Új témák keresése

Két kisebb regényében megpróbált új környezethez és témakörhöz fordulni. A Gazdag szegényekben (1890) meg a Sárga rózsában (1893) megzabolázza dekoratív, a dús meseszövéshez vonzódó fantáziáját, erejét a megfigyelésre, tárgyszerűségre összpontosítja. Így sok tekintetben visszatér a pályakezdésénél oly fontos szerepet játszó életképekhez, ám egyúttal korszerűt is alkot, kivált alföldi kisregényével, s részben a Gazdag szegényekben is. A fiatal Bródy ekkor már kiadta a városi szegény emberekről szóló novelláit, a natu-{312.}ralizmus már készülődött arra, hogy a riport tényszerűségével térképezze fel a külvárosokat. A találkozás a korszellemből fakad, nincsen szó kifejezett Zola-hatásról, a francia mesterrel való versengésről. Nem Zolához, inkább Dickenshez hasonlítható a regény helyenkénti idillisége, emberszeretete és derűlátása.

A Gazdag szegények legtöbb szereplője a pesti sikátorok kisembere: váltóőr, fiákeres, piaci virágárus, drótostót, s fölöttük szinte elérhetetlen magasságban áll Paczal János, a közrendőr. Hétköznapjaik nyomorúságára éppen nem borul fátyol. Szomorúan mindennapi a mese egyik fonala is: az elbocsátott, méregdrága lakbérrel sújtott váltóőr, Kapor Ádám feleségével együtt be akar jutni a szegényházba, de a hivatalos engedély elnyeréséhez szükség van a hiányzó házasságlevélre. Esküvőjüket az utolsó pillanatban szinte meghiúsítja a háztulajdonos, s ennek gaztettét csupán egy szerencsés véletlen akadályozza meg. Hanem ez a véletlen is a szegény emberek összetartásán alapszik, mint ahogy az elesettek közösségi érzése, embersége is lépten-nyomon megnyilatkozik a cselekmény folyamán s a komisz életet elviselhetővé teszi. Joggal tűnik fel, hogy a "Zöld paradicsom" sok lakója között csak egyetlen eltorzult lelkű ember akad, s az alakok zömére várakozó megnyugtató befejezés sem hat meggyőzően. Ennek ellenére Jókainak sikerült egy fontos igazságot felismernie: rá tudott mutatni arra, hogy a dolgozók soraiban mennyi felszabadításra váró, nemes emberség lappang, s mindez mennyire ellentétben áll a felső tízezer romlottságával és kaszinói becsület-moráljával.

A gazdagok életének rajzában beleesik a szentimentális romantika csapdájába; ma már csak nevetni lehet azon, hogy a szülői házból szerelmi csalódása miatt megszökött grófkisasszony munkáslány lesz, nem akar visszatérni a kastélyba s inkább egy közrendőr oldalán keresi a boldogságot.

A Sárga rózsa Jókai utolsó évtizedeinek legérettebb alkotása: azzá teszi a parasztság iránti mély rokonszenve, emberekről, társadalmi viszonyokról adott hű képe, a Hortobágy hangulatának megkapó éreztetése, erős sodrású drámai meséje. Közvetlen forrása: az író látogatása 1889 nyarán a Hortobágyon, melyet röviddel utána terjedelmes karcolatban dolgozott ki Hortobágy címmel.

A kisregényben egy új paraszti romantika lehetőségei tűnnek fel. Mint a Gazdag szegényekben is láthattuk: Jókait legjobb perceiben a "fenti világból" való gyökeres kiábrándulás, s a parasztok és kisemberek iránti őszinte megértés jellemzi ebben az időben. A költő többé nem a nagy, nemzeti jellegű összecsapásokat keresi, mint a múltban, hanem az emberi élet erőt sugárzó, romlatlan mozzanatait. Ennek bizonyítéka, két említett művén kívül, még több novellája (pl. A béka, 1891) s számos néprajzi cikke Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben első magyar tárgyú kötete (1888) lapjain. A Sárga rózsa intim, idillbe hajló, a lélekábrázolás terén az addiginál sokkal józanabb romantikájával Mikszáth első elbeszélésgyűjteményeinek közvetlen közelébe kerül. Gondos környezetrajza, etnográfiai megalapozása pedig ezeken is túlmutat; a századforduló regionalista művészei, pl. Tömörkény felé.

De éppen mert menekül a városból, mert a paraszti élettől valami jobbat, emberibbet vár: nem veszi szemügyre annak nyomorúságát, lázító igazság-{313.}talanságait. Nem véletlen, hogy paraszti tárgyú műveinek legkiválóbbika az ötvenes években, a Hortobágy ősi, időtlen világában játszódik le, ő már csak itt találhatja meg azt a paraszti alakot, akit a földbirtokosok és bankárok rendje nem tett még megalázottá vagy cinkossá.

A Sárga rózsa elsősorban azzal tér el korábbi, paraszti témájú írásaitól, hogy azokban még nagy szerepet játszott a külsőséges kalandosság, a divat kívánta betyárromantika, a lélekrajz azonban kevéssé mélyült el, s a reális részletek többnyire humoros aláfestéssel jelentek meg. Itt azonban a humor és a kalandosság csaknem teljesen kiveszett, az egyszerű, elmélyülten ábrázolt jellemek között pedig rendkívül erős drámai konfliktus alakul ki, mely azonban mentes a Jókaira gyakran jellemző színpadiasságtól.

Csaknem egyenlő erők ütköznek össze egymással: Decsi meg Lacza testi erőben, ügyességben egyenlőek; az egyetlen, amiben a gulyás alatta marad a csikósnak: az erkölcsi érték és a belőle fakadó személyes bátorság. Decsi Sándort egyeneslelkűsége vezeti minden tettében, s igazmondása miatt lesz katona, Klárit is azért veszti el, mert nem híve a félmegoldásoknak. A gulyáslegényből már hiányzik az az egyenesség, inkább tempósságára, sunyi okosságára bízza magát tetteiben. Klári, a csárdás fogadott leánya valóságos magyar Carmen. Nem mindennapi jellemét gazdagon bontja ki a kisregény: bűnbánó és kacér, odaadó meg durcás egyszerre. Hármukban paraszti, sőt nemzeti típusok körvonalait érezzük. Igen reálisan jelenik meg a puszta társadalma is elzárkózottságával, szokásjogon alapuló szigorú sorrendjével.

A cselekménynek akad kevésbé sikerült mozzanata (pl. külföldiek a Hortobágyon), ám minden ízét átjárja a puszta lelke: a határtalan légkör, a végtelen síkság, a különleges éghajlat. A környezet valószerűségét, evokatív hangulati hatását fokozza az is, hogy Jókai olyan jó ismerője a népköltészetnek: Decsi – olykor a népszínműre emlékeztető – nótázása vagy a számadó meséje nélkül levegőtlenebb lenne ez az elbeszélés. Nyelve szokatlanul tömör és hathatós, a kezdés egyenesen a kései Móricz leírásait idézi. Képei (pl. a napsütésben füstölgő kompkötél) hitelesek s újszerűek, elbeszélő hangja nyugodt, derűs. Párbeszédei nem a parasztok mindennapi beszédmódjára hasonlítanak, inkább a népdalok és mesék csiszoltabb, édes ritmust zengő mondataira.

Saját életének regényesítése régtől foglalkoztatta az írót. Nem gyónó, önelemző kísérletekre gondolt – ilyesmit eddig legföljebb Az arany ember (1872) lapjain találhatunk –, hanem emlékeinek felidézésére. A hála, a higgadt visszatekintés a múzsája: nem szorongattatásaiból keresi a felszabadulást önvallomás útján, mint Kemény, a maga sokkal izgatottabb önarcképeiben. Ha felidézi is egykori, belső válságait, inkább tompítani, feledtetni igyekszik őket, amint ez Petőfivel kapcsolatosan is történik, a Politikai divatokban (1862–63). Memoárjellegű (halála után összegyűjtött) írásai élete alkonyán igen nagyszámúak (pl. Emlékeimből, 1912; Az én életem regénye, 1912), azonban meglehetősen tárgyiasak és csevegő hangúak. Regényes, bensőségesebb önéletrajzi kísérlete csak egy van, A tengerszemű hölgy (1890), egy különös és szerencsétlen szépasszony története, mely éppenséggel nincs híjával a lélektani ellentmondásoknak. Erzsike sorsa minduntalan összetalálkozik a Jókaiéval, s a mű igazi értékét e visszapillantások adják, melyekből megismerjük a Hétköznapok keletkezési körülményeit, a fiatalkori világfájdalmas {314.} írások titkát. Egyébként ez az első regénye, amelyet akadémiai kitüntetésre érdemesítettek: Beöthy Zsolt harcolta ki a kései koszorút 1890-ben a változatlanul engesztelhetetlen Gyulai ellenében.

Amint közelebb jutunk a 20. századhoz, az író elnagyolt és másodlagos műveiből egyszerre egy izgatott kérdés csap az arcunkba: vén ember-e az öreg ember, vagy szabad-e még szeretnie? Ha megnősül, nem válik-e szerencsétlen, nevetséges vagy becstelen figurává? Még Ciceróról és Caesarról írt kisregényébe (Félistenek bolondságai, 1900) is fölveszi magánélete sürgető dilemmáját, majd külön regényt szentel neki Öreg ember nem vén ember (1900) címmel. Java, régebbi regényeihez képest (gondoljunk Az arany ember önarckép-elemeire) ez is hanyatlás, de most a felbomlás küszöbén vagyunk, így mégis csak értékes benne önnön vívódásainak festése: a szánalom s az érzékiség egyszerre vezetné egy-egy fiatal leányhoz, ám józansága, hírnevének féltése tiltaná tőle. Végeredményben katasztrofálisnak látja jövőjét, ha enged vágyainak. Jókai rohamos hanyatlását egymagában nem magyarázhatja az, hogy romantikus írói hajlamaival nem tudott alkalmazkodni realisztikusabb ábrázolást követelő kora igényeihez. Néha a kor ellen is jöhetnek létre nagyszabású, bár elkésett műalkotások. Ő azonban sok mindenben el is szakadt korábbi, mély művészi átélést biztosító élményvilágától s helyette pótlékokkal, csak a lélek felszínét érintő mozgalmas benyomásokkal elégedett meg. Nehéz eldönteni, mennyi szerepe volt mindebben az írói hatáskeresésnek.