A nemzeti polgárosulás utolsó ideológusa

Kemény polgárosodási elmélete, történelemszemlélete, erkölcsi eszméinek rendszere főként annyiban bírt építő értelemmel és értékkel, amennyiben ösztönzéseket adott regényeinek tematikájához, e regények emberábrázolási módszereinek kialakulásához s a bemutatott történelmi és társadalmi légkör érzékeltetéséhez. De ugyanez az ideológia részes abban is, hogy Kemény regényművészete, melyben a magyar epikai realizmus oly nagy lehetőségei rejteztek, e lehetőségeket nem tudta teljes gazdagságukban kibontani.

Kemény életművében a Világos utáni korszak, a forradalmat átvészelt nemesi polgárosodás utolsó törekvései szólalnak meg – ebben az elméletben még utolsó kísérletre vállalkozik a magyar polgárosodás nemesi vezetőrétege, hogy azt nyújtsa, amit a forradalom nem tudott nyújtani; – ebben az elméletben ez a vezető réteg megpróbálja "kiigazítani" a forradalom vélt hibáit, {269.} vélt tévedéseit. Kemény "súlyegyen"-elmélete azzal az igénnyel lép föl, hogy kárpótlást nyújtson a veszteségekért s végképp megcáfolja a forradalmi elméleteket. A magyar polgárosodás nemesi útjának képviselői abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a forradalom veresége őket "igazolta"; a Világos utáni helyzetből egy új hivatás, egy új szerep parancsát vélik kiolvashatni, s e szerep ellátására, e hivatás betöltésére teljes jóhiszeműséggel vállalkoznak is. Így tesz Kemény, így Eötvös, Szalay, Csengery, mit sem sejtvén a nemesi polgárosodás távolabbi sorsáról – vagyis arról, hogy ők, akik egy új szerep, egy új feladat vállalására készülnek, valójában a régit zárják le. A nemesi polgárosodás Világos utáni gondjait és törekvéseit, újjászerveződési készségét és létjogosultságának igényét Kemény Zsigmond fejezi ki. Ennek a polgárosodásnak újjászerveződését ő sürgette a legkövetkezetesebben, s ehhez az újjászerveződéshez ő kívánta szolgáltatni a legszilárdabb erkölcsi alapokat. S ugyancsak ő fogalmazta meg az új igénnyel jelentkező nemesi polgárosodás mély, de hasztalan nosztalgiáját valaminő háborítlan, nyugalmi állapot, egyféle ataraxia iránt, melynek feltételeit a "súlyegyen" elmélete lenne hivatott megteremteni.

A biztonságnak, a nyugalomnak az a vágya, mely az Uralkodó Eszmék bevezetésében és Kemény egész agitációjában oly drámaian szólal meg, s mely szinte utolsó lehetőségként mutatja fel a "súlyegyen" eszményi állapotát: ez a vágy nem nyerhetett kielégülést, mivel a ház, melynek eresze alatt a nemesi polgárosodás a nyugalmat és a biztonságot kereste, ilyesmit nem is nyújthatott. Kemény elméletét és tanítását ez a vágy hozta létre – s ez a vágy a nemesi polgárosodás utolsó, ábrándos áhítozása a biztos rév után, melyet a reformkor eszméi és harcai ígértek.

Kemény, a regényíró, elárulta, kifejezte az esendőségnek, a billenékenységnek azt a sejtelmét, mely gondolkodásban a "súlyegyen"-elmélet kilátásaihoz kapcsolódott. Ez a sejtelem csaknem bizonyossággá növekszik a Zord idő történelmi és emberi sorsának láthatárán, de szelídebb, fátyolosabb árnyként ott borong az ötvenes évek regényein, elbeszélésein is. Kemény szépirodalmi művei a "súlyegyen" erkölcsi feltételeire kívánnak tanítani, s tragikumukkal ennek az erkölcsnek szigorú, kíméletlen normáit védik. De van valami, amit ezek a regények sohasem mutatnak meg, s ez: a tragikusan elvesztett harmónia visszaszerzése, a vétkesen, könnyelműen, vagy jószándékkal eljátszott "súlyegyen" újbóli helyreállta. Nem, Kemény regényeiben csak megválthatatlan bűnhődésekkel, visszahozhatatlan veszteségekkel találkozunk, mert ezek a regények ugyan a helytállás, a kötelességvállalás igényét – de nem a bizakodás eszmeiségét hordozzák. Kitartásra biztatnak, de nem ismerik a vigaszt s nem nyújtanak elégtételt senkinek. Kemény regényeinek ez a következetes egyoldalúsága a legvilágosabb vallomás arról, hogy a nemesi polgárosodás ez utolsó ideológusának magatartása, szenvtelensége mögött mindvégig ott őrizte életműve epilógus-voltának tudatát.