Röpiratok és esszék

A szabadságharc után kezdődik Kemény Zsigmond tanulmányírói munkássága. Vannak, akik Keményben elsősorban a tanulmányírót becsülik. Tagadhatatlan, hogy publicisztikai írásait elmélyült igényesség jellemzi, s úgyszólván valamennyi írása egy átgondolt eszmerendszerbe illeszkedik. Mégis, nagyobb tanulmányainak egy része (pl. a Macaulay Anglia története című munkájáról szóló, 1853-i esszé) aránytalan szerkezetűnek, elnagyoltnak hat, mintha az író valami miatt abbahagyta volna, mielőtt még tárgyát teljesen kimerítette. De pl. Széchenyi-tanulmányában a saját politikai eszméit, erkölcsi felfogását, s magának Széchenyinek tragikumát – melyben a magáét is felismeri – behatóan fejti ki. S írásművészetének egyik legragyogóbb példáját is nyújtja e Széchenyiről rajzolt nagyarányú portréjában, mely az egyéniség, az életmenet bemutatásán kívül a jellem és a fizikum, a lelki és a testi sajátosságok összefüggéseit is elemzi, a kor divatos fiziológiai tanai szerint. A legnagyobb – s a leginkább kétes értékű hatást a Forradalom után (1850) és a Még egy szó a forradalom után (1851) című politikai röpirataival érte el. Mindkettő a 49 utáni helyzetben próbál tájékozódni, s Kossuth politikájának, valamint a forradalomnak egyértelmű elutasításán épül. Az első röpiratot azonban csak akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy itt Kemény valóságos ügyvédi feladatra vállalkozott, s apologetikus érvelésével az önkényuralom politikusaira próbált hatni, a katonai terror és a megtorlás mérséklése érdekében. Kemény azt fejtegette, hogy a magyar nép békés hajlamú, távol áll tőle a forradalom, megelégedésben él, nem ismeri a szociális feszültségeket stb. Keménynek ezt a magyarságról adott, célzatos "jellemképét" a két világháború között az úgynevezett "finitizmus"-elmélet hirdetői fejlesztették tovább, nem törődve e jellemzés jószándékúan torzító vonásaival. A "finitizmus" elmélete a magyar nép "bezárkózási" hajlamát hirdette, s passzív, "keletien" rest és tunya jellemvonásait hangsúlyozta. A "finitizmus" elméletével összefügg a "tragikus magyarság" tana is, mely a népi írók egy részénél bukkan föl a két világháború között. A "finitizmus" hirdetői szerint a magyar népre leginkább jellemző a "rest álom", a vágy "a rejtettség, az elzárkózás után", az idegenkedés mindattól, "ami problematikus, ami megoldatlan és várakozásra késztető", a vonzódás "a szűkös, a biztos, az állandó" iránt. A Forradalom után legnagyobb, legsúlyosabb tévedését azonban Kossuth politikájának elutasításában kell látnunk. Kemény nem tudta és nem is akarta felismerni Kossuth igazát, s mivel a magyar forradal-{255.}mat "történelmi tévedésnek" hitte és hirdette, a magyar történelem fejlődését, távlatait is hibásan jelölte meg. Ennek következtében egész politikai és erkölcsi eszmerendszere egy alapvető tévedésen épül, s bármily gondolati következetességgel próbálja is Kemény ezt az eszmerendszert kidolgozni, a hamis kiindulási pont eleve megszabja e rendszer értékét és sorsát.

Új politikai programját Kemény inkább a Még egy szó a forradalom után című röpiratban fejtette ki. Ez a politika valójában nem új, hanem 48 előtti és alatti felfogásának továbbvezetése – az önkényuralom korának néhány fontos tanulságával kiegészülten. A korábban vallott, romantikus végzetfogalom új változata jelenik meg itt Keménynél: a külpolitikai végzet fogalma, s ennek megfelelően a politikai tragikum, illetve a történelmi bűnhődés, melyhez még egy új, a korábbinál szigorúbb és szorongóbb erkölcsi szemlélet is csatlakozik. A Még egy szóban azt fejti ki, amit a Széchenyi-tanulmányban is: szerinte a magyar politikának a nemzetközi politika irányaihoz kell igazodnia, mert egyébként kudarcra van ítélve. Kemény a nemzetközi politika egyik alapigazságának véli azt, hogy a nagyhatalmak sohasem fognak beleegyezni az osztrák összbirodalom felbomlásába, s éppen ezért Kossuth függetlenségi törekvései, valamint az újabb szabadságharcra való készülődés eleve kilátástalanok. Kemény ennek a "külpolitikai végzetnek" elkerülhetetlenségét hirdeti, s azt tanácsolja, hogy a nemzet "alkalmazkodjék" ehhez a "végzethez". Csakhogy Kemény, midőn Kossuthot "délibáb kergetéssel" vádolta a függetlenségi törekvések és 1849. április 14. miatt, maga is ábrándképnek esett áldozatul. Ausztria korántsem bizonyult oly erősnek, mint Kemény hitte, sőt, épp Ausztriához kötöttségünk sodort bennünket az első világháború örvényébe. A "délibábosság" ellen tiltakozó Kemény továbbá olyan ábrándokat is melengetett, mint az osztrák birodalom súlypontjának Magyarországra helyezése, amire a Habsburgok sohasem gondoltak komolyan. Keménynek ebben az ábrándjában Eötvös, sőt Vajda is osztozott.

Az önkényuralom idején Kemény az osztrák összbirodalomban való megmaradásunk mellett is érvel, s a Bach-rendszer, az "abszolút államhatalom" teóriája, a gyarmatosító "telepítési" politika ellen is küzd. Meg akarja tartani az 1848-as vívmányokat, a polgárosodás akkor kialakult formáit, intézményeit – de oly módon, hogy a magyar polgárosodás az ugyancsak polgárosodott osztrák összbirodalom keretei közé illeszkedjék. A "külpolitikai végzetről" alkotott nézetei következtében a magyar polgárosodást csak így véli "biztonságban". De a külpolitikain kívül egy másik "végzettel" való számolás is vezérli: Kemény "összbirodalmi" elmélete mögött továbbra is ott lappang a nemzetiségektől való félelem, mely a Korteskedésben, valamint a Gyulai Pálban is megmutatkozott. Kemény most még inkább arra törekszik, hogy "megóvja" a magyar polgárosodást a nemzetiségek önállósági törekvéseitől, s a polgárosodás igenlésével egyidőben, a nemzetiségek feletti uralom is megmaradjon a magyar uralkodó osztályok kezében.

A magyar polgárosodás ily ellentmondásos pártolása szükségképp járt együtt a Bach-féle gyarmati polgárosodás elutasításával. A Bach-rendszer ellen oly módon küzd, hogy az "abszolút államhatalom" elvét támadja, s midőn példának III. Napóleon rendszerét hozza fel, burkoltan a Bach-rendszerre is sújtani igyekszik. Ködképek a kedély láthatárán (1853) című regényének célzata az erőszakos, doktrinér reformok ellen: ugyancsak a Bach-{256.} rendszerre irányul. Álláspontja nagyjából egyezik e kérdésben Madách Civilizátorának (1859) álláspontjával. De Eötvös is, az Uralkodó eszmékben (1851– 54), az "abszolút államhatalom" elleni "garanciákat" keresve és a központosítást immár elutasítva, a Bach-rendszer jogosultságát igyekszik cáfolni.

Valójában Kemény a polgárosodást a negyvenes évek fejlődési vonalán igyekszik tovább vinni, vagyis azon a vonalon, mely forradalom nélkül, reformokkal törekszik a kapitalizálódásra, a modern, polgári állammá való átalakulás végrehajtására. Ez a törekvése egyezik a centralisták akkori nézeteivel. Kemény a polgárosodásban a földbirtokos osztálynak kíván nagy szerepet juttatni. Helyteleníti tehát a "tespedés", a csodavárás, a "délibáb-kergetés" politikáját, s gazdasági, valamint kulturális vonatkozásban kívánja előmozdítani a polgárosodást. Itt újabb illúziónak adja át magát: nem ébred rá, hogy Ausztriától függő helyzetünkben a magyar polgárosodás még akkor is gyarmati jellegű marad, ha a 48-as vívmányok egy részét megmenthetjük.

Kemény általában az ellentétes, egymást kizáró eszmék, törekvések egyeztetésére törekszik. Emiatt válnak oly korlátozottá pozitív törekvései is. Az ő helye valóban Deák oldalán van, s törekvései szükségképp torkollnak a kiegyezésbe.

A "külpolitikai végzet" elméletének kidolgoztával azonban felszámolja a vak, történelmi végzetről vallott korábbi nézeteit. Kemény immár elkerülhetőnek, sőt elkerülendőnek tartja a végzetet, s a tragikumról vallott új elveit, egész erkölcsi eszmerendszerét a végzet elleni védekezés, a fátum elleni aggályos-szorongó hadakozás elvére építi fel. A 49 utáni Keménynél a végzet kihívása számít "bűnnek" (itt ismét Kossuthra gondol), s a könnyelmű cselekedetek bűnhődése végzetszerű. Szerinte a felelős, aggályos cselekvés megment a nemezistől. A "külpolitikai végzet" elől az osztrák összbirodalom eresze alá menekülő Kemény mégis valójában a végzetet hívta ki, s a történelem tanúsága szerint éppen a tényleges nemezis karjába taszította azokat, akiket megmenteni kívánt.

Politikai írásaiban, de még inkább regényeiben, Kemény erkölcsi térre is átviszi a végzet elleni védekezés gondolatát. Korábbi, szorongó-aggályos szemlélete, melyben bizonyára az erdélyi kálvinista hagyományoknak is részük van, most még komorabbá válik. "Tragikus vétséget" – tehát: végzetszerű bűnt – jelent mindenfajta könnyelműség, mindenfajta ábránd, felületesség, lazaság. Nemcsak Kossuthot marasztalja el ilyen "vétségekben", de példaképét, Széchenyit is. Egykori barátját, Wesselényit pedig egyenest a tragikus álmodozás, a "világidegenség" típusaként mutatja be. Még a jószándék is megbosszulja magát, ha nem járul hozzá megfontoltság – még az erény túlzása is tragikus bűnhődéssel jár. Ez utóbbi gondolata ugyancsak Kossuthra és a hazaszeretet "erényének túlhajtásaira" céloz. Kemény tragikum-felfogása, erkölcse a végső aggályosság, a tehetetlenségbe dermesztő túl-óvatosság meddő szemléletét alakította ki. S ezen mit sem változtat az a körülmény, hogy ennek a végzetszemléletnek volt igenlő oldala is: Kemény őszintén hitte, hogy a "kivárt", az okosan, számítón felfogott végzet – "nekünk dolgozik". A történelem ezt az ábrándot ugyancsak megcáfolta.

Kemény elutasította a forradalmárt, védte a nemesi birtokos osztályt, – de támadta, bírálta az arisztokratát, s eszményképének a "művelt polgárt" tartotta. Ezt becsülte Csengery Antalban, akiről A szív örvényei Pongráczát {257.} mintázta, s ezt a Szerelem és hiúság Róbertjében is. Kemény polgár-eszménye: elsősorban erkölcsi eszmény. Ennek jegyében ítéli el A rajongókban a monomániás polgárt (Kassai István) és a puha, álmodozó polgárt (Pécsi Simon) is. Kemény a nemzeti polgárosodásért küzdött, rendkívül felemás, ellentmondásos módon. Az a polgárosodás, melyet célul és eszményül maga elé és a kor elé tűzött: elvont eszme volt, s a Kemény elképzelte formában sohasem öltött testet. Az ő polgárság-eszményében túlságosan is nagy szerepet nyertek a nemesi osztály örökségei; – ez az eszmény valójában a reformkor haladó, művelt nemességének kissé eszményített, "megjavított" mását nyújtotta, nem pedig a szervesen, a magyar társadalmi viszonyok közül születő polgárság reálisan kialakítható vonásait. Kemény ugyan nyíltan sohasem fejezte ezt ki, de nem egy áruló jel tanúsága szerint megérzett valamit az általa elképzelt polgárosodás irrealitásából. Amiként, élete utolsó korszakában, Eötvöshöz hasonlóan, csüggedéssel és kiábrándulással szemlélte a kiegyezést, a dualizmust is. Vajda, aki mindkettőjüket túlélte, a dualizmus bírálatát is megszólaltatta műveiben. Kemény polgárosodási elmélete akaratlanul is a magyar polgárosodás elégtelenségeiről, hiányairól, gyengeségéről vall. Ez a vallomás, persze, csak e polgárosodás első korszakára vonatkozik – de lényegileg nem különbözik attól, ami vallomást a későbbi "fejlettebb" korszak elégtelenségeiről nyújthattak annak szemtanúi és részesei.