{236.} Felfogása a népiességről s Arany művészetéről

Az irodalmi népiességről vallott felfogása Erdélyiével és Gyulaiéval eleinte csak a tekintetben egyezik, hogy a népiességet mindhárman történelmi produktumnak tartják. Másrészt különböznek egymástól: Erdélyi és Gyulai a maguk népiesség-koncepciójából csak fokozatosan szűrik ki a demokratikus hagyomány szerepét és jelentőségét. Greguss nem; ő a népiességet eleitől fogva pusztán esztétikai kategóriának tekinti, noha a 48-hoz vezető politikában – Erdélyihez és Gyulaihoz képest – különös módon ő exponálta magát leginkább.

Greguss a költészet lényegét, legáltalánosabb ismérvét a herderi koncepció jegyében határozza meg: "első nyilatkozványa természetesen, mindenütt és mindenkor a népköltészet. Ez képezi alapját, de – hogy haladás legyen – korántsem tartalmát és idomát is a további költészetnek. A költészetnek a népiesből a nemzetibe ... kell emelkednie" (Tájékozások ujabbkori lantosköltészetünk körül, 1853). Ebből következik hazai, különleges vonatkozásokban vallott nézete is; ha "megtesszük a különbséget a népies és nemnépies költészet között, megtesszük pedig a költői felfogás szépészeti szempontjából", figyelemmel arra, hogy az "esztétika nem politika, s a népies és nemnépies költészet közötti különbséget nem rang, de a felfogás különbsége határozza meg" (Eszmecsere a népiesség ügyében, 1856).

Főképp a felfogás különbségét hangsúlyozza. Egyrészt, mert népiess ég-koncepciójának ez sarkalatos elve, másrészt, mert a Világos utáni irodalom eszmei zűrzavarát ugyane kérdéskörre: az irodalmi fejlődés már említett "utánzási" szakaszának helytelen értelmezésére vezeti vissza: már 1853-ban, nem sokkal Arany versének, A sárkánynak példája nyomán. Fejtegetéseiben az Arany-párhuzam a legfőbb. Aranyhoz öntudatosan, "ítészi" függetlenségére, szellemi szabadságára kényesen ügyelve, de a nagy művésznek járó mély tisztelettel s gyermeki alázattal közeledett. Ez természetes; mi több, nincs ellentétben azzal, hogy író barátait és kritikus társait ugyanő óvta az Aranybálványozástól, a "korszakbecsomózás" veszedelmétől. Ami ugyanis ellentmondásnak tűnik, valójában nem az. A látszat onnan van, hogy a hegeliánus Greguss, aki ez időben még éberen őrizte kritikusi függetlenségét és szabadságát, irodalomszemléletéből következőleg szükségképp tiltakozott a korszaklezáró "példányállítás" ellen, másrészt meg onnan, hogy jóravaló, igazi "ítészként" ekkorra már ő is kiválasztotta a maga nagy művészét, Aranyt, akinek eredményeihez és irányához, mintegy az irodalmi fejlődés dialektikája szerint, véleményét és ítéleteit ha nem is hozzáigazítania, de mérnie, arányosítania illett. Így érthető, csakis ez magyarázza, hogy Aranyt bár mindig nagyra tartotta, a fejlődés különféle szakaszaiban másképp ítélte meg; olykor azokkal is vitázva, például Salamonnal, Gyulaival, akikkel pedig egyetértett abban, hogy Arany kivételesen nagy költő, a legjobb irányzat megtestesítője és vezére.

Első alkalommal, 1853-ban, Petőfit és Aranyt még együtt emlegette költészettörténeti koncepciójának "népi", negyedikül vett periódusában (Tájékozások ... ), később nem; az ötvenes évek derekán Arany munkásságát Petőfiétől elválasztotta, de korántsem oly kizárólagos világnézeti-politikai szándékkal, mint tette Salamon a későbbiekben, vagy még később az öreg Gyulai Pál. {237.} Ellenkezőleg, elsősorban esztétikai s költészettörténeti megfontolásból, Erdélyi szellemében, az Egy századnegyed a magyar szépirodalomból (1855) ösztönző gondolatai nyomán. "Erdélyi János – hangoztatta – megjelölé Arany helyét a magyar költészetben, de óhajtandó, hogy irodalmi jelentéke (!) minél több oldaláról s minél részletesebben deritessék fel, és ne csak úgynevezett tudósaink, hanem a nagyközönség is tanulja fölfogni és megbecsülni a nagy kincset, mellyel a magyar nemzet Arany műveiben bír" (Arany János kisebb költeményei, 1856).

Ugyanez évben jelölte ki, most már Erdélyin is túlmutató biztonsággal Arany helyét az irodalmi fejlődésben, szinte előlegül annak, amit Erdélyi csak 1867-ben írt le a Pályák és pálmákban. Hangja biztos, határozott, akár Gyulait olvasnék: "... habozást kizáró biztossággal Aranyt valljuk e korszak költői képviselőjének. Valóban ő az, ki a nemzet tagjaiban hullámzó érzéseket magába sziván, saját lelkét mintegy sugárgyűjtőjévé, gyúlpontjává teszi a közérzületnek ... Ő korának eszméltetője, s mélabús hangulatában egyszersmind érzelmi képmása ... Korával, melynek egyik főismérvéül a népelem fölkarolását ismertük, annyira összeforrt, hogy nemcsak nemzeti, de népies költő is" (Általános észrevételek legújabb szépirodalmunk körül, 1856).

Bár nem vélekedett másképp a későbbiekben sem, felfogása az Arany-kérdésben, illetve a lírai mozgalmak megítélésében Erdélyiétől lassan eltért. A költői megújulás olyan előjeleire, aminőkkel már a fiatal Vajda verseiben is találkozhatunk, s aminőkről A legújabb magyar lírában (1859) – koncepciózus összhangban már elmondott s jövendő Arany-értékeléseivel – Erdélyi még értő szóval, elismerően tudott nyilatkozni, ő nem vett tudomást. Mint említettük, hozzáidomult az "irodalmi Deák-párthoz", Vajdával szemben feltehetőleg elutasító vagy legalábbis tartózkodó álláspontra helyezkedett. Mindenesetre, a költői megújulás Arany utáni képviselőiről jó szót soha nem írt.