26. ROMANTIKA ÉS REALIZMUS

A valóság örökös fejlődésben, átalakulásban van: a társadalmi, a kor-tudat néha tiszta, egyértelmű, néha pedig átmeneti, halovány, elmosódó, ingadozó tartalmakban rögzítődik. Ezek a különbségek kihatnak a művészetre, az irodalomra is. Vannak korok, melyek szomjasan igénylik a valóságot, az igazságot, s vannak korok, melyek nem tudják elviselni, vagy legalábbis remények, ígéretek, ábrándok balzsamát is megkívánják mellé. Vannak a valóságnak nagy, sugárzó periódusai, melyek a művészetet parancsolón befolyásolják, s a realizmust elkerülhetetlenül időszerűvé teszik. Ezekben a periódusokban a korkérdések mindig világosan állnak, a teendők halaszthatatlan érvénnyel jelentkeznek, az osztályok arcvonalai tisztán és élesen rajzolódnak elő. És vannak korszakok, melyeket talányos félhomályba borít a társadalmi viszonyok kialakulatlansága, átmenetisége, a törvények és a jelenségek többértelműsége. Ugyanezt mondhatjuk el az egyes osztályokról, az élet különböző színtereiről is: vannak koronként szilárdan kialakult életformák, melyek egy-egy osztály helyzetét, jellegét sokatmondóan fejezik ki – vannak még alakulásban levő osztályok, melyeknek tulajdonságai, sajátságai bizonyos időszakban még átmenetiek, melyek nem találták még meg a maguk végletes jellemét, s melyeket épp ezért igen nehéz ábrázolni. A múlt század derekán a parasztság és a nemesség arculatát érezhetjük hagyományosnak és teljesnek, jellegzetesnek és kialakultnak. A polgárság arculata azonban még bizonytalan, sejtelmes; Jókai korában a régi Magyarország ábrázolása azért is sikerülhetett jobban, mivel az pregnánsabb vonásokkal bír, mint az új.

Ugyanazt a valóságot, ugyanazt a témát lehet ábrázolni más és más módszerrel. A magyar nemesség jellemző típusai: a különcök. Jókai is az Egy magyar nábobban (1853–54), Gyulai is az Egy régi udvarház utolsó gazdájában (1857) egyazon osztály különceit mutatja be, de az utóbbi kritikai-tragikus, az előbbi pedig anekdotai-humoros módon. Mikszáthnál pedig épp a humor, az anekdota – és a kritikaiság egysége jön létre. Realizmus vagy romantika kérdése azon múlik, hogy milyen az író viszonya a bemutatott valósághoz. Gyulai hőse felett azzal a távoltartó szánalommal tér napirendre, mint Don Quijote felett Cervantes. Jókai különcei előtt azonban mindig nyitva áll a megigazulás lehetősége –az ő különcei sohasem vesztik el életlehetőségüket. Jókait a reménye, a vágya vezeti el a romantikához, mert megigazuló külön-{282.}ceinek (pl. Kárpáthy János) csak a romantika segítségével szolgáltathat igazságot.

De a realizmussal elegy romantika felé viszi Jókait nemzeti igénye, nemzeti szemlélete is. Mivel a nemzetit ő a közelmúlt nemesi harcaiban, s a nemesi tettként felfogott 1848-ban látja: honvágya a hősi kor után, eleve a romantikával jegyzi el. A nagy vállalkozások, a szép áldozatok, a ragyogó jellemek és költői érzések csodálatos korszaka a szabadságharccal végződő: íme, a nemzetinek legmagasabbrendű megtestesülése, az eszményinek igazi hona, melyet a romantika fényeibe borítottan, a jelen számára meg kell őrizni! És ha Jókai a maga korában ezt az eszményi hont nem találja meg: hát ugyanúgy beleálmodja a jelenbe, ahogyan Sue Párizsát álmodta bele a Hétköznapok (1846) kecskeméti környezetébe.

Jókai romantikájának – ennek a nosztalgián, reménységen és vágyódáson alapuló romantikának – másik forrása az az elszánás, hogy a nemzetet és a haladást továbbra is egységben lehessen látnia. A nemzetért küzdve – az emberiségért küzdenek az ő hősei, s habár Jókai nem mélyed bele a szociális kérdésekbe, Kárpáthy Zoltán, Jenőy Kálmán és Berend Iván készek arra, hogy minden szenvedést eltöröljenek, minden igazságtalanságot megtoroljanak, s mindenfajta értelemben megszüntessék az elnyomást. Ez a szép ábránd és vágykép: eleve igényli a romantikát. Jókai a "maga módján" egységben próbálja tartani a nemzetet és a haladást, s ennek a törekvésnek – a romantika az egyetlen módja. S mivel a valóságban ez az egység már nem áll fönn, vagy a múlthoz kell fordulnia a példáért (ezért fordul Ráby Mátyáshoz is) vagy az eszményítő képzelethez, a kecsegtető ábrándhoz.

A valóságot romantizáló szemlélet csodálatosan meghittnek, otthonosan nemzetinek, gyengéden költőinek tudja mutatni a közelmúltat, a Világos előtti világot, a nemzeti eszme igazi honát – de csaknem tehetetlenül áll a jelen ábrázolása előtt. A jelenbe mindezt a vonzó elemet – kívülről kell bevinni; ilyen közelmúlthoz képest mennyire sápadt is a jelen! Jókai nemcsak önmagát szoktatja le arról, hogy a jelen legmélyebb érdekességét, az aktualitásnál igazibb izgalmát felfedezze – vagyis úgy lássa témának a jelent, ahogyan a klasszikus, a kritikai realizmus látja. Jókai nagy hatása azt eredményezi, hogy jó ideig a magyar regény sem ott keresi a jelen érdekességét, lényegességét, ahol megtalálhatná – hanem a külsődleges szokatlanságban, a mesterkélt izgalmasságban, tehát nem az időszerű realizmus, hanem a régóta időszerűtlenné vált romantika módján. A kortársi világot az irodalom jó ideig annyira költőietlennek véli, hogy a mindennapok jeltelen szereplőiről: a kornak eszményíttetésre nem alkalmas gyermekeiről: csak a verses regény keretei közt tud szólni. Ennek eleve adott költőiségével kívánja a téma vélt költőietlenségét kiegyenlíteni.

A kornak egyetlen epikusa van, aki másféle úton halad, mint Jókai: Arany János. Arany nemzeti típusai nem a romantika eljárásai szerint születtek meg: lélek- és jellemrajzuk, cselekedeteiknek beható motivációja ugyanazokat az eljárásokat mutatja föl, melyekkel a modern, a realista regény is él. De Arany ezeket az eljárásokat nem Balzactól, nem az oroszoktól – hanem Katona Józseftől, s még inkább: Shakespeare-től sajátítja el. A realista regény {283.} jellemrajza, lélekábrázolása, motiváló művészete is a drámából ered – ugyanonnan Aranyé is. Toldi és Etele mélyebben, hitelesebben nemzeti típusok, mint a Jókai-hősök akármelyike. Arany ábrázoló, típusteremtő művészete, úttörő realizmusa jelentősen elősegíti a magyar realista regény későbbi teljesítményeit. Úgy is mondhatnék, hogy a 19. század realista epikai művészetének eljárásait nem a magyar regényben – hanem Arany elbeszélő költeményeiben találhatjuk meg. Arany elbeszélő költeményei tehát – mutatis mutandis – ugyanazt a szerepet töltik be nálunk, mint a kortársi irodalmakban a realizmus nagy regényalkotásai. Mert Arany épp arról nem szól, ami a klasszikus realista regény legfőbb témáját adná: a maga koráról, a kortársi Magyarország típusairól. Bolond Istók (1850, 1872) félbemarad – Arany a nemzetit nem a jelenben, hanem a történelemben találja meg. Ebben az egyben hasonlít Kemény Zsigmondra. De szükségszerűnek kell látnunk a körülményt, hogy Arany elbeszélő költészetében – nem pedig a regényben bukkannak fel nálunk a modern, a realista regény ábrázolási módszerei. Szükségszerűnek kell látnunk azt is, hogy a regény egészen, vagy túlnyomórészt megmarad a romantikánál – a népies-nemzeti célkitűzésű elbeszélő költemény pedig eljut a realizmushoz. A népiesség olyan életismereteket hoz, olyan demokratikus szemléletet tartalmaz, melyek eleve a realizmusnak kedveznek. Arany nem a nemességet tekinti a "nemzetiesség" forrásának – ha valaki, úgy ő valóban nemzeti hősöket tud teremteni. Ehhez azonban olyan életismeretre is szüksége van, olyan élményekkel is bírnia kell, aminőkkel Kemény vagy Jókai nem rendelkezhetnek. Történelmi síkon ugyan, de Arany ismeretei, tapasztalatai és élményei szélesebb kört ölelnek föl, mint Jókaiéi vagy Keményéi. A magyar irodalom sajátos fejlődési feltételei és körülményei közt Arany elbeszélő költeményei sokkal inkább rokonok a világirodalom realista regényművészetével, mint Jókai vagy akár Kemény regényei.

Jókai életműve mégsem tekinthető valaminő "tévedésnek" vagy csökevény jelenségnek. A magyar regény kialakulásában az ő szerepe éppoly erjesztő és előremozdító volt, mint a líra kialakulásában Vörösmartyé. Mi több, Jókai örökségeként a modern magyar irodalomban is tovább él a romantika és a költőiség egy sajátos változata, melyet a nyugati irodalmak a 20. század első felében oly nagy becsvággyal kívánnak a maguk keretei közt megteremteni. Ennek a romantikának és költőiségnek híján volt a klasszikus realizmus – megteremtése, "pótlása" tehát a 20. század különféle mozgalmaira, iskoláira várt. A magyar irodalom azonban az igen sajátosan nemzeti jellegű romantikát és költőiséget mind a regényben, mind a novellában: Jókaitól örökölte. Nyomát Mikszáthnál éppúgy megleljük, mint Móricznál, vagy méginkább: Krúdynál, aki a francia vagy angoí próza bizonyos 20. századi törekvéseit azért előzhette meg, mivel Jókai kezdeményét, örökségét folytatta tovább. Ez a romantika, mely a realizmussal is párosodott, s ez a költészet: a valóságnak nem álomképét tudta megmutatni, de időnként meg tudta ragadni a valóság lényeges jelenségeit is. Jókai életpályájának csúcsán, Az aranyember (1873) bizonyítja ezt, a kapitalizmus ellenmondásainak ez a romantikus-költői megjelenítése, mely mintegy jelzi is azt a végső határt, ameddig a kor lényeges, társadalmi jelenségeinek megragadása terén, a realizmussal elegy nemzeti romantika elhatolhatott.