Nézetei a Világos utáni irodalomról

Amikor a fiatal Greguss 1845–46-ban a hallei egyetemen Eduard Erdmannak tanítványa lett, a hegeliánus Erdmann már javában azon fáradozott, hogy a természettudomány újabb eredményeit a vallás tételeivel egy újabb, magasabb harmóniába olvassza össze. Szellemi poggyászában Halléből Greguss ezt az igényt is magával hozta. Ilyen indítás alapján többek közt ennek tulajdoníthatjuk, hogy a Világos utáni ideál-reál ellentét egyik jelentősebb egyeztetője lett irodalmunkban (Alvás és álom, 1855; Az emlékezetről, 1856; {234.} A materializmus hatásairól, 1859; Baco védelme Liebig ellen, 1863 stb.), vagyis többé-kevésbé szellemi, lelki rokona Erdélyinek, Keménynek, Csengerynek, Aranynak és Madáchnak. Éspedig, különös tekintettel az ideál-reál ellentétre, három vonatkozásban. Először az általános esztétikai terén, kivált a szép fogalmával kapcsolatban; másodszor az irodalmi eszményítésről vallott apologetikus nézeteiben; harmadszor irodalomszemléletében, főként népiesség-koncepciójában.

Greguss a szép fogalmához induktív-analitikus módon, vagyis tapasztalati úton, de moralista pozícióból közeledik. Arra a kérdésre, mi a szép, azt feleli: a jó, az igaz. Definitíve: "Igaz, mi értelmünket, jó, mi lelkiismeretünket, szép, mi ízlésünket kielégíti." Hangoztatja tehát a szépnek és a jónak bizonyos fokú azonosságát, de ezt nem veszi olybá, hogy a szép maga a jó. Meggyőződése, hogy a szép fogalmához csakis az erkölcsi jó segítségével juthatunk el, Péterfy Jenő ezért jegyezhette meg joggal: Gregussnak "csak az igazság, ami egyszersmind ízléses igazság; és valóban ízléses csak az, mi ... finomult ösztöneinek, személyes logikai hajlamainak s erkölcsi föltételeinek megfelel".

A moralizmusnak eszményítés-koncepciójában is elhatároló szerepe van. Felfogása, egyben igénye a mechanikus determinizmus, a fatalizmus kérdéskomplexusában gyökeredzik. A szabad akarat kérdése, jeles kortársaihoz hasonlóan, szemében is erkölcsi probléma; innen van, hogy antimaterializmusa elsősorban az utilitarizmus, az amoralitás ellen irányul. Kapcsolatban az "ízléses-igazság"-elmélettel, ama elgondolás szerint, hogy "az anyagelvi felfogás az igaznak, a szépnek, a jónak, e három főeszmének birodalmát egyaránt elpusztítván, lehetetlenné teszi a tudományt, megsemmisíti a művészetet, szétbontja az erkölcsi rendet" (A materializmus hatásairól, 1859). Felfogását persze, mint Salamonét és másokét, nemcsak a morális genezisű antimaterializmus tölti meg tartalommal, hanem beleágyazottan az idegenkedés, a tartózkodás is a szociális problémáktól. Az eszményítő esztétikának, az apologetikus irodalomszemléletnek ilyen összefüggésekben és körülmények közt válik hitvallójává, népszerűsítőjévé.

Akadémiai székfoglalójában mondja: ahol a műnek "tüzetesen az ember", "az emberi lélekrajz a tárgya", tudniillik a regényben és a drámában, ott az anyagelvű író "hajlamát a nyereség s aljasság, az anyagi ínség s bővelkedő fényűzés rajzolásaira kielégítheti, a munkáját mindjárt irányművé is kerekítheti", hiszen "az irányművek divata ... szorosabb kapcsolatban van az anyagelvi felfogással, mint az ember első pillanatra hinné". Pedig, fűzi hozzá, "az ember jellemzése ... a regény és színmű főkelléke, anyagelvi felfogással teljes lehetetlenné válik". Hogy miért, arra válasszal irodalomszemlélete szolgál.

A legjobb példát Általános észrevételek legújabb szépirodalmunk körül című, 1856-i tanulmánya kínálja. Vizsgálódási módszere és iránya ebben is Erdélyiével rokon: a Világos utáni éveket "a gyűjtés", "a terjeszkedés", "a tájékozás" időszakának veszi. Ez különben megszokott, természetes állapot, fejtegeti; a fejlődés lehetséges típusai közül mindig ez kerül előtérbe a "kemény ráz-kódásokra következő szünetelési, pihenési, előkészületi korszakokban". Ilyen időkben "a teremtő lélek ... ritka", már csak azért is, mert ennek bőviben a szellemi élet olykor megállapodott viszonyok közt sincs.

A szünetelési, pihenési és előkészületi időn azt érti, hogy irodalmunk nem {235.} régen – 1848 előtt – "bizonyos tekintetben arisztokratikus, kirekesztő volt, jelenleg pedig demokratikus, befoglaló". Következménye ez annak, hogy korábban "a nemzet maga is inkább el volt rekesztve Európa népeitől", nemhogy irodalma; most viszont az "emberiség-költészet", az "emberiségirodalom" követelménye elé kerültünk, némi "európai szín már mutatkozik [is] irodalmunkban, s ha ez teljesen európaivá lesz ... szilárdítani fogja nemzetiségünket s a nemzet közérzületét". Csakhogy ennek hétpróbás előfeltétele van, úgymint a szoros aprómunka, a "gyűjtögetés", amivel pedig csínján kell bánni, hiszen "a gyűjtés keresést föltételez, a keresés tétovázást". Nem csoda hát, állapítja meg, hogy a Világos utáni fejlődés még rossz képet mutat, hogy szellemi életünk "művészet és szépirodalom tekintetében tétovázó és utánzó [epigon] leend". Itt a nagyobb nyomatékot már a tétovára helyezi, vagyis arra a jelenségre, amit Kemény Zsigmond és Gyulai Pál az "eszmék zűrzavarának" nevez. Ezért ajánlja az íróknak, mondhatni Kemény és Gyulai szellemében, hogy mindenekelőtt jöjjenek tisztába önmagukkal és feladataikkal; "legyen egyrészről öntudatos ízlésük, másrészről öntudatos világnézetük". A fejlődés logikája, a szellemi élet törvényei ezt kívánják, a kívánság elől kitérni pedig bűn, bajokkal, esetleg katasztrófával járó felelőtlenség, ugyanis az "embernek világnézete ... erkölcse is; világnézetünk elméleti alapja erkölcsünknek, és erkölcsünk – gyakorlati kifolyása világnézetünknek. Nincs valakinek határozott világnézete? Nem lesz erkölcse sem."

Íme, ilyen összefüggésekben világosul meg végképp, hogy szerinte az emberjellemzés az "anyagelvi" felfogással miért válik "teljes lehetetlenné". A determinista irodalmat ezért nem becsüli szükségképp, alkotóját és elméletszerzőjét meg azért, mert "iránytalan csapongásba és erkölcsi nihilizmusba sülyed, s nem alkot, de bont, nem adhat soha egészet, csak töredéket". S végül, minden ízében visszarettenve a mechanikus materializmus etikai sivárságától, szillogizmusa zártételéül ezért szögezi le: a determinista felfogású emberekre nézve nem léteznek magasabb erkölcsi szempontok, törvények, szemükben "a világrend nem lehet egyéb, mint véletlenségek találkozása öntudatos cél és törvény nélkül. Beszámításról nem lehet szó: mindenki úgy éli világát, amint éppen anyagi szervezetének mivolta parancsolja s a körülmények engedik. Jó és rossz között erkölcsileg semmi különbség ... " Ismerős hang, az ötvenes években gyakori érvelés ez; akár Madáchot hallanók, akár Erdélyi Jánost, Csengery Antalt, esetleg Keményt vagy Eötvöst.

Íróink elé tűzött legnagyobb követelménye logikusan következik mindebből: ízlés, világnézet és erkölcs tekintetében legyenek szilárdak; a jó íróban "élni kell egész nemzetének, csakúgy amint van, erényeivel és gyöngéivel"; a felelősségtudó lélekben "azon érzületnek kell uralkodnia, mely épp ezidétt a nemzetben is uralkodik, mely tehát a nemzetnek sajátlagos korérzülete", mert a vérbeli, igaz művésznek "korát és nemzetét eszményesítve, azaz művészileg kell feltüntetnie". Amikor tehát 1854-ben azt állapítja meg, hogy a balzaci regény helyett a Dickens- és Thackeray-típust kell megbecsülnünk s példának tekintenünk, s midőn azt hangoztatja, hogy Kemény Zsigmond Férj és nőjét a "lelkünket kifosztó", "túlságba fokozott szkepszis" jellemzi: semmi újat nem mond. Elméletét csupán alkalmazza is, az esztétikai apologe-tizmus korai képviselőjének csap fel (l. Irodalmi és színészed állapotaink 1854-ben, Vahot Imre Nagy Képes Naptára, 1855).