Élete

Eperjesen, 1825-ben született. Eleinte orvosnak készült és nagy szorgalommal nyelveket tanult, hogy "európai lehessen" (saját kifejezése). Az angolt, a franciát és a németet már kora ifjúságában elsajátította, később az olaszban, a spanyolban és a portugálban is szép eredményeket ért el. Tollpróbának tekinthető, kezdő kísérleteit ugyanez időben írta. Első versei a Regélő Pesti Divatlapban és az Életképekben jelentek meg (1844); érdeklődése azonban – maga mondja – lassan "bölcseleti irányba" fordult. Bár a bécsi egyetemen még az orvosi előadásokat hallgatta, egykorú naplója már gondolatvilágának "humánus-bölcseleti" átszíneződéséről tanúskodik. Pályafordulata a hallei egyetemen következett be; csak filozófiát hallgatott (1845–1846); Hegel hatása, professzorának, Johann Eduard Erdmannak közvetítésével, innen ösztönözte élete végéig, évei múltával egyre inkább. Egyelőre azonban szívét még megosztotta Hegel s a minden pozitív vallást felforgató és leleplező teológusok meg filozófusok: Ludwig Feuerbach, Bruno Bauer és mások között; meggyőződéssel hitte – később hirdette is, a feuerbachi embertökéletesség s szeretet-boldogság tanát: "barátim! ... fénylik a nap, illatot áraszt a liget, a vizekbül jóltevő szellő emelkedik, lelkünkben az ész napja ragyog, magasztos célok nem hagyják megingatni lépteinket, és mégis bánkódjunk? Azért élünk, hogy örüljünk!" (Futár, 1847).

Lipcsében, hazafelé jövet, népdalfordításait nyomdába adta, gyűjteménye 1846-ban jelent meg, Ungarische Volkslieder címmel; könyvecskéje eléggé terjedelmes előszavában a magyar irodalom viszonyait ismertette meg a német közönséggel. Ha kiadót talál, szintén Lipcsében adta volna nyomdába Bánk bán-fordítását is, szándékáról azonban le kellett mondania. (Ugyancsak Lipcsében látott napvilágot Villanykák című epigramma-gyűjteménye, de később, 1847-ben.) Más munkáit, elsősorban politikai és társadalom-bölcselő típusú költeményeit, Zürichben kívánta sajtó alá adni; ez a szándéka is megmaradt tervnek: verseit végül is a pesti szabad sajtón nyomatta ki (Edzdalok, 1848). Dalai tükrében a társadalmi renddel elégedetlen, radikális változásokra vágyó ifjúnak látjuk; a polgári szocializmus eszméivel rokonszenvez: lelkesül a szabadságért, a köztársaságért, az "átkos tulajdon" eszméjét ostorozza. Itthon a szarvasi gimnáziumban választották meg a bölcsészet professzorául, Vajda Péter elárvult katedráját foglalta el. Tanári munkája mellett verselt, tanulmányokat írt s műfordításokra vállalkozott, 1847-ben például a Cidet "magyarította"; szerzeményeit részint maga adta ki, részint a lapoknak küldözgette.

Írásaiból, túl a mondottakon, a reformkor pátosza, az erős nemzeti érzés sugárzik. "Emberszeretet a pont, ahonnan, emberboldogság a pont, hova indulok. Az emberek között pedig legislegelőször boldoguljanak a magyarok" {230.} – olvassuk a saját költségén kiadott Futárban. Hazafiúi vénája olyan erősen buzgott, hogy Futárjában még a "nemzet költőjével", Vörösmartyval is szembefordult; megkockáztatta: a Szózat szerzője időszerűtlen eszméket, "pesszimista" húrokat penget. Más kérdés, hogy beszüremlett ellenvetéseibe valami fiatalos túlbuzgóság, és megint más, hogy amit bírálatul írt, megindultság nélkül nem lehet olvasni ma sem: "Itt élned kell, egyéb semmi. Elég rossz, hogy a magyarok csak véröket tudták ontani hazájukért; élni nem tudtak, – ez pedig nehezebb is, üdvösebb is, dicsőbb is bármily feláldozó meghalásnál ... Ha én Vörösmarty vagyok, én nem könyvet, de kardot adok az embermillióknak és megmondom nékik, hogy a sírból is életre ostromolják fel a nemzetet, a sírba pedig ne a nemzetet, de a sírásókat fektessék." A "hazaiság" igézetében látott hegeliánus szellemű rendszeres esztétikájának megírásához is; művét, A szépészet alapvonalait a Kisfaludy Társaság fogadta el kiadás végett, még 1847-ben (megj. 49-ben, Világos után). Irodalomközéleti állásfoglalásaiban, ízlésében ugyanekkor bizonyos zavar támadt. Jóllehet Petőfit Halléból még versben köszöntötte ("Bár átkot szór a középszerűség, | Mindenre, ami kebledből fakad ... | Nevesd ki, vesd meg a törpék csoportját" stb. PD 1845. november 6.), a Futár lapjain most egy alpári hangú pamfletben támadta meg. Aligha politikai-világnézeti megfontolásból. Feltehetőleg holmi sértődés, magánjellegű affér okán, bizonnyal barátainak panaszolt "vidékiességében"; meglehet, félreértésből is, a pestiek "céhgőgje" miatt.

A szabadságharcban lelkesen vett részt s Világosig halálmegvető bátorsággal harcolt. Kiadványai bizonyítják, tollával is a forradalmat szolgálta; 48 áprilisa után például kiáltványban vágta a kormány elé nehezteléseit az átalakulás lassúsága, a társadalmi reformok elégtelensége miatt; együtt dörögte Robespier-rel "Ne felejtsétek el, hogy a közvéleménynek mindig szabad a kormányzókat megítélni, ezeknek sohasem szabad a közvéleményt erőszakolni. Ha a közhatalom csak a közakaratot teljesíti, akkor szabadság és béke uralkodnak az országban; ha ellenkezőleg lesz, akkor szolgaság s lázongás következnek... Mi a kormány romlottságának forrása? A mértéktelen hatalom s a néptől függetlenség. Gondoskodjatok, hogy a nép jelen lehessen minden közgyűléseken, mert ő a szabadság és igazság egyedüli ellenőre" (Robespierre beszéde az alkotmányról; "a magyar nép figyelmébe ajánlja" a szerző, 1848). Ekkor ültette át magyarra, röpirat formában, Rousseau Emiljéből a Confession de foi du vicaire savoyard című szakaszt, előszavában azt hangoztatva, "fel kell bátorodnunk, le kell vetnünk az átalakuló korszak adta világkínt, s meg kell győződnünk, hogy az emberiség ügye jóra, legjobbra fordul ... És ezen meggyőződésről nem szabad letennünk, habár jelenleg minden felette rosszul van" (Hitvallomása egy papnak; Gerő álnéven, 1849).

A kapituláció után bujkált, majd önként jelentkezett a hadbíróságon: tíz hónap börtönre ítélték. Megalázottság-érzését, dühét és elkeseredését a fogság csak fokozta; osztrák-gyűlöletétől, szabadságharcos emlékeitől sokáig nem tudott megszabadulni; a Magyar alföldi legujabb kalendárium 1852-i évfolyamába politikai akrosztichonokkal tűzdelt verset csempészett be. Sorkezdő betűinek összeolvasásából e mondat jő ki: "A forradalom győzni és boldogítani fog." Merészségéért valaki feljelentette: a hadbíróság újra elítélte, majd kegyelemben részesítette. Egyelőre vidéken húzta meg magát, kisebb recenziókat s tanulmányokat küldözgetett a fővárosi lapoknak, kivált az {231.} Új Magyar Muzeumnak, majd 1853-ban Pestre költözött; Toldy karolta föl, a Pesti Napló szerkesztőségében juttatta álláshoz.

Szapora munkába kezdett tüstént, egzisztenciáját műfordítóként alapozta meg. Erejével jól gazdálkodott, tudásának és energiájának javát két cikksorozat megírásába fektette; az első – írói arcképei – a Pesti Naplónak Jeles írók csarnoka című rovatában 1853-tól 55-ig került kiadásra. Portréinak híre és szerepe nagy volt; fejtegetései az író-elődök áldozatos munkájáról s hazafiúi aggodalmairól a nemzet irodalmi öntudatát s önmagába vetett hitét szították. A másik sorozat: Tájékozások ujabbkori lantosköltészetünk körül (1853-54) szintén a Naplóban látott napvilágot. Ebben már Erdélyi-típusú műbölcsésznek mutatkozott. Mesterének és lelke-testvérének szellemében több olyan eszmét pendített meg, főként a népiességről, amikkel – kölcsönzött formában – Gyulai fejtegetéseiben is találkozhatunk, elsősorban a Petőfi Sándor és lírai költészetünk című pályaképben.

Munkássága ez idő tájt bomlott virágba. 1854: a Pesti Naplóban, majd egy szerény könyvecskében Magyar verstanát tette közzé (átdolgozott kiadása 1880-ban, Magyar költészettan címmel jelent meg.) Eszméit Aranynak A nemzeti versidomról című 1854-i tanulmányára, másrészt saját, jobbára Aranyból merített kutatásaira alapozta. Bár súlyos hibák és félreértések szeplőzik, koncepciója úttörő érdemű; Négyesy László Magyar verstanáig (1886) fejtegetései egyedül képviselték e szakterület hazai termését.

Egy évvel később, Hunfalvy János társaságában, a Család könyve szerkesztőjeként mutatkozott be, majd az előzményekhez képest már kifogástalan felkészültségre valló, jószemű "ítészként". Rövidre fogott, de alapos tanulmányokat írt; a két legfontosabbat, az Általános észrevételek legújabb szépirodalmunk körül s A nevezetesebb tüneményekről legujabb regény- és beszély -irodalmunkban címűt a Török János szerkesztette Kelet Népe 1856-i évfolyamában adta közre; végül Arany-bírálatával jelentkezett a Pesti Naplóban (Arany János kisebb költeményei, 1856); Erdélyi szellemében írta ezt is, mestere hasonló című kritikájának mintegy előzőjeként.

Kritikusi irányát főképp Arany-bírálatában, illetve Arannyal foglalkozó cikkeiben figyelhetjük meg. Aranyról bár elragadtatással, csaknem alázattal írt, ügyelt arra is, hogy ne kerüljön a művek bűvkörébe s megőrizze bírálói függetlenségét. Mintha az bántotta volna, amit Salamon vallott kritikusi elvéül: "az ítész nevetségessé válik, ha Aranyt akarja tanítani, neki Aranytól tanulnia kell" (Arany János és a "népiesség", 1856); mintha polémiára, kenyértörésre készült volna, leszögezte: a Hölgyfutár névtelen ifjai, persze, ne tanítsák Aranyt, ám aki elegendő felkészültséggel s felelősségérzettel rendelkezik, miért ne bírálhatná.

Hangoztatta ezt már csak azért is, mert az "Arany-lázban" – az Arany körüli vitákban bajokat szimatolt. Bizonnyal attól félt, hogy az epigon-költészet elleni elszánt és indokolt csatározásokból (la 15, fejezetet) az Arany János-i költőeszmény mint kizárólagos példakép fog kikerülni; más alkalommal ezért hangoztatta, ha nem is cáfolatul Gyulai Pál lelkes, a kortársaktól olykor már "imádatosnak" mondott Arany-bírálataira, de mindenesetre tanulságos, melléjük kívánkozó hasznos kiegészítésül. Amit elvek dolgában mond, örök érvényű: "ellenszenv fűt minden iránt, mi csak legkevésbé is a bálványozás színét viseli magán. A magyar pedig nagyon hajlandó a bál-{232.}ványozásra, s így könnyen esik egyik végletből a másikba. Bálványozták Vörösmartyt a maga korában, bálványozták Petőfit, s alkalmasint bálványozni fogják most Aranyt ... Ne mozdítsuk elő a jó nemzet bálványozási hajlamát. Keltsük föl benne a meggyőződést, hogy az észnek kell uralkodnia a szív felett, hogy a higgadt vizsgálat és ítélet folytán elismert tekintélyt is nem vak hódolás, de csak ésszerű tisztelet illeti" (Eszmecsere a népiesség ügyében, 1856). Akárcsak "műbölcsész" társát és tanítóját, Erdélyit olvasnánk, ki még messzebbre nézett a nyugtalanító jelenségek fölött, s ugyanezt fejtegette, csak más oldalról: " ... nem tartok immár amaz ítészettel, mely örökösen példányokat rakott elénk, mely mindegyre tekintélyekhez utasított. Ezért vagyok ellene az irodalmi korszakok becsomózásának úgy előre Gyulai módján, mint hátrafelé Toldy szellemében ... nincs jogom azt kötni valamely költőre, hogy így s úgy írj. Szeretem a szellem útját nyitva tartani ... Könnyen felfogható ez okból az írók panasza oly kritikák ellen, melyek példányokat állítanak, modort csinálni segítenek" (Arany János kisebb költeményei, 1856).

E nagyszerű kezdeménynek, e finom tapintatnak és árnyalt irodalomszemléletnek Greguss kritikai munkásságában nincs illő folytatása. Egyéniségében a közéleti ember a tudós-kritikussal hovatovább birokra kelt: a politika és a közélet változásai az ő fejlődésére is, mint Gyulaiéra, zavarólag hatottak. Figyelmét mindinkább a "magasabb szempontokra" fordította, kritikusi-esztétikai érzékenységét csaknem alárendelte nekik. Híven mutatja ezt, hogy a Jókai körüli Dózsa-vitában már nemcsak "műbölcsésznek", egyszersmind elfogult irodalompolitikusnak mutatkozott; mintha nem is egy rosszul sikerült, gyengécske munkáról, hanem egy írói-dramaturgiai erényekben gazdag, de itt-ott elhibázott drámáról lenne szó, akkora hévvel bizonygatta, ám épp azt, ami a Dózsa-tragédiában tulajdonképpen már nem is dramaturgiai hiba, hanem egyszerűen politikai ügy, napi kérdés: "Nem korszerű dolog az osztályok közt a feszültséget oly minden engesztelődés nélkül felmutatni; ez nem növeli a bizalmat az osztályok között" (Dózsa György, 1857). Pályaútját, mondhatni ettől kezdve, előbb a deáki eszmék, aztán a szabadelvű párt befolyásolták: a dualizmus korában már az "irodalmi Deák-párt" vezérkarába tartozott.

Tán maga is érezte, hogy kritikusi tevékenységének az idő nem kedvez; meglehet, kedve is elment az "ítészkedéstől", és az sem lehetetlen, hogy félt tőle: a kritikában hátha nem alkot maradandót; az eredmény egyre megy: az irodalmi élet napi csatározásaitól s az irodalompolitikai mozgalmaktól bár lassan, de fokozatosan visszavonult, s nagyobb rendszerező igényű kutatásokba kezdett; pályaútjának új, "tudósi periódusát" (saját kifejezése ez is) a hatvanas évektől számítjuk. A fordulat mély nyomot hagyott magánéletében is: elfoglaltságának, szerepeinek száma ekkoriban nőtt meg. Levelező tagja lett az Akadémiának 1858-ban, székfoglalóját A materializmus hatásairól 1859-ben tartotta; aztán újabb kitüntetés érte: 1860-ban a Kisfaludy Társaság titkárául szemelték ki, s végül, az Akadémia rendes tagjául 63-ban, igazgató tagjául 82-ben, a Kisfaludy Társaság másodelnökéül 1879-ben választották meg.

A megbecsülésekre és a megtisztelő címekre tudóshoz illő felelőséggel, kemény munkával válaszolt. Oly szaporán látott a dologhoz, hogy az előbb-{233.} utóbb – orvosai és barátai mondják – korai halálába került. Először is Külföldi népdalok című gyűjteményét állította össze (1861); a válogatásba, hazánkban először, nemcsak nyugati, hanem ázsiai mutatványokat is fölvett. A Kisfaludy Társaság megbízásából később a Shakespeare-tár szerkesztésébe fogott, illetve a Társaság ösztönzésére egy pályamunkába a ballada műfajáról. Sorozat-szerkesztői munkájának csaknem élete fogytáig, folyamatosan tett eleget, pályamunkájával, A ballada elméletével 1864-re készült el. Kutatásai, akárcsak verstani megfigyelései, úttörő érdeműek: könyve műfaj monográfiáink sorában az első. A ballada ma is használatos meghatározását – "tragédia, dalban elbeszélve" – ebben olvassuk. A Kisfaludy Társaság Évlapjainak szerkesztésével 1863-ban szintén őt bízták meg, majd 1870-ben a Társaság egyéb kiadványainak ellenőrzésével is. Később, 1874-ben, Petőfi verseinek "díszkiadását" rendezte sajtó alá, eleinte egyedül, utóbb Gyulai segítségével. Ez életművének egyszersmind szégyenfoltja (részint Gyulaiénak is): Petőfi néhány költeményét meghamisított, csonka változatban tette közzé. Gondozta továbbá az Országgyűlési Naplókat (1865-1870), valamint újságokat szerkesztett: a Magyarországot 1862-ben, az Országot 1862-63-ban (emiatt börtönben is ült), a Magyar Sajtót, ideig-óráig Pákh Albert segédletével, 1864-ben. Ez idő tájban írt esztétikai és műfajelméleti cikkeinek, valamint egyéb, vegyes tartalmú írásainak se szeri, se száma. George Sand Antonia című regényét például 1863-ban fordította magyarra, Shakespeare-től a Szeget szeggel című vígjátékot 66-ban, az Atheni Timont 67-ben s különféle szerzőktől még sok minden mást.

Számos elfoglaltságához járult az oktatás fáradságos, terhes munkája is; 1870-ben Eötvös József a pesti egyetem esztétikai tanszékére őt hívta meg professzorul. Eleinte csak kilencen hallgatták előadásait, ám szívós akarattal, bízva tárgyában és hittel önmagában végül is oly nagy eredményt ért el, mint a pesti egyetemen őelőtte még senki. Hallgatósága egy évvel később már a tanácsteremben sem fért el. A jeles tudósok és irodalomértők egész csoportját nevelte föl, sorukban Riedl Frigyest és Négyesy Lászlót.

Legújabb kutatási eredményeit előadásaiban ismertette először, olykor általános esztétikát adott elő, olykor a világirodalom remekeit magyarázta, új felfogásban. De nem sokáig. A hetvenes évek végén egészségi állapota már gyorsan romlott, gyomorrák kínozta. Fájdalmait nemes béketűréssel, férfias nyugalommal, szótlanul tűrte. Még halála napján is dolgozott. Torzónak maradt kéziratát, a Rendszeres széptant tanítványai fejezték be, s 1889-ben, posztumusz kiadásban tették közzé.