A forradalom után

A szabadságharc bukását véres megtorlás, rémuralom, a Schwarzenberg-rezsim követi. A lehetőség szerinti tiltakozás szüli Kemény súlyosan téves, ellenforradalmi, vegyes érzelmekkel fogadott röpiratait: a Forradalom utánt (1850) s a Még egy szó a forradalom utánt (1851). Mindkettő ügyvédi célzatú irat. Kossuthra hárítják a felelősséget 1848–49-ért, Széchenyit állítva szembe vele. Kialakítják a magyarság finitizmus elméletét, sajátságos népkarakterológiáját s külpolitikájának alapelveit. Bármennyire elutasítjuk is e röpiratokat tartalmukban, céljukat illetően ítéletünket differenciálni kell, s figyelembe kell venni a Bánffay Simon szerkesztette Pesti Napló 1851-i számaiban megjelent, a Bach-rendszert, a birodalmi egység-koncepciót, a gyarmatosítást s telepítéseket bíráló Kemény-cikkeket is. A "hogyan jutott el a nemzet Világosig?" kérdést vizsgálja 1851-ben írott A két Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Erdély közélete 1791-től 1849-ig című esszéiben is, minduntalan hangoztatva a polgári átalakulás szükségességét és Kossuth felelősségét.

A múlt kétes eredményű boncolását követően Kemény fő törekvése az ötvenes években: harc Bach kormányzata ellen, az Ausztriával való szövetségért, a birtokosság vezette nemzeti és polgári Magyarországért – a korviszonyok közepette egyetlen lehetséges területen: az irodalom, a tudomány, a kultúra terén. Budapestet szellemi és gazdasági központnak szeretné látni. Az újjászervezés feladatait vállalja ő is. Kisebb megszakításokkal a cikkek özönét írja. 1852–53-ban jelennek meg Élet és irodalom (PN 1853–54), Eszmék a regény és dráma körül (SzépirodL 1853), Színművészetünk ügyében (PN 1853) című esszéi. A Naplóban Szalay, Macaulay műveiről, a Divatcsarnokban színművekről s Arany Toldijáról ír tanulmányt (1854).

A jelzett célt szolgálja gyakorlati működése is. Részt vesz különböző írói csoportok megbeszélésein. Támogatja az Újabbkori Ismeretek Tárát; agitál {252.} az Újabb Nemzeti Könyvtár mellett, s maga adja ki e sorozatban Szalárdi János Siralmas Krónikáját (1853). 1854-től 1856-ig Csengeryvei együtt jelenteti meg a Magyar Nép Könyvét, melybe a krími háborúról ír cikksorozatot Hogy áll a világ? címen, illetve 1855 végén Vörösmartyt búcsúztatja.

Szinte állandóan Pesten él, csak néha rándul át Bécsbe. Életmódja rendetlen, pénzzavarral küzd, sokat betegeskedik. Estéit mulatókban, vagy Pákh Albert lakásán, vagy Csengeryéknél tölti. 1852-től 1853-ig Csengeryék-nél, 1854-től az Angol Királyné szállóban lakik; itt szobaszomszédja Deáknak. 1855-ben ismerkedik meg Lónyai Gábor leányával, Máriával. Megszereti, de őszre szakítanak; húsz év korkülönbség szab gátat vonzalmuknak.

Ez öt év szépirodalmi termése rendkívül jelentős. 1851-ben írja A szív örvényei című kisregényét, 1851–52-ben a Férj és nőt, 1852–53-ban pedig a Ködképek a kedély láthatárán című regényt. Ezeknek az éveknek gazdag a novella-termése is: a Két boldog, Alhikmet, a vén törpe, A szerelem élete, Szerelem és hiúság stb. Deborah című novellája 1855-ben jelent meg. Még 1854-ben kezdte el írni Az özvegy és leányát, de csak 1857-ben fejezte be.

1855. június 7-től 1856. december 9-ig, majd 1857. december 1-től 1873. június 30-ig a korszak legfontosabb politikai napilapjának, a Pesti Naplónak irányadó politikusa – szerkesztő, főszerkesztő, főmunkatárs elnevezések alatt. Naplóját a kor leghíresebb politikusai, publicistái, kritikusai támogatják. Nem jó gyakorlati szerkesztő, sokszor elhanyagolja munkáját. Vezércikkeiben viszont figyelme minden lényeges politikai kérdésre kiterjed. Cikkeinek nagy része külpolitikai tárgyú: előbb a krími háborúról, ennek tanulságairól elmélkedik, majd az orosz cár, III. Napóleon s Palmerston elveit és céljait taglalja; az olasz s német egység szükségszerűsége mellett tör lándzsát, a német kérdést, az olasz–osztrák háborút kommentálja. Burkoltan pedig minden sora Ausztria külpolitikáját bírálja. "Sorok közé" írva hirdeti: az udvarnak először a birodalom határain belül kell rendet teremtenie, Magyarországnak pedig nagyobb szerepet kell játszania a külügyek terén. Belpolitikai célja ebből következik: fenntartani a nemzetben az alkotmányos elv melletti lelkesedést, ápolni a "nemzetiség" gondolatát – mindaddig, amíg ez a gyakorlati politikában nem érvényesülhet.

A Pesti Napló szerkesztése, amelyre 1858-ig ráfizet, csak tetézi anyagi gondjait, melyeknek legfőbb oka: könnyelmű, pénzszóró életmódja. Ideje legnagyobb részét szórakozással és mulatozással tölti. Esténként Danielik püspökkel és más ivótársaival a Patikárus-testvérek cigánymuzsikáját hallgatja. Ugyanez időben köt barátságot Falk Miksával is, akivel szenvedélyének, a budai hegyek járásának hódol. Sokat jár külföldre is. 1859-ben Svájcban jár Danielikkel. Augusztusban Interlakenben Kossuthtal találkozik, s két napot töltenek együtt.

Írói munkássága ekkoriban nem jelentős, az irodalmi élet mozgalmaiban azonban tevékenyen részt vesz. 1857-ben szépirodalmi zsebkönyvet akar kiadni. Aktívan támogatja Tomori Anasztáz Shakespeare-kiadás tervét és Csengery Budapesti Szemléjét. Részt vesz az Akadémia feltámasztása körüli harcokban. Elnöke a Teleki-féle jutalom bíráló bizottságának, egyik kezelője a Kazinczy-alapítványnak és előkészítője az 1859-i Kazinczy-ünnepnek. Decemberben ő mond emlékbeszédet volt professzoráról, id. Szász Károlyról.

{253.} Az 1857–59 közötti időszak terméke legnagyobb regénye: A rajongók.

1859. augusztus 21-e: a Kemény által is annyira gyűlölt Bach-rendszer bukásának dátuma. Kemény aktivitása megélénkül: 1860. április 4-én ott van Forinyák Géza temetésén. A Naplóba továbbra is külpolitikai cikkeket ír Ausztria egyedülmaradásáról, az olasz kérdésről, az európai diplomácia csatáiról. Október 20-án megjelenik a diploma, Pesten tüntetéssel fogadják. Deák habozik, nem mer nyilatkozni. Annál inkább az ókonzervatív Zsedényi Eduárd, aki cikksorozatban támogatja az októberi diplomát, s a 48-as törvények ellenében a 47-es állapotok visszaállítását sürgeti. Kemény október 30-án kezdi meg élete legnagyobb hírlapi polémiáját s tulajdonképpen ő fejti ki Deák helyett a "Deák-párt" programját. A 48-as törvények alapján áll, s minden további tárgyalás feltételének jelöli e törvények elfogadását, a parlamenti rendszer visszaállítását. Egyszersmind hajlik a közös ügyek megvitatására is, így cikkei már a kiegyezés felé mutatnak.

1860 decemberében Pest város képviselő testületének, illetve Pest megyének bizottsági tagjává választják. Ugyanekkor a Naplóban is jelentős szerepet vállal az országgyűlés előkészítéséből. A felirati párt híveként szedi ízekre a királyi leiratot és a német lapok magyarellenes cikkeit.

Amit Kemény előre lát, hovatovább beigazolódik: Ausztria még nem hajlandó engedni az egyre mérséklődő magyar követeléseknek. Augusztus 22-én feloszlik az országgyűlés, a megyegyűléseket szétkergetik, Schmerling kerül a bécsi kormány élére. Kemény október 3-tól egy időre elhallgat a Naplóban, s 1861–62 telén befejezi még 1857-ben megkezdett Zord idő című regényét.

1861 után testi és lelki ereje fokozatosan felőrlődik. Szórakozottsága, feledékenysége, rendetlen külseje számtalan anekdota tárgya lesz. Életmódja a lehető legrendetlenebb: éjjel 2–3 órakor kel fel, feketekávét főz s reggelig vagy délig, gyertyafény mellett írja cikkeit. Ezután társaságával ebédel, kirándul vagy barátait keresi fel, este meg újabb mulatozásba fog.

Aktív látogatója a Kisfaludy Társaság s az Akadémia üléseinek is. Az előbbi 1864-i közgyülésén Vörösmarty-emlékbeszédét olvassa fel. 1867-től a Társaság elnöke s – érdekes módon! – különösen a pénzügyek terén fejt ki hasznos tevékenységet. 1864 elején írja Classicismus és romanticismus című tanulmányát. Szépirodalmat nem ír, csupán terveket szövöget, melyeknek egyetlen megvalósulása 1870-ben írott, Anna című, töredékben maradt drámai költeménye.

Munkálkodásának fő területe továbbra is a Napló, a Deák-párt orgánuma. A Schmerling-provizórium kezdete: a sajtó elleni általános támadások ideje is egyszersmind. Kemény óvatos, inkább a külpolitika kérdéseit taglalja. Belpolitikai tárgyú cikkeiben a hallgatás, a várás, a türelem deáki elveit vallja, de burkoltan a provizórium bukásán dolgozik – s közeledik a kiegyezés végső formái felé.

1865 a nagy változások éve: Schmerling rendszere megbukik, az ősszel megnyíló országgyűlésre – melynek a Lipótváros képviselőjeként Kemény is tagja – győztesen vonul be Deák pártja. 1866-ban, Königgrätz után, a kiegyezés útjából a legfőbb akadályok elhárulnak. Kemény az országgyűlésen különböző bizottságokban tevékenykedik, többek között tagja a közös ügyek tárgyában kiküldött hatvanhetes bizottságnak is.

{254.} 1867 után a végső hanyatlás évei következnek. Képviselőnek többé nem jelölteti magát. A Pesti Naplóban belső polgári reformokról cikkezik, de ezekbe egyre több tévedés, logikátlanság, ismétlés csúszik. Saját pártja sincs megelégedve a Naplóval, s végül Kemény 1870 őszén ténylegesen, 1873. június 30-án névleg is megválik a laptól. Egyéb tisztségeitől, pl. elnöki feladatkörétől a Kisfaludy Társaságban, ugyanekkor válik meg. Testi ereje lassan végképp elhagyja, látása romlik, elméje elborul. 1873 januárjában János öccse hazaviszi Pusztakamarásra, ahol hosszú haldoklás után, 1875. december 22-én hunyja le szemét.