A Korteskedés és ellenszerei és a Gyulai Pál

Emlékbeszédében Gyulai kifejti, hogy Kemény szerint "a democratiai eszmék bizonyos ponton túl nem szolgálnak a szabadság biztosítására, nemzetiségünkre nézve pedig épen veszélyesek" (Báró Kemény Zsigmond, 1879). Gyulai e mellett joggal hangsúlyozza, hogy Kemény "azok soraiban küzdött, akik védték az alkotmányt az absolutismus ellen, a magánjogban a feudalismust, a közjogban a rendiséget akarták megdönteni" stb. Ugyanennek az emlékbeszédnek egy másik megállapítása szerint Kemény "élesen kiemelte, hogy a magyarnak kötelessége előmozdítani a szabadelvűség érdekeit, de el nem hanyagolni nemzetiségét, noha e kettős kötelesség érdekei olykor meghasonlanak, útjai keresztül vágják egymást, irányai külön szakadnak". Mindkét megállapítás Kemény koncepciójának talán legfontosabb sajátságára figyelmeztet, s azokat a bonyodalmakat hangsúlyozza, melyek az ő polgárosodási elméletétől mindvégig elválaszthatatlanok. A Kemény szövegét csaknem szó szerint reprodukáló Gyulai a Korteskedés központi gondolatát ragadta ki, s Kemény ehhez a gondolathoz 1848–49-ben, valamint később is változatlanul tartotta magát. Más szóval: Kemény a polgárosodás kérdésében kezdettől azonos álláspontot vallott.

A Korteskedés tanúsága szerint Kemény igenli a polgárosodást, harcol érte – de a polgárosodás megvalósulásával kapcsolatban vannak bizonyos aggodalmai is. Kemény úgy véli, hogy a polgárosodás létrejötte nálunk olyan jelenségekkel, folyamatokkal bonyolódnék, melyek a nyugati országokban ismeretlenek voltak. Aggodalmát világosan megfogalmazza a Korteskedésben: "A polgárosodás oly országokon, melyek befolyásának hosszason ellenállottak, többé kevésbé mindig meg szokta magát bosszulni." Feltűnő aggodalom ez a maga idején (1843) olyasvalakinél, aki a polgárosodást igenli. Hisz a polgárosodás hívei ebben az időben talán túlságos reményekkel is néztek a jövő felé, s a liberális eszméktől, a szabadság és egyenlőség megvalósításától a magyarság és az emberiség minden kérdésének megoldását várták. A harmincas, negyvenes évek nemzedékeinek rajongó áhítata, mámoros bizakodása épp attól a Keménytől idegen, aki a polgárosodásért az erdélyi közéletben csaknem évtizede küzd.

A "magát megbosszuló" polgárosodás miatti aggodalom Keménynél olyan dilemmát takar, mely más-más módon a haladásban tétovázóknál sok évti-{248.}zeden át felszínen marad. Kemény számára 1843-ban dilemmaként jelentkeznek a polgárosodás és a nemzetiség igényei. Kemény attól tart, hogy a demokrácia elvei, a polgárosodás céljai nem valósíthatók meg Magyarországon – nemzeti érdekeink valaminő megsértése nélkül. Láthattuk már, hogy Kemény parancsoló "korszellemnek", majdhogynem "végzetnek" fogja föl a polgárosodást – vagyis olyan fejleménynek, mely elől nem lehet és nem szabad kitérni. Fölismeri, hogy az ország legszorosabb érdekei kívánják a polgárosodást – de attól is tart, hogy a polgárosodás kaput tár a nemzetiségek mozgalmainak, valamint az elnyomott tömegek forradalmi megmozdulásainak. A polgárosodásban való visszamaradásunktól, valamint a benne való "túlságos" előretörésünktől, Kemény egyaránt fél. A polgárosodás türelmetlen ellenzését – és türelmetlen sürgetését egyaránt károsnak tartja. Célja, hogy a dilemmát "kiegyenlítse", s a polgárosodásnak, valamint "nemzetiségünk védelmének" egyaránt eleget tegyen. Keménynek ebben az 1843-as törekvésében már benne foglaltatik a majdani kiegyezés gondolata.

Kemény közérzete a vágtató kocsi utasáéhoz hasonlít, aki minden fordulónál a szakadékot lesi. Elkeseredetten vádolja a sorsot, amiért ilyen kegyetlen játékot űz a nemzettel. Az erdélyi politika fordulói, a szabadelvűek vereségei, az 1834-es kolozsvári országgyűlés nyomasztó emlékei magyarázzák Kemény szorongásait, rémlátásait. Mintha ezek a korai tapasztalatok hangolták volna arra a történelemszemléletre, mely a Korteskedésben is megmutatkozik.

Még mielőtt Kossuth politikáját alaposabban megismerné, máris a polgárosodás "túlzásaitól" tart; a Korteskedés épp ezért annak a rossz közérzetnek, annak a szorongásnak terméke, melyet egyébként Kemény majd Széchenyinél is kimutat. Ha ily mohón polgárosulunk – gondolja Kemény – hasonló polgárosulásra, s ennek következményeként: önállósulásra, elszakadásra biztatjuk nemzetiségeinket. De a polgári egyenlőség behozatalával Erdélyben menthetetlenül elvész a magyarság politikai vezérszerepe, mert a túlnyomórészt magyarokból álló birtokos osztály kisebbségbe szorul a román ajkú, felszabaduló jobbágysággal szemben. Ha ilyen mohón és türelmetlenül törünk előre – gondolja Kemény – utat nyitunk a világunkat "alulról feszítő" erőknek, a szocialisztikus mozgalmaknak, a pauperizmusnak, a szegények általános harcának a gazdagok ellen. Kemény úgy véli, hogy ebben a kettős, nemzetiségi és szociális katasztrófában elvész mind a magyarság, mind pedig a polgárosodás, melyet Széchenyi kezdett el, s őmaga is folytatni kívánna. A magyar reformmozgalom indítja el a polgárosodás folyamatait, s e folyamatok eredményeként megsemmisül a magyar nemzetiség, a magyar polgárosodás. De mindezek betetőzéseként: Kemény szerint a polgárosodás folyamatait nem lehet és nem szabad megállítani.

A katasztrófa-várás, mely a Korteskedés gondolatmenetének érzelmi, hangulati hátterét adja, a Gyulai Pálban (1846) a tragikum esztétikai formáit ölti magára. Van ebben a regényben valami mérhetetlenül nyomasztó: Kemény legzordabb műve sem vetekszik a Gyulai Pál lidércnyomásos kuszaságával, bonyolultságával. A Gyulai Pál erdélyi történelmében végsőkig fokozódtak a Korteskedés félelmei, szorongásai.

A Gyulai Pál, szélsőséges jellegében is sokat felmutat már Kemény későbbi csitultabb, tisztultabb szemléletéből. Az egyéninek és az egyetemesnek konfliktusából indulva ki, az egyéni sorsot az egyetemes, történelmi végzettől való {249.} kifürkészhetetlen függésében mutatja be. A konkrét, erdélyi történelmi viszonyok közt Kemény azt vallja, hogy a sokfelől fenyegetett államok életében a politika irányítói éppoly könnyen, majdhogynem szükségszerűen válnak a végzet áldozataivá, mint az egyszerű emberek. A Gyulai Pál szélsőségessé fokozza azt a fenyegettetési érzést, mely a Korteskedésben is oly nagy helyet foglalt el a jogi és államelméleti fejtegetések hátterében. Kemény szorongásai, rémlátásai, végzetszerűnek felfogott emberi sorsai abban a történelemszemléletben fogantak, mely Erdély és általában Magyarország sorsát mindig valamiképp fenyegetettnek látja. Kemény az erdélyi történelmet – osztrák és török közi fenyegetettségében – az egész magyar történelem távlatában véli jellemzőnek. Mi több, a negyvenes évek Magyarországának és a 16–17. század Erdélyének sorsát, helyzetét is párhuzamosnak tekinti. Izabella királyné, Martinuzzi, a Báthoryak és Rákóczi György Erdélyének történelmi helyzetét Kemény azonosítja, párhuzamosítja a 19. századi Magyarország történelmi helyzetével. Mindkét helyzetben a fenyegetések, a veszélyek, a katasztrófák és a sorscsapások azonos okait és irányait véli fölismerhetni. A 16–17. századi Erdély osztrák-török fenyegettetését ő a 19. század osztrák-pánszláv fenyegettetésével állítja párhuzamba, vagyis a múltba "visszavetíti" a jelent, pontosabban: a múltat a jelen eszme-fantomjain, rémlátásain, rögeszméin keresztül szemléli. A fantomszerűen felfogott jelen így alakítja ki a Gyulai Pálban a fantomszerűen bemutatott múltat. A Korteskedés közérzete a Gyulai Pálban történelmi képek és alakok formáiba öltözik. Kemény még a 19. század szociális és nemzetiségi mozgalmainak párhuzamát is kialakítja a Gyulai Pálban: a muderrisek, a "titkos törökök" szélsőségesen regényes motívum-fantoma szolgálja ezt a célt.

A Gyulai Pál tehát Kemény negyvenes évekbeli szemléletének kulcsát foglalja magában; ez a szemlélet, a történelem és az adott politikai helyzet megítélésében egyaránt, a fenyegetettség érzetéből, a katasztrófa rögeszméjéből, a végzetszerűség hitéből indul ki, s épp ezért szükségképp fantomszerű képződményeket hoz létre. Ez a fantomszerűség, persze, a publicisztikában kevésbé mutatkozik, mint a regényben, de az előbbit is csak ennek jegyében érthetjük meg.

A fenyegetettség érzete, a katasztrófa sejtelme, a végzetszerűség, a tragikum pedig, végső fokon arra vezethető vissza, hogy Kemény a magyar polgárosodás forradalmi, szélesen demokratikus útjait képtelen elfogadni, s emiatt a kívánt és igenelt polgárosodást a nemzetiségi és a szociális kérdésekkel állítja feloldhatatlan, tragikus látszatú ellentétbe.

A fentiekből következik Keménynek az a felfogása is, mely a nemzetközi politika tényeit, fejleményeit végzetszerű vastörvényeknek fogja fel. A Gyulai Pálban éppúgy, mint Kemény szemléletében: a külpolitika a végzet szerepét is játssza – a regény központi hőseinek fenyegetettségi érzése a külpolitika folyamataira vezethető vissza.

A Gyulai Pál főszereplői tartós "külpolitikai" fenyegetettségben élnek. Sorsukat nem elsősorban ők döntik el, hanem Prága és Konstantinápoly ügynökei, jezsuiták és muderrisek. E fenyegetettség következtében válnak cselekedeteik – még a viszonylag közömbös cselekedetek is – rendkívül kockázatosakká.

A muderris-motívumban Kemény rikító regényességgel a Korteskedés mind-{250.}két "vészjelzését" – tehát: a nemzetiségit és a szociálisat – egyesíti. Erdély útjában áll a török terjeszkedésnek, s a muderrisek feladata, hogy ezt az akadályt "belülről" lazítsák föl. Gergely diák, a muderris-vezető ugyanis kifejti, hogy Izabella királyné korában a török politika súlyos tévedése volt Erdély nemzeti különállásának meghagyása. A töröknek be kell kebeleznie Magyarországot, "különben Európában csak sátra van, és nem háza s háztüze – különben nyugaton becsempészett nép leend s nem vezér- és hangulatadó nemzet". Ez a gondolat a 19. században, s a cári politika elveként sokkal helyénvalóbb, mint a 16. századvég török gondolkodásában. A regényben a muderrisek anarchiát akarnak kelteni, s Kemény a ponyva-romantika hatásaitól sem riad vissza, midőn titkos összejövetelüket, szervezkedésüket, terrorjukat bemutatja. Démoni-színpadias cinizmussal oktatja a muderriseket Gergely diák: állítsák szembe egymással az erényt s a bűnt, "hogy egymást kölcsönösen megtörjék, kimerítsék, széttiporják" – s óvják "a hasznos fejetlenséget, az üdvös közzavart". A muderris-jelenetek vásári, olcsó szörnyűsége is elárulja, hogy miféle rémlátásokra hajlik Kemény a nemzetiségek mozgalmainak megítélésében, s mennyi szorongás, mennyi félelem lappang gondolatai mögött, melyeket röpiratában oly hideg logikával fejt ki.

Ez a szorongás, ez a félelem, persze, nem csupán a nemzetiségi, a pánszláv mozgalmaknak szól, hanem a szociális nyugtalanságnak is, hisz a nemzetiségi problémákban a szociálisak is benne rejlenek. A muderrisek szervezkedése éppen ezért nemcsak a pánszláv "ügynökök" tevékenységének rémképeire utal a regényben, hanem a 19. század korai szocialista mozgalmaira is. Ez utóbbiakat Kemény a legrikoltóbb rémregényszerűséggel ruházza fel, s így viszi át őket a 16. századba, hogy a muderris-mozgalom jelképességében még több félelem és szorongás kapjon helyet. A muderris-mozgalom a Gyulai Pál cselekményének leginkább fantomszerű eleme. A muderrisekben és különösképp Gergely diákban Kemény Zsigmond a 19. század nemzetiségi és szocialisztikus mozgalmait fantomizálja.

Ebben a fantomizált történelemben nyerhet csak helyet a tragikumnak az a szélső-romantikus válfaja, a "túlzásba vitt erénynek" mint tragikai vétségnek az a fatalizmusa, melyet a főhősnek, a kegyenc Gyulai Pálnak sorsában fejez ki az író. Ennek a regénynek valódi értelmét csak akkor foghatjuk fel, ha tudjuk, hogy Kemény a 16. századvég Erdélyébe a maga korának Erdélyét vetítette vissza – s Gyulai Pál tragikumát is csak akkor foghatjuk föl helyesen, ha Kemény legszemélyesebb sorsát, problémáit, válságait keressük benne. A Gyulai Pál tehát: anakronizmusok, jelképek, közvetett ábrázolatok bonyolult – és nemegyszer kusza – rendszerében megszólaló "én-regény". A Gyulai Pál olyan vallomás, mely a maga közvetettségében a legtöbbet árulja el az író szemléletéről, meghasonlásairól és lelkiállapotáról. Ennek a regénynek, de különösen a kegyenc Gyulai Pál alakjának – lírai háttere is van.

Kemény, aki abszolutizmus és demokrácia közt érzi szorongatottnak, fenyegetettnek az elképzelt polgárosodás útját, Gyulai Pált is ilyen szorongatottságban, fenyegetettségben ábrázolja. Gyulait igen jellemzően "aggódó politikája" miatt támadják a pártok. Ha azt kérdezi valaki: elkerülhetné-e végzetét a kegyenc Gyulai? – azt kell felelnünk: Kemény erre úgyszólván semmi lehetőséget sem nyújt neki. Mindenütt csapdák leselkednek rá, s hűsége, {251.} jószándéka a legveszedelmesebb csapda. Gyulai végzete tehát feloldhatatlannak és elkerülhetetlennek mondható. Majd később, Világos után jelennek meg csak azok a Kemény hősök, akik elbuknak ugyan, de bukásukkal némiképp a végzet elkerülésének szükségét, lehetőségét is példázzák.

Ha a Gyulai Pál értelmének "kulcsát" kezünkben tartjuk, világossá válhatik előttünk, hogy azok az ellentétek (Zsigmond és Boldizsár ellenlábassága), melyek miatt Gyulai végzetes tettre szánja el magát: a 19. századi erdélyi, illetve magyarországi politika ellentétei. Ezek az ellentétek a magyar polgárosodás első útszakaszának meghatározói is. Gyulai az uralkodói önkény (Zsigmond) és a könnyelműnek bemutatott "népbarátság" (Boldizsár) közt kerül dilemma-helyzetbe. Gyulai dilemmájában Kemény dilemmájának elemei foglaltatnak. Kemény ugyan nem az abszolutizmus és a demokrácia közt választ, de a forradalomtól éppúgy tart, mint az abszolutizmus fennmaradásától. A Zsigmond és Boldizsár jelképezte erők közt ő éppúgy a katasztrófát tekinti a maga osztályrészének, miként a kegyenc Gyulai Pál. Emennek tragikumában tehát Kemény kimondja sejtelmeit a maga politikai törekvéseinek kilátástalanságáról, kudarcra-ítéltségéről. Gyulai Pál tragikuma Kemény fenyegettetési, szorongattatási érzetéből fakad.