Világos utáni regényei

Az önkényuralom éveiben bontakozik ki Kemény regényírói munkássága, mely az ő erkölcsi és politikai szemléletének legbeszédesebb kifejtését is nyújtja. Kemény idejének javát a Pesti Napló szerkesztése s a Deák Ferenc oldalán kifejtett politikai tevékenység foglalja el, de közben tud időt szakítani szépirodalmi tervei számára is. Az ötvenes évek elején főként társadalmi témákat dolgoz fel nagyobb és kisebb elbeszéléseiben, valamint Férj és nő (1852) című regényében, majd az évtized derekán tér át az Özvegy és leányával (1855–57) a képességeihez, tapasztalataihoz és szemléletéhez leginkább illő történelmi témákra.

Kemény, aki élményeit közvetett, "áttételes" módon szerette ábrázolni, 1851-ben megjelent nagy elbeszélésében, A szív örvényeiben az ötvenes évek pesti életének egyik érdekes alakját, özv. Tahy Károlynét, a gazdag és ünnepelt szépasszonyt mutatja be, de a hősnőt és a cselekményt is Velence lagúnái közé helyezvén át. Tahyné margitszigeti környezete bukkan fel az Alhikmet, a vén törpe (1853) tündérszigetében, továbbá a Férj és nő Idunájának modelljét is e "folyami tündérnél" kell keresnünk. A szív örvényei a szenvedélyek s a jellemek elemzésének igényével lép fel, de ezt az igényt csak részben tudja megvalósítani. A romantikus bonyodalom-regény, a maga erősen spekulatív jellegű megoldásaival, itt még túl nagy szerepet játszik.

Kemény "pozitív hősei": a polgárság, illetve a polgárosodás képviselői. A Férj és nő jellemei kivétel nélkül a polgárosodás mellett érvelnek: a Kolostory-család és Iduna, vagyis az arisztokrácia éppúgy, mint Norbert bankár {258.} és leánya, tehát a polgárság. Az előbbiek hibáikkal, az utóbbiak erényeikkel igazolják a polgárosodást. A Férj és nő a nemesség-bírálat első nagy teljesítménye irodalmunkban, mégpedig annál hitelesebb teljesítmény, minél inkább belülről, a jellem, a lélek repedéseit feszegetőn valósul meg ez a bírálat. Kemény valóban belülről ismeri a Kolostoryakat, s ebben a regényében a lélekrajz minduntalan átcsap a társadalomrajzba. Kolostory Albert alakjában összesűrűsödnek mindazok a jellemvonások, melyek Kemény szerint hazánkban a polgárosodást akadályozzák.

Kolostory Albert hibái: nemzeti hibák is, melyekre Kemény ugyancsak Széchenyi önismereti tanítását követve hívja fel a figyelmet. Kolostory ábrándossága, irrealitásra hajló gondolkodásmódja, önzése és hiúsága, sőt életképtelensége is: olyan tulajdonságok, melyeket Kemény lépten-nyomon ostoroz s nemzeti tulajdonságoknak tekint. Kolostorynál a liberális eszmék megférnek a feudális szemlélettel; a felsőbb körökben igyekszik "erősíteni helyzetét", de közben plebejusok barátságával büszkélkedik.

Kolostory nemcsak felemás politikus, nemcsak ál-reformer, hanem romantikus ember is. Lamartine-t és Chateaubriand-t olvassa, vagyis azokat a szerzőket, akiket Kemény, Csengery és a későbbi Budapesti Szemle annyira elítél ábrándos történelemszemléletük miatt.

Kolostory ábrándok közt él, s a maga olcsó ábrándjait képtelen feladni az értékesebb valóság kedvéért. A Zörény-kastély hűbéri légkörében egyszerre keveslendőnek, szegényesnek érzi a maga biztos, polgári boldogságát: a kastélyt heroldokkal, lovagokkal népesíti be képzeletben s Idunát tulajdon ábrándjain és rögeszméin keresztül szereti meg. Kolostory sohasem tud kiszakadni ezekből az ábrándokból – s Kemény finoman érzékelteti, hogy az ábrándosság, a valóság iránti eltompulás: a hanyatló osztályok, a sorvadó jellemek sajátja. Kolostory jellemvonásai így az arisztokrácia jellemvonásaivá kerekednek ki. Kolostory lélektani drámája: jellemből fakadó dráma – ez a jellem pedig társadalmi viszonyok lenyomata. A Férj és nőben tehát az egyéni jellemrajz – egy társadalmi osztály jellemrajza is.

A Ködképek olyan sort nyit meg, melynek gondolatmenete logikusan vezet az Özvegy és leányához és A rajongókhoz.

Kemény minél általánosabb érvénnyel igyekszik kiterjeszteni a "rögeszmétől", a "rajongástól" való óvást az erkölcsi, az emberi viszonylatokra. Ez az óvási szándék kifejezi Keménynek Világos utáni, "bizakodóbb" szemléletét is, midőn az értelmetlen, az elkerülhetetlen tragikumnak a Gyulai Pálban kifejtett elvétől távolodva, a végzet elhárítását lehetségesnek tartotta egy ideig.

Akárcsak Arany, Kemény is azt kívánja, hogy a polgárosodás a nemzeti jelleggel és az emberi természettel összhangban valósuljon meg. Ezért rajzolja meg oly részletesen a Ködképek hősének, Jenő grófnak és környezetének konfliktusát is; hősének "világidegensége" nemcsak a jobbágyaival, hanem birtokostársaival, a tulajdon osztályával való kapcsolataiban is megnyilatkozik. Reform-eszméivel Jenő néha szánalmas-mulatságos módon rí ki a patriarkális, erdélyi környezetből, sehogyan sem tud beleilleszkedni abba a kissé lompos, de meghitt társaságba, mely gyermekes elégedettséggel él a hagyományos szokások és szabályok között. Jelleme is ez idegenség, e feloldhatatlan különállás miatt válik ellenszenvessé, gyűlöletessé.

{259.} Kemény az Özvegy és leányával (1855–57) visszatér első regényének, a Gyulai Pálnak történelmi témavilágába, s ez a világ az ő legsajátabb területe is. Bizonyos értelemben könnyebb az ő számára realista ábrázolást nyújtani a történelmi, mint a kortársi társadalmi témákban. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az erdélyi történelem ismerősebb terület Kemény számára, mint a kortársi Pest társadalma. Az erdélyi történelem emlékei ott élnek azokban a régi földbirtokos családokban, melyeknek körébe Kemény is tartozik; az erdélyi városok utcái, épületei éppúgy őrzik ezt a történelmet, mint maguk az emberek is, akiket könnyebb visszahelyezni a 17. századi környezetbe, mint a már erősebben polgárosodott Pest társadalmát. Kemény kissé a maga fiatalkorának benyomásai, élményei közé vonul, amikor az erdélyi történelem fejezeteit kezdi feldolgozni. Akárcsak Jókai, ő is a fiatalságában megismert világról ír a leghitelesebben, legszínesebben.

Az Özvegy és leánya bizonyos tekintetben Kemény legsikerültebb alkotása. Pedig ez a regény elsősorban azért értékes, mivel itt mintegy előkészül Kemény mindarra, amiben valóban jelentőset tud majd később nyújtani. Itt juttatja először szóhoz a "rajongás"-motívumot, melyre következő nagy regényét is építi. A "rajongás" fogalmába Kemény azokat a tragikai vétségeket sűríti, melyek miatt a nemezis, a bűnhődés a legzordabb következetességgel, a legszükségszerűbben teljesedik be. "Rajongáson" ő nemcsak a szombatosok vallási fanatizmusát érti, hanem a realitástól való bármely elszakadást, így a rögeszméket is (Tarnóczyné). Nem kétséges, hogy a "rajongás" fogalmába ő a forradalmi lelkületet is belefoglalja, s ily módon A rajongók majd a forradalmi törekvések ellen is érvelni próbál.

Az Özvegy és leánya főalakjában, az "árvaözvegy" Tarnóczynéban azonban nemcsak a vallási fanatizmus "rajongása" jut szóhoz, hanem a birtokszerzés monomániája is, melyet az előbbi csak leplez. Tarnóczyné a Mikes család birtokait akarja megszerezni, s emiatt teszi tönkre leányának, Sárának boldogságát, aki Mikes Jánost szereti. Ez utóbbi azzal követ el tragikai vétséget, hogy lemond Sáráról öccse, Kelemen javára, még mielőtt rájönne, hogy Sára és ő egymásnak rendeltettek. A lányrablás könnyelmű kalandja, melyet még megtetéz Sára félreértése, aki azt hiszi, hogy János, nem pedig Kelemen számára rabolták el őt: mindez Tarnóczyné monomániájával karöltve, elégségesen teremti meg a tragikus katasztrófát. S mégis, ennek a kifejletnek létrejöttében nem annyira a jellemek, mint inkább a véletlenek, bonyolultan megszerkesztett helyzetek működnek közre. Kemény túlságosan is a maga célzatai szerint mozgatja alakjait, s ezek tragikumát ezért nem érezzük szükségszerűnek.

Kemény regényei közül a legsokrétűbb, legbonyolultabb és mégis, legegyséségesebb műnek A rajongókat tekinthetjük. Ez a regény közöl legtöbbet Kemény történelemszemléletének alakulásáról, erkölcsi felfogásáról, ábrázolási módszerének realista igényéről és kompozíciós művészetéről.

A rajongók a történelmi kérdéseket oly módon ragadja meg, hogy azok "áttételesen", közvetetten, Keménynek a maga korára vonatkozó sejtelmeit, szorongásait is kifejezzék. Ám a regény sokkal tárgyiasabb módon, I. Rákóczi György korának nemcsak történelmi-politikai jellemzését kívánja adni, de {260.} csaknem teljes társadalmi "keresztmetszetét" is, a fejedelemtől a jobbágyig: a regény aktív szereplői közt csaknem valamennyi társadalmi osztály képviselőjét megtaláljuk.

Éppen, mivel lehetőleg kerek társadalmi képet nyújt, Kemény szorosabban kapcsolja össze az egyéni sorsokat és konfliktusokat a kor lényeges, történelmi folyamataival, semmint ezt korábbi regényeiben tette. Ebben az összekapcsolásban Kemény nem annyira a történelmi regényíró, mint inkább a történelemtudós módszerével él, s a politikai fejleményeket, a fejedelmi udvarban folyó pártküzdelmeket, intrikákat azzal a moralista, "lélekbúvár" elemzéssel tárja föl, melyhez a kor történetírói is gyakran folyamodnak. Pécsi vagy Laczkó, Kassai Elemér vagy Deborah sorsát a harmincéves háború körülményei szabják meg; ezek idézik elő a magyarországi evangélikus rendek megsegítése iránti hangulatot; emez viszont Kassai intrikája számára nyit kedvező alkalmat: a tanácsos színleg helyesli a háborút, s a helyzetet arra használja fel, hogy a szombatosok ellen hozasson határozatot; végcélja az, hogy ellenségének, Pécsinek vagyonára kezét rátehesse. Íme a regény indítása, "felülről", vagyis olyan erők által, melyek a szereplők szándékaitól függetlenül érvényesülnek; ennek a "felső" intrikának hideg önzésével a "lenti" fanatizmus forró esztelensége áll szemben, s hidegnek-forrónak összevegyüléséből jön létre a Kemény felfogta történelem, illetve az a vízió, melyet Kemény regényhősei történelemnek tekintenek. A rajongók minden lényeges mozzanata, fejleménye az államvezetés köreiben kialakult fejlemények és mozzanatok vetülete. Ezek pecsételik meg Laczkó sorsát, – ezek indítják el Gyulai Ferencet felfelé ívelő pályáján. A vallásháború körüli pártharcok éppúgy kihatnak az egyéni sorsokra, mint Zsófia hercegnő ravaszkodásai, a karácsonyi kommunió szentelt kenyérszeletének elrejtése érdekében. Talán elsősorban ez az oka annak, hogy a Kemény bemutatta világot zordabbnak, kíméletlenebbnek látjuk a Vörös és fekete, A pármai Certosa, vagy az Érzelmek iskolája világánál. Kemény regényeiben az élet nem lebegő, élvező állapot, hanem komoly és veszélyes próbák bonyolult sorozata. Kemény regényeiben az emberek kiszolgáltatottabbak, mint a nyugati regényekben, sorsuk végérvényesebb, s könnyebben vétkeznek, súlyosabban bűnhődnek.

A Kemény-féle eszmeiséghez Pécsi és Kassai Elemér tragikuma áll legközelébb. Amannak gépiesen ismételgetett gondolata: "El volt tévesztve egész életünk" – mintha Kemény regényhőseinek legjellemzőbb baját fogalmazná meg. Sohasem találkozunk nála olyan sorsokkal, melyek a körülményekkel dacolva, a bukásban és a kudarcban is felmutathatnák igazságukat. Pécsi tragikumának még sajátosan "polgári" is a jellege: olyan mozgalommal kacérkodik, melyhez nem lehet köze igazán, s mellyel azonosnak tekinti is magát, meg nem is. "Mi, azaz ők": így beszél a szombatosokról, s ez a nyelvtani kettősség egész magatartását jellemzi. Az álmodozó, a valósággal számolni képtelen emberek tragikumát fejezi ki Pécsi sorsában Kemény, s azt is érzékelteti, hogy ez a típus nemcsak önmagára, de másokra is veszélyes: a Kemény felfogta történelem viszonyai közt, ebben az állandósult fenyegetettségi helyzetben Pécsi álmodozó, dilettáns gyanútlansága árthat a legtöbbet. Az az elv, mely szerint nemcsak a gonoszság lehet romboló, de a jószándék is, (s nemcsak bűneink lehetnek pusztítóak, de erényeink is) ezen {261.} a ponton elveszti értelmetlen, abszurd-misztikus jellegét: Kemény az erdélyi, a magyar politika fenyegetettségi helyzetében érzi szükségesnek a végső aggályosságot és felelősséget – ebben a helyzetben érzi elégtelennek a legjobb szándékot is, ha az józansággal, okossággal, sőt ravaszsággal nem párosul. Pécsi helyett a céltudatos és bölcs Rákóczi György – álmodozás helyett a hidegfejű számítás, illetve (Lórántffy Zsuzsannánál) a sztoikus erény: íme, Kemény politikai eszménye. Kemény tragikum-elve: a történelem, a politikai helyzet – bizonyos értelemben: a valóság felméréséből származó, erkölcsi álláspont. Gyulai, aki Kemény tragikum-elméletét ismertette és átvette, annak épp ezt a sajátosságát hagyta figyelmen kívül, s azt kizárólag erkölcsi értelművé alakította át. Holott az erény, az álmodozás, a "rajongás" tragikumát hirdető Kemény elsősorban az adott történelmi-politikai körülmények közti óvatosságra, aggályosságra akart csak inteni – mert szerinte a történelmi, politikai viszonyok annyira fenyegetőek, annyira végzettel terhesek Erdélyben, Magyarországon, hogy azok közt csak a végső aggályosság állhatja meg helyét, azok közt a legjobb szándék sem elegendő s mindenfajta könnyelműség, ábrándosság, tévedés egyaránt veszélyes az egyénre, de a közösségre is. Ezt a gondolatot fejezi ki Pécsi tragikuma, tehát az a sors, mely nemcsak egyéni végzetet tartalmaz, hanem a "rajongók", valamint az ártatlanok, a becsületesek pusztulását is sietteti, s a Kassai-féle gonosz terveknek kiválóan kedvez. Pécsi jószándékú politikai dilettantizmusa tehát veszélyesebb, ártalmasabb a legártóbb szándéknál. Mindez arra figyelmeztet, hogy Keménynél sem a végzet elkerülhetetlenségén van a hangsúly, hanem a hibázás rendkívül nagy esélyein, a tévedések aránytalanul nagyszámú csapdáin. Kemény sem általában az emberi sorsot látja végzettől megpecsételtnek, s nem is feloldhatatlannak, megválthatatlannak, hanem a konkrét, erdélyi magyar viszonyokat tekinti rendkívül veszélyeseknek s felelősséget, bölcsességet, okosságot igénylőknek.

Másféle, de sokban hasonló tragikum rejlik Kassai Elemér sorsában: nemes jellemek tragikuma, de olyanoké, melyek sztoikus okossággal nem eléggé felvértezettek. Kassai Elemér legalább annyira kiszolgáltatott helyzetben van, mint Laczkó István – de őt is megmenthetné a felelős józanság, a meggondolt cselekvés. Az ő jellemének is lényeges gyengéje a gyanútlan könnyelműség, s Kemény ezt a vonást csaknem mindig a jellem nemességével, a becsületességgel társítja. Mert az ő történelmi képében nem a becsületesség, nem a jellem kiválósága a leginkább kívánatos – hanem ezeknek a tulajdonságoknak egy másfajta erővel, bölcsességgel való párosulása. Rákócziban és Lórántffy Zsuzsannában párosulnak más-másféle módon ilyen tulajdonságok, s különösen az utóbbinál, a jóságnak, a szeretetnek egy magasabbrendű fajtája tűnik elénk. Ez a magasabbrendűség a szenvedések vállalásában, az áldozatkészségben, a megbocsájtani tudásban s a megértésben nyilatkozik meg. Ilyen értelemben magasabbrendű jellem a szombatos Klára is. Ezek a jellemek képesek arra, hogy szembeszegüljenek a történelem fenyegetéseivel, s visszafordítsák a végzetet, nemcsak a maguk, de a mások, az ország feje felől is.

Kemény nemes, de esendő hőseit szüntelenül önvád kínozza: Kassai Elemér is a ballépések sorozata miatt érzi ezt az önvádat. Mert ballépés volt Zsófia hercegnő mellett titkos feladatot vállalnia, de elébb párbajt vívnia; ballépés {262.} volt elfogadnia Kassai tanácsos rokoni vonzalmát, pártfogását, s ragaszkodnia Deborahhoz. Elemér olyan kétértelmű szerepre vállalkozott, "mely a játszót nem lelkesítheti, a nézőt pedig részvét helyett közönnyel tölti be". Legyünk rugalmasak, de kerüljük a kétértelműséget: erre tanít az erdélyi politika, s Rákóczi ravaszsága, diplomáciai ügyessége abban áll, hogy kétértelműség helyett mindig csak az egyik értelmet, de a kilátással kecsegtetőt tudja választani. Elemér viszont, miután a téves úton indult el, mind mélyebbre süpped az ingoványba s mindinkább kihívja a végzetet; miután ballépéseit már fölismerte, s a mezei kapitányságot választotta az udvari állás helyett, a végzet újabb csapdájával találkozik: rájön, hogy Pécsi ellen akarják fölhasználni – "Pécsi ellen nagy csapás készül, s az én szerelmem, az én visszautasíttatásom adta a végső és legerősebb indokot e tervre". A jellemrajz végül is a bizonytalanság, a tétovaság vonását hangsúlyozza: Elemér feleslegesen tépelődik azon, hogy Kassai bűnös-e? Mert ha bűnös, miért nem szakít vele? – ha pedig ártatlan, miért nem védi meg? Elemér szerepe végül is közönnyel tölti el az olvasót. Magányos vállalkozása, hogy Pécsit megmentse, éppannyira becsületes, mint oktalan, sőt felesleges áldozattá válik, s a katasztrófa kirobbanását élete árán csak sietteti. Nemcsak a maga helyzetét, de a legtöbb Kemény-regény hősét is megfogalmazza abban, amit Deborahnak mond: "Helyzetünk által gyakran elítéltetünk; helyzetünkben van sorsunk és bűnünk." A téves útra tért ember mindig csak növelni fogja tévedéseit, s a tévedés maga is sorsszerű, különösen az olyan országokban, mint Erdély. Az erdélyi, a magyar politika útja Fráter György óta szakadékokon vezet át: egyetlen ballépés elég a katasztrófához, s Kemény történelemszemlélete a Bach-korszak nyomása alatt méginkább hajlik arra, hogy a nemzet helyzetében az egyén megpecsételt ítéletét lássa. Géczy András sorsa, végletes formában, a regény valamennyi szereplőjének intésül szolgál, s kissé az ő sorsukat (hibáikat, bűnhődéseiket) jelképezi: Géczy ugyanis Báthory Gábor megöletését "hiúságból fogta magára". Egyébként "igen félénk úr volt", "nem merte volna senkinek egy hajszálát is kitépni", és "senki sem ment oly nagytollasan és aranyos ruhában Meggyesre". Ugyanily meggondolatlanul és gyanútlanul vállalják magukra a végzetet Pécsi, Kassai Elemér s Laczkó István is.

Kegyetlen tragikai irónia érvényesül Géczy sorsában – de Laczkóéban is. Miért kellett Laczkónak boldog családi körét elhagynia? Az ő vétsége is a felesleges lépés: "így szokott az ember kedvenc eszméjéért áldozatot hozni, így lépünk át, ha a lelkesedés megragadott, csendéletünkből a veszélyes, s néha még dicstelen tevékenységbe is". A közélet szférájába nem lehet vértezetlenül belépni – aki ezt megteszi, tüstént a kényszerűség rabjává válik, akárcsak Laczkó, mert a közéletben a gondviselést "fattyútestvére, a kényszerűség" megfosztotta "uralkodó székétől". Az élet elvesztésénél néha fájdalmasabb a becsület elvesztése; a Kemény felfogta történelem körülményei közt a becstelenség éppoly könnyen és kényszerűen szakad az áldozat fejére, mint a halál. Laczkó árulóvá válik, s Kemény ezt a motívumot máskor is felhasználja: a Zord időben Turgovics is akarata ellenére kényszerül az áruló szerepére, midőn a janicsárokat a budai várba fölvezeti. A tragikai irónia nyomasztóan, szívszorongatóan érvényesül Laczkó árulásának körülményeiben: a remény tette őt árulóvá, a "ledér remény"; – akkor lett árulóvá, {263.} amikor magát a talált tőrrel meg nem ölte. Ha Pécsinél, Elemérnél a motiváció, Laczkónál a lélekrajz lehetőségeinek kihasználása vezet az erőteljes ábrázoláshoz. De akármennyire zúgolódjék is Laczkó a kényszerűség miatt ("öltözzék zsákba és hintsen hamvat a fejére az, ki a szabadakaratról tud a világ nagy szolgaságában álmodni") – mégis éreznünk kell, hogy maga lépett, önszántából, a végzet rabságába. Neki, a szökött jobbágynak még sokszorosan ügyelnie kellett volna abban a világban, mely a fejedelmeket is kiszolgáltatja félelmetes erőknek. Nem elég, ha a tiltott szombatosság papi tisztjét vállalta, még becsvágyból, hiú buzgalomból, a hitterjesztés vágyának engedve, Fehérvárra megy s ott kerül Kassai kezére. A döntő lépést ő tette meg, s vétsége éppúgy puha, gyanútlan természetében, intellektuális kényeztetettségében rejlik, mint Pécsié. Kemény nagy, drámai gazdaságossággal használja ki Laczkó tragédiájának ábrázolását, s a regény legmélyebb lélektani helyzetei, folyamatai a már megtett, s már jóvátehetetlen lépés következményeiként bontakoznak ki.

Kemény "összetett jellemeinek" talán legtöbb gonddal kidolgozott példája: Kassai István, a "korlátnok". Ha lehet, úgy "humorosnak" tekinthetjük Kemény ábrázolásmódját, mert, ha nem is megbocsájtón, de a jellem kirívó-mulatságos vonásait is hangsulyozón teremti meg Kassait. Ezáltal valamely higgadt, elfogulatlan jelleggel ruházza fel az ábrázolást s a moralista fölényes helyzetéből nyújt lehetőséget a bírálat számára. És Kassai annál gyűlöletesebb jellemnek mutatkozik, minél kevésbé gyűlöli az író maga, s minél szenvtelenebbül méri föl tulajdonságait. Jellemzési művészete a klasszikus portré-művészet stílusát idézi. Kassai jellemzése ilymódon az emberi természet paradox, ellentmondásos sajátságainak jelzésére ad alkalmat, s Kemény hol a gyűlölet kialakulásának természetéről közöl "adalékot" ("Ő előbb csak ártani akart Pécsinek, s miután sokszor ártott, gyűlölni kezdé, mert eléggé megbántotta"), hol pedig a jellem ellentétes vonásainak epigrammatikus megjelölésével figyelmeztet az egyéni hajlamok, törekvések bonyolultságára ("Szemében van valami azon sivár erényből, mely félénk természetével és modorában van valami azon egyszerűségből, mely kedélytelen politikájával éles ellentétben áll").

Kassait bizonyos finomság, sőt, lelki műveltség is jellemzi, a cselekedetek "rugóinak" olyan ismerete, melyet a politikai életben szerzett meg. Kedvenc olvasmánya: Seneca, s ítélete annyira tiszta és pontos, hogy Elemér helyzetének erkölcsi körülményeit csalhatatlanul meg tudja határozni: "Az egyenes útról letévedt középszerűség minden becsét lehullatja magáról. Hm! Elemérnek állandó szüksége van a tiszta lelkiismeretre." Valamely torz és felemás tragikum érvényesül még Kassai sorsában is. Félelmetes és szánnivaló a mód, ahogyan Elemérhez ragaszkodik – végzetes, ahogyan e ragaszkodással Elemér pusztulását okozza. Finom leleménnyel Kemény ezt a vonzalmat is a fukarságból származtatja, hogy későbbi fejleményeit ugyanoly rögeszmés jelleggel ruházza fel, mint Kassai fukarságát. Mert Elemérhez is úgy ragaszkodik Kassai, mint adósai bármelyikéhez, s visszautasíttatását úgy fogadja, mintha őt magát jogos nyereségétől fosztották volna meg.

Kemény művészete abban nyilvánult meg, hogy elkerülte a Kassai jellemében és Elemér iránti vonzalmában rejlő csábításokat a romantikusan kiélező ábrázolásra, s ehelyett a különnemű vonások bonyolult összjátékából {264.} alakította ki a korlátnok egyéniségét. De Keménynek egyik regényében sem találkozunk az érzelmi élet folyamatainak oly árnyalt és finom kidolgozásával, a klasszikus realizmus boncoló ábrázolásmódjának oly költői és hiteles alkalmazásával, mint a Deborah szerelmét bemutató szakaszokban. A fiatal lány érzelmi tétovasága, a Gyulai iránt támadó vonzalom lassú térnyerése, s a nyomában növekvő önmardosás az Elemérrel való szakítás miatt: a lélekrajz olyan alkalmai, témái ezek, melyekben a megfigyelés, a beleélés komoly teljesítményeire nyílik lehetőség. Kemény nem a képzeletre hagyatkozik, hanem a megfigyelő moralista élet- és emberismeretének anyagából merít; mennyire ismeri is az érzelmi élet rejtett tartományait s a női természetet – mennyire be tud hatolni abba a drámai helyzetbe, mely Deborah megtámadtatásával és megvédetésével alakul ki! Meglephet bennünket a lélekrajz "többszólamúsága", midőn a Deborah tudatában elvegyülő benyomások, az egymással összecsapó érzelmek nyomán változó-alakuló lelkiállapotokat boncolja. Deborah gondolkodásában az indulati mozzanatokkal mindig szembenállnak az érzelmiek: az apját övező gyűlölet visszahatásául idegenedik el Kassai Elemértől – de a Gyulai kiváltotta vonzalom hatására is; ilymódon talányossá, kétértelművé válik minden érzése, gondolata. Elemér iránti igazságtalanságának valódi tartalmát maga sem ismeri fel – de még Gyulai iránti érzelmében is egyelőre több szó jut a hiúságnak, a felületes csodálatnak, mint az igazi, mély vonzalomnak. Becsületessége arra készteti hogy ez utóbbit óhajtsa már, de ezt csak annak árán teheti, hogy bűnösen hálátlan, igazságtalan lesz Elemér iránt. Deborah szégyenkezik önkénytelen léhasága miatt s tehetetlenül, kifosztottan áll, mivel a szerelem egyértelmű, parancsoló igazsága sem szolgálhat cselekedeteinek mentségéül. Ennek a vívódásnak, ennek a bizonytalan, tapogatódzó lelkiállapotnak tanulságát Kemény végül is moralistaként fogalmazza meg: az "önbecsülés csökkenésének" érzetéhez fűz kommentárokat. De a moralistából csakhamar előbújik a költő: Deborah lelkifurdalásának bemutatása a regény legfinomabb szakaszai közé tartozik. Az értekező, okfejtő hangnem átadja itt helyét egy másik, szűkszavúan lírai előadásmódnak, s egyetlen mondattal ki tudja fejezni a fikció átmenetét a valóságba, a sérelemből s a Gyulai iránti vonzalomból született "ábra" helycseréjét az igazi Elemérrel, tehát az "emlékezet hű rajzával" – "melyet elménkben látunk, nem a térben, s mely nem kísértet, de kísér, velünk van".

A regény ironikus happy-endinggel zárul: a gonosz Kassai elnyerte bűntetését, s a fejedelmi kegy a megkötendő házasságra sugárzik; Deborah és Gyulai a regény utolsó jelenetében már jegyesek. Miféle szerelem, miféle házasság lehet ebből? Deboraht a hiúság vezette Gyulaihoz – emezt pedig Klára képe kísérti: "föltűnése mindig valami babonás megdöbbenést, valami badar nyugtalanságot keltett föl keblében". Ez a döbbenet és nyugtalanság nyit föl váratlan mélységet a céltudatos, számító Gyulainak látszólag oly egyértelmű jellemében s árnyalja is a kifejletet. Nem végzet teljesedik be itt, hanem az emberi pályák többségét jellemző elégtelenség uralkodik el Gyulaiék sorsán, az a fajta átlagosság, mely a tragédiát eleve kizárja. De az ilyen sorsok láttán érthetjük csak meg, hogy Kemény a tragikus vétség ellentéteként nem a megalkuvást tekintette követendő útnak – sőt helyette inkább a tragikum szorongató, fájdalmas nagyságát választotta.

{265.} "Rajzolta az embert s az államot, | S a sors titkába mélyen behatott" – hangzanak Gyulai Pál versének (Báró Kemény Zsigmond sírjánál, 1889) sorai, s ha van műve Keménynek, mely az állameszme rajzát messzemenő részletességgel dolgozza ki, úgy az a Zord idő. Történelemszemléletének alapgondolatát, a török és a német közti helytállás, útkeresés eszméjét ebben a regényében fejti ki a legközvetlenebbül, s a maga áttételes módján ebben a regényben ad visszhangot tulajdon korának hangulatára, politikai válságára is. Zord idő: nem csak Izabella kora zord, de az 1861 után megújuló önkényuralomé is.

Kemény nem hiszi, hogy német és török közt (vagy általában: nyugati és keleti hatalmak közt) önálló, független maradhasson az ország, s ezért Martinuzzi politikáját éppúgy elítéli, mint a törökhöz húzó Verbőczyét. A regény államférfiai közül tragikus vétséget követnek el mindazok, akik diplomáciai játékba bocsájtkoznak török és német között. A Zord idő a magyar függetlenség történelmi lehetőségét feltétlen pesszimizmussal ítéli meg, s a kiegyezést, az Ausztriához fordulást végzetszerű szükségnek tekinti. Kemény erkölcstana szerint a politikában csak a végzet irányában való haladás a helyes – s a végzet nem sok lehetőséget szab a nemzet elé. Kemény tehát, ha elkerülhetetlennek tekinti is az Ausztriával való közös sorsot, nem apologetikus módon érvel mellette, s nem is akar illúziókat kelteni iránta. Kemény szerint a magyar történelem megalkuvásokra tanít, s e megalkuvások kényszerűek, elkerülhetetlenek. De a megalkuvást elfogadva is, (mégpedig Frangepán szava szerint "utógondolatok nélkül"), valamely távolabbi célt (a "nemzetiséget"), melynek elérése érdekében a megalkuvás történik: sohasem szabad szem elől téveszteni. Kemény tehát a kiegyezést sem kívánatos vagy eszményi, hanem a végzet diktálta, kényszerű megoldásnak, de az egyedül ésszerűnek is tekinti.

Verbőczy ábrándos törökbarátsága és Martinuzzi kockázatos diplomáciai játékai helyett, a bár kényszerű és megalkuvó, de a fennmaradást is biztosító politikát a regényben Frangepán képviseli. Kemény a kiegyezés híve és egyik előkészítője volt – de a Zord időben ez a megoldás nem minősül eszményinek s még csak véglegesnek sem. A Zord idő állameszméjét úgy fogalmazhatnék meg, hogy a magyar történelem viszonyai közt az ábrándosság vagy a diplomáciai cselszövés helyett (Verbőczy, illetve Martinuzzi) helyesebb az "utógondolatok nélküli" megalkuvást választani, átmenetileg, s a távolabbi cél, a "nemzetiség" megőrzése érdekében. Menteni kell a menthetőt, s a fennmaradó, vékonyka lehetőségek közül a viszonylag legbiztosabbat kell választani. Kemény szerint a magyar történelem feltételei megfellebbezhetetlenek, el kell fogadnunk őket, s e feltételek rendelése szerint élnünk. A megalkuvás tehát történelmi viszonyainkból következik – nem lehet lelkesednünk érte, s a valónál szebb színben sem szabad azt látnunk, de ha már meg kell alkudnunk, legalább egy biztatóbb jövő érdekében alkudjunk meg.

Ez a felfogás Kemény sajátosan személyes vallomását is tartalmazza – "utógondolatait" a kiegyezésről, melyért egyébként teljes erejéből küzdött. A Zord idő nem kulcsregény olyan értelemben, hogy helyzeteibe, téziseibe a kiegyezés előtti magyar politika helyzeteit és téziseit lehetne "behelyettesítenünk". Mint állameszmét hirdető regény, ez a mű a kényszerű, a végzet-{266.}szerű megalkuvás eszméjét hirdeti, de a megalkuvás szükségének ideológiájával a Világos utáni, magyar liberalizmus általános útját is ábrándtalan, keserű éleslátással igazolja.

Kemény sajátos, szigorú erkölcsiségének jegyében Martinuzzi magasrendű és hideg, de ábrándon alapuló számítása éppúgy károsnak minősül, mint Verbőczy hiszékeny ábrándossága.

Izabella méltán veti Martinuzzi szemére, hogy a Ferdinánddal és a szultánnal egyaránt szövetkező politika eredményeként, "akármelyik fél győzött, okvetlenül mi voltunk a vesztesek", s a kétszínűség takargatása többe került a kincstárnak, mint egy új királyi székhely létesítése kerülhetett volna. Martinuzzi árulása felett, melyet Izabella ellen követ el, majdani gyilkosa mondja ki az ítéletet: a váradi püspököt kétszínűsége megfosztja régi támaszaitól, s bizalmatlanságot kelt iránta új uraiban, akiket meg akarna nyerni.

Martinuzzit ábrándos ravaszsága veszti el, Verbőczy ügyét pedig ábrándos hiszékenysége. Az alapvető tévedés, melyből tragédiája származik: egyesíteni akarja az országot, olyan időpontban, midőn csak a veszendőbe menőnek megmentése lehet a fő cél. Martinuzzi terve mintegy megfelel a nemzeti függetlenség Kemény-korabeli eszméjének: Kemény szerint mindkét eszme megvalósíthatatlan, tehát káros mind alkalmazójára, mind az országra nézve. A Zord idő politikai erkölcstanát nem Martinuzzi hitvallása fejezi ki, hanem Izabelláé: "Uram! szabadíts meg a kétkedéstől, mely az eretnekség kezdete! Ne hagyj sötétebb ösvényre tévedni, mint ahol szemem a köd és homály mellett is észreveheti a ballépésekre tátongó mélységeket, melyeknél halál és kárhozat vár ránk!"

Martinuzzi alakjánál hangsúlyosabbnak érezhetjük a regényben Verbőczyét; az ő tévedését Kemény láthatólag időszerűbbnek tartja Martinuzziénál, s jellemzőbbnek a maga korának viszonyaira; bizonnyal Kossuthot is azonosítja Verbőczyvel, de feltehetően korának egyéb politikusait is, akiket gyanútlan, hiszékeny "ábrándosságuk" miatt hibáztat.

Kemény erkölcsi-politikai elveinek, történelemszemléletének még Martinuzziénál, Verbőczyénél is erőteljesebb példája: Turgovics tragikuma, ő is vét a politikai "eszélyesség" ellen, midőn összeesküvéssel próbálja megoldani azt, amit Kemény szerint csak a történelmi igazság fölismerése s az egyenes, erkölcsös cselekvés oldhat meg. De sorsa, lehetőségei elsősorban azt példázzák, hogy az átlagosan jószándékú, becsületes ember, aki könnyelműségre vagy ábrándosságra nem hajlamos különösebben, szinte gépiesen válik a végzet zsákmányává, s tehetetlenül kiszolgáltatott; a Zord időben, akárcsak az önkényuralmi viszonyok közt, mindenkinek feje fölött ott függ a végzet, s Turgovics sorsának bemutatásában tér vissza Kemény leginkább a Gyulai Pálban ábrázolt végzetszerűséghez.

A Roggendorffal összeesküvő Turgovics lesz az, aki a janicsárokat Budára bevezeti. Keményt többé már nem is a puszta tragikum, hanem az annál sokkalta bonyolultabb és keserűbb tragikai irónia vonzza. Turgovics kényszerű árulása pedig az ironikus tragikum kiélezett, felfokozott drámaiságú helyzeteit hozza létre. Kemény messzemenően kiaknázza ezeket a helyzeteket: a jellem-motiváció lehetőségeit azonban, most az egyszer, csak arra használja {267.} föl, hogy a bűnhődés nem-logikus, tehát legfájdalmasabban tragikus mivoltát hangsúlyozza. Turgovics egyéniségében ugyanis semmi sem indokolja a bűnhődést – ez az egyéniség sokkal temperáltabb és kiegyensúlyozottabb, hogysem bukásának okát jelleme kellőképp indokolhatná.

Alig is érezhetjük át bűnösségét – sorsában épp ez a nyomasztó, hogy jelleméből, egyéniségéből nem következik a tragikus vétség, a könnyelműség, a mulasztás. Turgovics kiszolgáltatottsága: az egész ország kiszolgáltatottságát érteti meg velünk. Kénytelen vállalni a becstelenséget – s Kemény nagyon is érti, mert az önkényuralmi viszonyok közt értette meg, a kényszerű becstelenség súlyát. A Zord idő erkölcstana szerint az erény nem a szándéktól függ, hanem a sikertől, s a politikai igazságot csak az eredmény bizonyítja.

A regény legmélyebb és a romantikus szemlélethez néhol visszatérő tragikumváltozatát: Barnabás és Elemér sorsa, kapcsolata tartalmazza. Kettejük története alkotja a regény szerkezetének tartóvázát is. A reá annyira jellemző, "áttételes", közvetett módon, Barnabás és Elemér jellemével, sorsával Kemény ismét ki akar fejezni valamit a maga korának valóságából, problematikájából. Eszmény és eszménytelenség, ideál és reál ellentéte akkoriban válik az irodalom témájává; Az ember tragédiája (1860) Luciferje és Barnabás rokonok abban, hogy mindketten az ötvenes évek végén terjedni kezdő mechanikus materializmus szemléletét képviselik. Kemény a civilizáció veszélyét látja az eszménytelenség, az anyagelvűség terjedésében – de az eszményiség elővigyázatlan gyanútlanságában is. Elemér nagyrészt önhibája miatt válik Barnabás áldozatává – emez pedig hitetlensége, pusztán érzéki és ösztöni viselkedése által tagadja mindazt, ami az emberben magasabbrendű s a civilizáció alapja. Európa és a török barbárság ellentétét is kifejezi Elemér és Barnabás ellentéte, de oly módon, mintha ez az ellentét a történelem immanens része volna s a 19. századot éppúgy fenyegetné, mint a 16-at. A barbár, eszménytelen, "anyagelvű" erő elpusztítja az eszményekhez kapcsolódó, a humanista, de nem eléggé erős és felkészült civilizáltságot, s elpusztítja önmagát is. Ha valahol, úgy a két eszmét megtestesítő két típus sorsában bizonyul komornak, csaknem reménytelennek Kemény szemlélete.

Elemér egyéniségében van valami a romantikus korszak költő-típusából: a Hét vezérben az ellenállás dalait énekli, akárcsak a negyvenes, ötvenes évek hazafias költői. Vétsége is romantikusan költőies egyéniségéből ered: könnyelműsége miatt hibáztatja magát ("Életem legsötétebb oldala a könynyelműség, melyre a rosszul palástolt szerelem csábított") – s valóban, bohémes léhasága miatt még Dóra iránti szerelmét sem érezzük oly feltétlennek, oly egyértelműnek (igaz, hogy rögeszmésnek sem), mint Barnabásét. A budai szép leányok előtt lovát ugrató Elemér nem is abban hibás, hogy a börtönt elhagyja, hanem abban, hogy hatni próbál Barnabásra, s szemléletének megváltoztatására akarja rábírni. A regény leginkább pesszimista mozzanata ez: a fény nem tudja a sötétséget átjárni, a gonoszság szinte szükségképp győz itt az erény fölött.

Ha Elemér a romantikus költő-eszmény megtestesítője, akkor Barnabás a romantikus démoniságé. De amiként Madách Luciferje Ludwig Büchner vulgáris materialista nézeteit szólaltatja meg, akként Barnabás is sokat kifejez abból az erkölcsileg nihilista, cinikus gondolkodásmódból, melyet a kor idealistái a materializmustól elválaszthatatlannak véltek, s melyet {268.} egyébként a mechanikus materializmus erkölcs-tagadása az ő szemükben hitelesíthetett is.

Elemér és Barnabás életútjának párhuzamos menete szolgál a regény szerkezetének gerincéül. Ellentétüket is az életutak párhuzamossága emeli ki: hasonló, és mégis ellentétes jellegű gyermekkor mint életük gyökerének egyazon talaja – Dóra, aki miatt egymáshoz is kapcsolódnak és szembe is kerülnek egymással – és egyszerre kerülnek is el Dóra közeléből – külön-külön, majd együtt teszik meg az utat Budáig –, fogságba is együtt esnek, majd a török világ szétválasztja őket, hogy halálukat egymást követőn, egymás miatt leljék. A cselekmény az ő párhuzamos útjuk köré rendeződik: a szerkezet ily egyszerű és szilárd biztosítékának köszönhető, hogy az államvezetés világa a Zord időben szervesebben illeszkedik a regény egészébe, mint akár A rajongókban is. Izabella királyné és környezete ugyanis nem a cselekmény révén kerül összeköttetésbe Elemér és Barnabás sorsával, hanem az ország közös sorsa révén, melyben ők valamennyien osztoznak. Kemény ilymódon a regény túlnyomó részében nem is az egyes szereplők mozgatását tekinti fő céljának, hanem a közös sors, tehát a történelem bemutatását.

A Zord idő már teljes érettségében mutatja meg a regénynek azt a nemzeti formáját, melynek kialakítására Kemény törekedett. Minél mélyebbre nyomul a történelem kérdései közé, Kemény regényművészete annál inkább nemzetivé válik. A jelen nemzeti vonásait ez a regényművészet sohasem ragadja meg, csak a múltéit. De a múlt kérdéseinek megragadásához Keményt a regényírói módszeren kívül elsősorban a történettudományi, az államtudományi szemlélet segíti hozzá, vagyis a kor problematikájának olyan tudományos felfogása, értelmezése, mely a regény művészi formáiban testesül meg, fejeződik ki. Keményt ez a történet- és államtudományi koncepció segíti hozzá a regény nemzeti jellegének kialakításához, de a valóság ábrázolásának bizonyos fokához is. Keménynél tehát az írói alkotás sajátosan egybekapcsolódik a tudósival. A Zord idő jellegzetes eszmeregény is, mivel Kemény a történelemből merített és a maga jelenére vonatkoztatott eszmét, tanulságot hirdet benne.