{284.} 27. JÓKAI MÓR (1825–1904)

FEJEZETEK

Jókai 1825. február 18-án született Komáromban, ahol apja ügyvéd és árvagyám volt. Családja nem volt különösebben híres és vagyonos nemesi família, csak a megyei "kisurak" csoportjába tartozott. Puritán becsületesség, hazaszeretet és vallásos kálvinista szellem uralkodott az apai házban, de nem hiányoztak belőle a népmesék, a közelmúltból, különösen a legendás napóleoni háborúból vett történetek, sőt a féltve őrzött rebellis szellemű régi magyar versek és röpiratok sem, amelyek nagy hatással voltak a nyiladozó eszű gyermekre. A gyenge, ideges, féltett kisfiú csodagyermeknek számított, első versikéi hamarosan a nyilvánosság elé kerültek, hála Komárom élénk kulturális életének. A szülői ház mellett szülővárosának is igen sokat köszönhetett: Komáromban nemcsak a nemesi porták életével ismerkedhetett meg, hanem láthatta a magyar iparos, kereskedő polgárság tarka világát is. Hajósok és a Fekete-tengerig lejáró gabonakereskedők, szekeresgazdák meg halászok lakták az élénk várost, melyben virult a telekspekuláció, mert a városszélen emelkedett Magyarország második legnagyobb katonai erődítménye. Szülővárosához képest elenyészően csekély hatást tett rá Pozsony (1835–37), majd Pápa városa, ahol 1841–42-ben járt a református kollégiumba. Annál többet jelentett számára a pápai kollégium, az évtized legjobb dunántúli önképzőkörével. Ennek a "képzőtársaságnak" hivatalosan is programja volt a hazafiság ápolása, a tanár-elnöki tisztet Tarczy Lajos, Hegel egyik első hazai propagálója töltötte be, a pályadíjakért Petőfi is versengett, aki Jókai osztálytársa volt.

Igazában szorosra azonban csak Kecskeméten fonódott köztük a barátság, ahol Jókai két éven át (1842–44) jogi tanulmányokat folytatott, Petőfi pedig vándorszínészként lépett fel. Vörösmarty és Shakespeare meg a francia romantika voltak ekkor Jókai költői eszményei. Ezek hatása látszott első drámai kísérletén (A zsidó fiú, 1843). Itt érintette meg lelkét először az alföldi nép és táj varázsa, Komárom után itt találkozott ismét a népből jövő polgársággal. A rajz és festés ekkor még jobban érdekelte az írásnál. Grafikákat és festményeket kölcsönzött ki a főiskola gyűjteményéből másolásra, magántanítványokat oktatott rajzmesterként, portrékat készített házigazdája családjáról, néhány professzoráról, ismerős fiatal leányokról. Mindebből sok minden fenn is maradt napjainkig. Tehetsége bátortalanul nyilatkozott, a már korai novelláit is jellemző merészségnek nyoma sem volt képzőművészeti alkotásaiban. Természetesen, nem is maradt meg az ecset mellett, ám a rajzolgatáshoz való kedvét mindvégig megőrizte, s gyakran munkássága szolgálatába állította: ezt tanúsítják épületekről, tájakról rögtönzött friss vázlatai ránkmaradt noteszaiban.

Valószínűleg Petőfinek is nagy része lehetett abban, hogy Jókai, ámbár a kötelező joggyakorlaton is átesett, mégsem lett ügyvéd, hanem első regényének általános sikere után (Hétköznapok, 1846) végleg az írói pálya mellett döntött, s tagja lett a Tizek Társaságának, majd 1847 júniusában átvette Frankenburgtól az Életképek szerkesztését.

A Hétköznapokban a Felhők és a Hóhér kötele Petőfijének irodalmi pályatársa áll előttünk: Jókai is lázadást hirdet a feudális kiskirályok és a várme-{285.}gyei visszaélések ellen, de ezt az akkori Petőfi módjára még csak az egyéni bosszú segítségével látja végrehajthatónak. Szántszándékkal tör a meghökkentésre kalandos egzotikumával, amelyet egyenesen Sue-től kölcsönzött a maga kecskeméti történetébe. Ám a hatásvadászaton, az egész könyvön elömlő mesterkélt világfájdalmon túl, mutatkozik itt már egy-két olyan jellegzetes alak, helyzet, írói eszköz, amelyhez a későbbi években is vissza-visszanyúl a költő: az eszményi jellemű reformer nagybirtokos, a nagy természeti csapás (tűzvész) rajza, a humoros színezetű zsánerképek lazán összeillesztett sora, az érdekfeszítő, több ágat összefogó meseszövés.

A Hétköznapok s a Szomorú napok (1848–56) telve van még írói utánérzésekkel. Az Izlandi Han, Bug Jargal, kivált A párizsi Notre-Dame avagy A bolygó zsidó egyes helyzeteinek meg alakjainak átvételét a kezdő filológus is könnyedén kimutathatja, de felfigyelhetünk akár a Jósikától kölcsönzött meseelemre is Dömsödi Góliáth János bukásának elbeszélésében. Az időszerű vonatkozások mellőzése, ami korai novelláira annyira jellemző, regényeire kevésbé nyomja rá bélyegét. Írói "irányzatossága" igazában csupán a Szomorú napok lapjain kezdődik. Idegen befolyásra mutat a világgyűlölővé lett eszményi hős típusának (Bálnai Körmös István, Hétfalusy Imre) felvonultatása is, amelyet az ötvenes években már csak héroszai első fejlődési fokozatául tartogat. E művek hangulati skáláját sokszor erősen disszonánssá teszi a bosszúállás indulatainak erős hangsúlyozása. A kegyetlenkedés kiélvezése nemcsak a szereplők arcát, hanem jellemét is elékteleníti. Jókai mentsége csak az lehet, hogy költött, gyermekijesztő rémségei többnyire már a nevetségességgel határosak. Az érett költő a bosszút csupán alárendelt motívumként illeszti majd be a cselekménybe, s általában mértéket tart a groteszkben és a nyers borzalmasságban. Természetesen, az írói technika terén is bőven akad még tanulnivalója: első regénye kuszának érzett akcióját maga is jónak látja összefoglalni könyve derekán, máskor egy-egy figura beszéltetésében követ el szembeötlő hibát.

A fiatal Jókai azonban elsősorban nem regényíró, hanem novellista, és novelláinak két egymástól élesen elkülönülő stílusirányzatát egyelőre még szervezetlen keverékben egyesíti a Hétköznapok. Elbeszéléseinek egy részében (Nepean sziget, 1846; Marce Zare, 1846; Egyiptusi rózsa, 1848 stb.) alapjában véve hazafias fájdalmakra vagy társadalmi sebekre és bűnökre (gyarmatosítás, régi néplázadások leverése) akarja felhívni a figyelmet, de annyira tobzódik a túlzsúfolt, fülledt cselekményben, szélsőséges egyéni szenvedélyekben, sőt nemegyszer a babonás miszticizmusban, hogy effajta szándékaiból vajmi kevés valósul meg. E romantika, mely Petőfinek 1845–46-ban átmenet volt a népdalok ösztönös demokratizmusából a forradalmi, egyéni hangú lírába, számára is csak kiindulópont, és mint ilyen nem becsülhető le egészen, bár élményi frissesége, hitele jóval kisebb a kortársak hasonló stílusú termésénél (Czakó Zsigmond, Petőfi, Vajda Péter stb.). Legnagyobb vívmánya talán az a gondolatritmusokkal, halmozó felsorolásokkal zeneivé tett, szókincsével is különleges hangulati hatásokat szolgáló nyelv, mely tömörítve és lehiggadva majd későbbi patetikus írásainak alapja lesz.

Írásainak másik csoportját (Sonkolyi Gergely, 1847; A serfőző, 1848; Keselyeő Péter, 1848) a zsánerképek közé sorolhatjuk, olyasfajta Petőfi-versekkel kapcsolhatjuk össze, mint az Ambrus gazda, Pál mester vagy A helység {286.} kalapácsának számos részlete. Hősei valamilyen foglalkozás, életkor, szinte vígjátéki szerepkör (megcsalt férj, papucshős) kevéssé egyénített, jellegzetes figurái; róluk szólva kibonthatja játékos, kicsit még éretlen humorát. Csakhogy ez a humor már közvetve tiltakozást jelent a feszesen szónokias vagy könnyesen érzelmes szaloni, nemesi irodalommal szemben. Vaskossága, kedves naivsága, a groteszktől sem visszariadó merészsége a paraszti csúfolódókat is eszünkbe juttatja, de különösen közel van a kollégiumi diákok vagy koldus vándorszínészek tréfálkozásához. Nyelvében sem az újszerűségre, zeneiségre törekszik itt, hanem a könnyedségre, az élőbeszéd változatosságának visszaadására. A zsánerképek írójából lesz majd a 48-as forradalom frisstollú publicistája, akinek szellemes glosszái, apró anekdotái megannyi metsző vágás a kamarilla és a táblabíró-politika ellen. A romantika és a zsánerképek népies realizmusa egyaránt újat, a korábbi irodalmi stílusokkal való szembefordulást jelentett Jókai esetében, egyelőre azonban a zsánerkép adta a maradandóbb művészi értékeket.

A romantikus Victor Hugónak és Petőfinek köszönhette Jókai az irodalom irányzatosságáról vallott, lényegében egész életén át fenntartott meggyőződését. 1847-ben, az Életképek átvételekor az "igazság eszményeinek terjesztésében" jelölte meg a kor íróinak feladatát, s Eötvöshöz és Petőfihez hasonlóan határozottan elítélte a negyvenes évek öncélú művészetről fellengző kritikusait.

Az Életképek Jókai szerkesztésében a Fiatal Magyarországnak, a radikális ifúságnak lapjává lett, amely Petőfi szavai szerint tetőtől talpig új ruhába akarta öltöztetni az országot. Petőfi és Vasvári társaságában, az utópista szocialistákat és a francia forradalom történetét olvasgatva, Jókai világnézeti és politikai fejlődése hétmérföldes léptekkel haladt előre, s a kisvárosi nemesifjúból 1848 elejére polgári forradalmár lett, aki átmenetileg le tudta vetkezni nemesi neveltetésének sok visszahúzó vonását. 1848 decemberéig egészében véve azonos úton járt a szélsőbaloldallal, de egyes nyilatkozataiból kitetszett, hogy a jakobinus forradalmisággal nem rokonszenvezik, s hajlik a birtokos nemesség korábbi – és forradalom alatti – szerepének túlbecsülésére. Mindkét vonás – változó erővel, persze – végigkíséri pályáján!

Augusztus végén került sor Jókai egész életének egyik legemlékezetesebb megrázkódtatására: szakítottak Petőfivel. E lépésnek elsősorban nem politikai okai voltak, ám a kibékülés későbbi elmaradásában már bizonyára szerepe lehetett Jókai békepártiságának is. Petőfi ugyanis rendkívül hevesen ellenezte barátjának Laborfalvi Rózával tervezett házasságát. Valószínűleg Jókai anyagi és erkölcsi függetlensége védelmében, hisz Rózát a pletyka nagyon is előkelő körökkel hozta összeköttetésbe. Egyébként Jókai őszi publicisztikai munkássága egészen világosan megmutatja, hogy közte és Petőfi között nem volt számottevő elvi-politikai ellentét ekkoriban.

Második regényének, az említett Szomorú napoknak mintegy negyedrésze jelent meg az Életképekben július–augusztus folyamán. Nem maradt töredékben mindvégig, 1856-ban teljes terjedelmében ismerkedhetett meg vele a közönség. Tárgya, az 1831-i koleralázadás, éle erőteljesen, helyenként nyersen a pánszlávizmus ellen irányul, s az év végén félbeszakítását is politikai indokokkal magyarázta az író: "Mikor a tótok a szabadság ügyének lelkes harcosaivá lettek, eszélytelenség lenne ellenük harcolni." Külső és belső {287.} érvek azt mutatják, ha nem volt is teljesen készen 1848-ban, a kinyomtatottnál mindenesetre jóval többet tartalmazhatott már a kézirat. Kétségtelenül leggyengébb írásai közé tartozik, visszaesés a Hétköznapokhoz képest. Érthető az ötvenes évek műbírálóinak megrőkönyödése, akik nem sokkal az Egy magyar nábob (1853–54) és a Kárpáthy Zoltán (1854–55) után vették a kezükbe. Sivár olvasmánnyá teszi a borzalmak egyhangú halmozása, az Hugóból és Sue-ből merített kölcsönzések feltűnően nagy száma. Bizarr benne a komikum meg a véres rémségek gyakori összeolvasztása, ami azonban inkább a kezdő tapasztalatlanságára, mint tudatos alkotói szándékra vall. Politikai torzításait több vonatkozásban magyarázhatják a reakció akkori izgatásai a nemzetiségek meg a parasztság körében, de azért megszólal mindebben a nemesifjúnak a parasztmozgalmaktól való ösztönös irtózása is.

Nem sokkal házassága után Kossuthhoz csatlakozott az író, részt vett az alföldi toborzóúton. Itt, majd októberben, a forradalmi Bécs meglátogatásakor egész életre szóló emlékekben volt része. A népfölkelés és a honvédelem nagy eszméje, az országos lelkesülés, őt is magával ragadta, és október–november folyamán írt cikkei (Szegény király, Nem szeretem a sápadt arcokat, Keserű hangok stb.) olyan köztársaságpártit mutatnak, aki minden ingadozást elítél, s élethalálharcra lelkesít a Habsburgok ellen. E gyújtó hangú, költői szépségű szózatokban, amelyek újságírói pályájának ritka magaslatát jelzik, közelítette meg legjobban a forradalom néptribunjának eszmevilágát. Humoros-szatirikus vénája sem apadt el, glosszái, paródiái nagy bőségben ömlöttek.

Debrecenbe is követte a kormányt, ám a katonai vereségek láttán megingott hite a győzelemben, megriadt a baloldal keménykezű belpolitikát követelő álláspontjától, hitt ama veszélyes illúzióban, hogy a béketárgyalásokra további lehetőség kínálkozik az 1848 áprilisi alkotmány alapján. Jórészt ilyen célokat szolgáltak a Közlöny című hivatalos orgánumban, majd a békepárt irányította Esti Lapokban megjelent írásai. Noha maró szellemességének nagy szerep jutott Madarász Lászlónak és más radikálisoknak az ún. "gyémántper" nyomán való lejáratásában, mégsem volt teljes egység közötte s a jobboldali vezetők (Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Kovács Lajos stb.) között. Impressziókra gyorsan visszhangzó lelkét átmenetileg erősen befolyásolta a tekintélyes békepártiak aggályos magatartása, de Habsburg-ellenes politikai múltját ekkor sem tudta egészen megtagadni.

Mikor az olmützi manifesztum szétszaggatta a kiegyezésbe vetett ábrándokat (március 4.) Jókai Mór Kossuth mellé állt, örömmel üdvözölte a trónfosztást és a tavaszi hadjárat diadalmas befejezését. Ekkori magatartásának nem minden összetevője ismeretes még, tény azonban, hogy eltávolodott Kazinczyéktól, s szüntelenül buzdított az ellenség teljes leverésére. Öregkorában mindezt pusztán új békepárti taktikaként értelmezte – jogosulatlanul. Általában a költő később alaposan meghamisította egykori forradalmi szereplését, és az "arany középút" szószólójának igyekezett magát feltüntetni, akár egykori megnyilatkozásainak mellőzése, átfogalmazása árán is. Pest visszafoglalása után a fővárosban szerkeszti a még januárban életre hívott Pesti Hirlapot, s a debreceni Esti Lapokat felszámolva, a központban lát hozzá új Esti Lapok megindításához. Álláspontja a függetlenség és a honvédelem dolgában a kossuthi centruméval egyező, a radikális belpolitikai rendszabályokat azonban változatlanul elítéli liberális-girondista nézeteinek megfe-{288.}lelően. Népszerűségét mutatja, hogy Komáromban képviselőnek jelölik ekkoriban. Az összeomlás idején Szegedre, később Aradra ment; itt érte a világosi fegyverletétel bénító híre, mely csaknem öngyilkosságra késztette. Kegyetlen megtorlásra készülhetett fel metsző dinasztiaellenes szatírái miatt, sorsának e komor szakadékán csak felesége erős akarata segítette át.