 1860–61-iki vígjátéki pályázat). Hiszi, hogy a morális igazság győzelme a legnagyobb emóciót váltja ki a nézőből, mivel a harc megrendíti, az erkölcsi rend győzelme pedig megbékíti "kedélyünket". A drámai hős tetteinek végső oka azonban – s ezt nagy nyomatékkal hangsúlyozza – korántsem a környezetben rejlik. Mindenekelőtt azért, mert az egyén pszichikuma a priori jellegű, a "tett szükségképpeniségének" nyitja tehát a jellemben rejlik. Ez magyarázza, hogy felfogásában a drámai hős – szemben Gyulai dramaturgiájával – a "belső motivációt" nem nélkülözheti.

Ez magyarázza továbbá, hogy míg Gyulai hitt a "tragikai vétség" elkerülhetőségében, Salamon nem; az ő felfogására a pszichikai-morális determináltság nyomja rá bélyegét (l. A világ ura, 1856). Dramaturgiájának hősei, abban a pillanatban, hogy színre lépnek, bukásra vannak kárhoztatva. Ehhez járul még az is, hogy míg Gyulai hősei a társadalom porondján, viszonylatokban mozognak, az övéi nem. A Salamon Ferenc-i tragikus hős a viszonylatokra nem reagál, azokat csupán egyéniségéből teremti meg, hiszen környezete, jelleméhez képest, csak elmosódó háttér. S végül: bár a bűnhődésben Gyulai is a szenvedélyt bünteti meg, legalább megtartani, megmenteni igyekszik a szenvedély jogát; Salamon erre sem hajlik. Sőt, a hőst nem azért bünteti meg, ami az "erkölcsi világrend" nevében annak bűnéül felróható, hanem azért amiért egyáltalán tenni merészelt. Fátum-értelmezése ilyen összefüggésekben válik a Kemény Zsigmondénál zordabbá és kegyetlenebbé; a fátum, szerinte, az egyénben akarata ellenére van jelen.

Elgondolkoztató, hogy csak a Világos utáni évtizedben van ez így. A hatvanas évektől fogva már dramaturgiájában is jelentkezik a bűn és a bűnhődés sablonos motívum-párja, a felettünk álló, pszichikumunktól független "világrend''-fogalom: a szorosabb értelemben vett Kemény Zsigmond-i és Gyulai Pál-i tragikum-típus; a Buda haláláról már ez új nézőpontból írt. {228.} Nem lehetetlen, hogy e változásokban az 1862-től ismét Pesten élő Gyulainak is része volt. Akárhogyan is történt azonban, munkássága már nem tudott felfrissülni. Mint aki elégedetlen írásaival és szerepével, – vagy ha elégedett is, feleslegesnek érzi magát, az írói mozgalmaktól végképp visszavonult. Élete hátralevő negyedszázadában csak történettudományi kutatásokkal foglalkozott.