Regényírói módszere

Jókai művészete a romantika és a realizmus sajátos ötvözete, ám romantikája is többrétű: archaikus, népmesei elem éppúgy akad benne, mint jellegzetesen újszerű, 19. századi réteg. Érett munkásságából hiányzanak a világfájdalom, a magánosság és az elkeseredett lázongás végletes hangjai, amelyek oly jellemzőek a nyugati romantika nagyjaira. Lágy, optimizmusra hajló egyéniségén kívül elsősorban a történelmi helyzetben kell keresnünk ennek okát: korjelenség volt nálunk az önkényuralom idején, hogy a nemzeti lesújtottság és a hazafias célok átérzése fegyelmezte az egyén nyugtalan kedélyvilágát. Később az a tudat fékezhette, hogy egy pozitivista világnézetű, a csodákat elutasító korszak közepén él.

Jókai megítélésének mindenkor sarkalatos pontja volt fogalommá vált héroszainak elbírálása. E kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott hősök egyszerű, néhány vonásra redukált lelki életet élnek. Olyan romantika teremtményei, mely a soron levő nagy nemzeti feladatok megoldására akar serkenteni, ragyogó példák vagy elrettentő torzképek felvázolásával. Verhetetlenségük, belső harmóniájuk népmesei alakokká tenné őket, ha nem viselnék magukon írójuk képzeletének egyedi vonásait: kényesen válogatnak az eszközökben, nem ritkán inkább "erényes hóbortok" (Gyulai szava), mint a nagy célok ésszerű mérlegelése bírják őket cselekvésre (pl. Kárpáthy Zoltán lemondása birtokairól a pör elkerülése végett). Feltétlenül uralkodnak testükön, éhséget, fáradságot, betegséget magától értetődően győznek le, titkos, delejes lánc köti össze őket távoli kedvesükkel, tudnak sorsfordulóiról, meg-{315.}érzik halálát. Az ilyen művészi felfogásban feltétlenül van misztikus elem, Jókait azonban nemcsak a miszticizmus viszi ilyen irányba, hanem a megrögzött stílusjegyek és saját hiperbolizáló szenvedélye is.

Bár a héroszok és heroinák általában olyan emberi lehetőségeket testesítenek meg, amelyekre a költő csak vágyott, de nem birtokolt, gyakran önarckép-vonások is kerülnek portréjukra. Elhelyezkedésük a családban, pubertáskori érzelmeik, visszahatásuk az új környezetre, lélektani szituációkra – mindez olykor tényszerű hitelességgel idézi fel költőnk magatartását. Nem utolsósorban ennek köszönhetik, hogy nem válnak puszta képletté, tétellé, noha ennek más okai is vannak. Sokat tesz ilyen vonatkozásban az általános emberi lelki állapotokat, hangulatokat nagy erővel megragadó költőiség (pl. Kárpáthy Zoltánnal, Timár Mihállyal kapcsolatban). De nem feledkezhetünk meg a kor levegőjének érzékletes felidézéséről, az életteli mellékalakok soráról s főként a nyelvi megformálásról. Obligát pátosszal megjelenítve fakó olajnyomattá váltak volna a hősök, ám Jókai gyakran humorral és komázva is emlegeti őket: Kárpáthy Zoltán a maradi Tarnaváry kicsinyítő szemszögéből nézve is megjelenik előttünk.

A Jókai-irodalom fontos megállapítása az író dualisztikus világképének kifejtése. Csakugyan, a hérosz összecsapása ellenfelével mintha a Jó és a Rossz harcát példázná! De ügyelnünk kell bizonyos árnyalatokra is, nehogy túlfeszítsük ezt az igazságot. Kétségtelen ugyanis, hogy a Rossz megtestesítője többnyire fejjel alacsonyabb a Jóénál: nem gonosz démon, csak kicsinyesebb céloktól mozgatott intrikus. Nem ritkán azért sem lehet maradéktalanul nagyszabású, mivel komikus megvilágításba kerül: az író egészen a népköltészet módján jár el, amikor ez ártó szellemeket a tréfa s a szatíra egy-egy sugarával deríti fel.

Közismert, hogy Jókai arcképcsarnokából nem hiányoznak a realisztikus figurák sem. Ne higgyük azonban, hogy ezek sorába kizárólag egy-két ecsetvonással felvázolt zsáneralakok tartoznak. Akadnak nála több oldalról bemutatott, sokféle helyzetben felvillantott jellemek is, amelyek többnyire átalakuláson mennek át. Fejlődésük irányát tekintve két főcsoportot különböztethetünk meg közöttük: egyikbe nagyjából a régimódi (vagy meghasonlott) magyar urak tartoznak, akik lassanként mégis alkalmazkodnak az új időkhöz, a tisztultabb világnézethez. Jellegzetes, és sajnos, Jókainál eléggé egyedülálló művésziséggel megalkotott képviselőjük: Kárpáthy János.

E nábobok (néha: táblabírák) a múlt vagy félmúlt emberei, s bár népszerűek a századközép szépprózájában (Vas Gereben), írói tollra kerültek már korábban is. Annál inkább a jövőbe mutat a másik alakváltozat: Harter Nándor és társai a történet elején még látszólag szilárdan állnak, hogy azután egyre mélyebbre süllyedjenek, mint az elnyomó hatalom kiszolgálói, panamák bűnrészesei. A szabadságharc kora nevelte őket, ám az önkényuralom idején s az 1867 utáni lázas törtetésben irányt vesztettek, kezdeti hibáik meghatványozódtak. Írói fölfedezésük éles szemre vall, azonban fejlődésrajzuk még kevésbé megnyugtató, mint a patriarkális földesuraké. A mestert ezúttal is az fenyegeti, hogy nem tud következetes maradni, elveti a sulykot kivált az utolsó állomásnál: a "megjavulókat" olykor igen magasra emeli, a hanyatlókból egyenesen őrültekházába való nyomorultakat farag (Péterfy Jenő megállapítása).

{316.} A zsánerfigurák galériája a hajdani magyar glóbus igen sokféle rétegét, szakmáját, etnikai csoportját foglalja magában. Míg Petőfi életképeinek köre ritkán terjed följebb a hétszilvafásoknál, Jókai befogadja a nemesi vármegye kisebb-nagyobb tisztviselőit is, de azért a zsáner-ország alapjában nála is a szegényebb, egyszerűbb emberek birodalma. Legtöbbjüket a különcség, groteszkség irányába hajlítja, ám gúnyolódása mindvégig enyhe marad irántuk, sőt együttérzést is vegyít beléje. Életképszerűség meg anekdotaiság nem elválaszthatatlanok egymástól, s gyakorlatilag nagyon is szorosan együttjárnak nála. Az adoma lehet tisztán elbeszélő elem, az írói közlés vagy a párbeszéd építőköve, s regényei elég gyakorta vonultatnak fel egy-egy kifogyhatatlan anekdotázót (A régi jó táblabírák, 1856; A névtelen vár, 1877). Dramatizált alakban azonban sokkal szervesebb részévé válik a mű egészének. Az anekdotaiság költőnk stílusának, fejlődéstörténeti jelentőségének igen lényeges összetevője. Esztétikai illúziót teremt, meghitt ismerőssé avat a regény világában, nem ritkán nevelő, bíráló, eszméltető funkciója is előtérbe kerül. Ez utóbbit igen szemléltetően mutatják a régimódi magyar urakkal kapcsolatos adomafüzérek.

Jókai anekdotizmusát leginkább a már-már tervszerű kuriózum-keresés különíti el Mikszáthétól. Az író nem ritkán olyan elszigetelt, adomai helyzetbe állítja hőseit, amely nem illik a szereplők kialakult jelleméhez, megfosztja azt komolyabb mondanivalójától. De sokkal gyakrabban bekövetkezik a hiba a láncolattá növesztett adomák esetében: itt feltűnik az író másutt is jól megfigyelhető, halmozó tendenciája, mellyel belelovalja magát ötleteibe, s egyre meglepőbb részletekkel csigázza őket. Tallérosy esetében nagyon jól láthatjuk mindezt, de Ankerschmidt is jellegzetes példa, hiszen nemcsak "áttér" a magyarságra, hanem a legharcosabb ellenzékiként viselkedik a választásokon! Nem titok, hogy az anekdotizmus hatását nem szabad túlbecsülni: még legcsípősebb változatában is ott rejtőzik az élet igazságtalanságaiba való rezignált belenyugvás. Másik kedvezőtlen vonása: szűkreszabott emberábrázolási lehetősége; a műfaj szinte tiltja az írói beleélést, íratlan szabálya szerint a szereplők lelki életét kívülről, az átlagos józanész síkjáról kell megjeleníteni.

Írói világának mindvégig középpontjában állott a mese. Nála a lélekrajznak is a mese kanyarulataihoz kellett alkalmazkodnia, s nem csoda, hogy az utókorra is tárgyválasztásával, motívumaival, elbeszélő művészetével tette a legmaradandóbb hatást. Jókai témái és motívumai között hagyományosak éppúgy akadnak, mint eredetiek, a külföldről kölcsönzöttek mellett gyakoriak a sajátos, hazai fejlődésből fakadók. Elég hosszú ideig kitart az örökségért való versengés tárgyköre mellett, s nemcsak a Kárpáthyak dilógiájában alkalmazza, hanem az önéletrajzi jellegű Politikai divatokban (1862–63) is, ahol már nincs különösebb szükség rá. Máskor egy küzdelmes kor hatását festi egy-két család vagy kisebb csoport életére: az effajta regények közelednek a korrajz felé, ezért körvonalaik bizonytalanokká válnak, tengelyüket sokkal kevésbé lehet meghatározni, mint az örökségi harcra építettekét; lásd a Kárpáthy Zoltán (1854) zártságát a lazább Eppur si muovéval (1872) szemben. A Szerelem bolondjai (1869) az első olyan munkája, melyben a főhős sorsát nyíltan, félreérthetetlenül a szerelem irányítja, de ezt a kezdeményezést nagyon is beiktatja ezek utáni írói fegyvertárába. Míg korábban, a két nő {317.} közötti ingadozás csak epizodikus maradt, vagy puszta látszatnak bizonyult, Az arany embertől (1872) fogva e motívum valósággal trónra kerül nála, s gyakorta még történelmi regényekbe is bevonul (Szeretve mind a vérpadig, 1882).

Mint a romantikában általában, nála is jelentős szerephez jut a bűnügy. Sokszori felbukkanása ellenére, igen egységes az a szemlélet és elbeszélési módszer, melyet ilyen témáknál alkalmaz. Jókai ezúttal sem válik pszichológussá, nem is a bűntettek társadalmi indítékaira kíváncsi, s az igazságszolgáltatás vagy a börtönreform ez idő tájt oly népszerű ügye is hidegen hagyja. A kriminalitás nála általában meseelem, mely mozgásba hozza a történetet, s amilyen ritkán válik az egész cselekmény sarkpontjává (pl. Gyáli hamisítása az amerikai párbajban l. Mire megvénülünk), olyan nagy súlya van a bonyodalmak megoldásában, a költői igazságszolgáltatás érvényesítésében (A régi jó táblabírák, 1856; Politikai divatok, 1862–63 stb.).

A bűnösök leleplezése nem különösebben bonyolult feladat, hisz szenvedélytől elbódult ember követi el a vétket, aki önkívületében nem is gondol a nyomok álcázására. Ahhoz, hogy a nyomozás teret nyerjen, Jókainak szakítania kellett a negatív jellem egyfajta megszokott, romantikus változatával: a féktelen indulat űzte figura helyébe hidegfejű, számító, csaknem gyáva egyéniségnek kellett lépnie (pl. A régi jó táblabírák).

Közismert, mily számottevő szerep jutott a kriminalitásnak a regény műfaji fejlődésében: egyes írókat a lélektan és morál friss szenzációihoz, másokat az osztálybíróságok s az embertelen társadalmi berendezkedés ostorozásához segített. Jókai esetében ily nagy előnyökről nem beszélhetünk, de tisztán kell látnunk a bűnügyi motívumok ugyancsak ellentmondásos hatását művészetére: hozzásegítették egy-egy új környezet bemutatásához, a célratörő felépítéséhez – de elvonták az emberi jellem árnyaltabb megítélésétől, a megmunkálás művészetétől, s az idegizgalmat keltő tények felé irányították.

A múlt századi regény jellegzetes, a romantikára visszavezethető vonása: több párhuzamos meseszál szövése egymás mellett. E gyakorlat Eötvösnél s főként Keménynél félreismerhetetlenebb, mint Jókai esetében, ki többnyire csupán két cselekménylánccal próbálkozik, ám ezek között is határozottan érezteti a rangkülönbséget. Gyakorta nem is többágú meséről beszélhetünk nála, hanem arról, hogy az akcióba újonnan bekapcsolódó főszereplőnek múltjával is meg kell ismerkednünk, több fejezetet felölelő kitérő segítségével. Ekként a regény gépezete többszörös expozíció után jön csak mozgásba. Ezt a technikát Mikszáth is örökölte.

A meseágak párhuzamossága vagy ellentétessége sok alkotónál a világnézeti tartalmak közvetett sugalmazására ad módot. Ilyen értelemben rendeli Tolsztoj az Anna Karenina lapjain Anna és Vronszkij sorsa mellé Kitty meg Levin szerelmi kapcsolatát. Jókai azonban túlságosan ösztönös művész, az eszmék naivan nyíltszavú apostola ahhoz, hogy ilyen áttételes megoldáshoz folyamodjék. Inkább arra törekszik, hogy a főágtól elütő hangulatot vigyen a mellékágba, s így érdekes kontrasztjelenségekkel lepje meg olvasóit. Ezt a romantikus szerkesztő elvet természetesen nem pusztán ilyen vonatkozásban érvényesíti, hanem az alkotás egészében is gyakorta disszonáns ellenpontozásra törekszik. A "kiegészítő színeknek" a mellékágban való összpontosítása néha egészen végletessé válik. A kritika különösen a Rab Rábyban (1879) {318.} figyelt fel arra, hogy Jókai a reformer-sors tragikomikus kicsengésének ellensúlyozására a kuriózumok és operett-helyzetek egész rajával árasztotta el Fruzsina kalandjait.

A nagy szereplőgárdát mozgató, több mesefonalat eresztő múlt századi mesterek időnként egy-egy nagyjelenetet rögtönöztek, amely összefogja a szálakat s tagolást visz a hömpölygő folytonosságba. Az ilyen tömegjelenet: drámai elem, s tudnunk kell, hogy formanyelvének kialakítása során, a még fiatal regényműfaj szívesen fogadta idősebb testvérének, a dráma- és színházművészetnek segítségét. A romantikus színi hatás elvének érvényesítése során a figyelem fokozásának, a meglepetések kirobbantásának sokrétű technikája bontakozott ki: Jókai kedvvel alkalmaz várakozásunkra rácáfoló fordulatokat s a konfliktussal teli helyzeteket forrportig hevíti. De mi sem mérhetünk a mindennapi élet szokványos eseményeinek mércéjével, a műalkotás zárt rendszerén kívül helyezkedve. A kérdés az: a meglepetés nem okoz-e stílus vagy jellemtörést, van-e funkciója a történet egészében, vagy pusztán pillanatnyi rögtönzés marad-e? A kőszívű ember fiai (1869) számos coup de théâtre-ja ily mércével mérve kiállja a próbát – de zavaró érzésünk támad a Richárd hitvesére váró háromszázezer forintos örökségről olvasva. Mennyire felkavarja ez a motívum a már kialakult összképet!

A légkör "magasfeszültségét" a költő nem ritkán olyankor is erőszakolja, amikor az ellentétek összecsapás nélkül, egyszerű megbeszéléssel is eloszlathatók lennének. Pl. Lávay ügyvédként jár el Szerafin válópörében s a lehető legerélyesebben igyekszik menteni a szépasszonyt a végzetes megbélyegzéstől, mely férjére vár. Mit sem törődik azzal, hogy törekvéseit felesége meg anyósa félreértik, hűtlenségnek vélik. Csakhogy a regény sokkalta bölcsebb és finomabb léleknek rajzolta a hőst annál, minthogy ily rövidlátóvá, érzéketlenné váljék! A határozott jellemű, föltétlen őszinteséget nyújtó és követelő Judit jellemével sem fér össze az, hogy nem akar világosságot deríteni a kétértelmű helyzetben.

Sok regény az élet végtelen hullámzását érzékelteti, utolsó fejezete is befejezetlen mondat. Jókai hősei azonban többségükben határozott célokért küzdenek, melynek elérése vagy eltévesztése a lezártság érzésével tölti el az olvasót. Örökösödési per vagy bűnügyi nyomozás esetén a határvonal éppúgy adott, mint a szerelmi regényekben, ahol a házasság kínálkozik finálénak. A főszereplő halála végpontként kevésbé jön számításba nála (Erdély aranykora, 1851 stb.). Kezdetben Scott meg a fiatal Dickens, másfelől Jósika (Abafi) és Eötvös (A falu jegyzője) gyakorlatát követve, epilógust függesztett műveihez, amelyben a főszereplőkön kívül még a másod- és harmadrendű epizódisták további élete-folyásáról is számot adott. A Kárpáthy Zoltánban (1854) már szakított a terjengős, krónikaírói modorral, de az egészen szűkszavú, drámai kicsengésű lezárásokhoz csak igen ritkán jutott el (Sárga rózsa, 1893).

A regényszerkesztés igen fontos kérdései azok, amelyek az időbeliséggel függnek össze. Mindenekelőtt a méretekre és a ritmusra vagyunk kíváncsiak, aztán a sorrendre: hogy bánik az író az akciót megelőző eseményekkel, megbontja-e a kronológiát, sejteti-e előre a bekövetkezőket! Alkalmaz-e ismétlődő mozzanatokat?

Jókai regényei általában néhány esztendős időközt ölelnek fel, s az író inkább a nagy méretek felé vonzódik, mint az egészen kicsinyekhez. Szélesen, {319.} kényelmesen indítja történeteit, de aztán gyakran erősen fokozza a sebességet. A feltűnő sietés azonban leginkább a zárófejezetekre jellemző: olykor egy évtizedet summáz itt néhány lapon, a szerzői kommentár felhasználásával. Jókai nem hangsúlyozza szubjektivitását, – egyéni közbeszólásai meglehetősen ritkák – következésképpen az időrenddel sem szokott önkényesen bánni. Takarékos az alkalmi visszapillantásokkal, inkább csak a mellékszereplők szájába adja ezeket (pl. Teréza mama Az arany emberben elmondja, hogy kerültek a dunai szigetre). Nagyjából így állunk az előrejelzésekkel is: ezek jórészt a hősök sejtelmei, szórványosan akadunk csak köztük szerzői jóslatokra. Valószínűleg azért szakított velük, mivel rikító, ifjúkori romantikája kellékének érezte őket. Mint a romantikusok általában, ismeri a szimbolikussá fokozódó, tárgyi vezérmotívumokat, s egy-kétszer mesterien él velük. Szép példája ennek Mayer Fanny befalazott, hajdani lakosztálya vagy a Timár Mihály előtt újra meg újra feltűnő hold képe.

Ha hangsúlyoztuk, hogy nem állítja előtérbe alanyiságát, az ellenkező véglettől való tartózkodását is meg kell állapítanunk. Flaubert-től és Maupassant-tól eltérően, Jókai nem igyekezett arra, hogy a műben való jelenlétét minimumra csökkentse, s vállalta a "narrátor" szerepét. "Narrátor" nélküli, végig első személyes regényeinek száma csekély: főként öregkori munkássága során kísérletezett e megoldással. Korábban inkább csak én-formájú részleteket szőtt be harmadik személyes alkotásaiba, többnyire kitűnő írói leleménnyel (Mire megvénülünk, 1865; Szerelem bolondjai, 1869). Jellemző, hogy Az arany emberben sem alkalmazta az én-formát, amely ezt erősen megkívánta volna.

Regényeinek terjedelme fokozatosan növekedett, nyilván népszerűségének hatására s a sok folytatást igénylő hírlapi közlés igényeinek figyelembe vételével: a kezdeti kétszáz-háromszáz laptól (a későbbi reprezentatív kiadások adataira támaszkodunk) az önkényuralom idején általában háromszázötven-négyszázötven lapig, a hetvenes évek elején meg ötszáz-hatszáz lapnyi terjedelemig jutott. A fejezeteknek szinte mindig címet adott, nem elégedett meg puszta megszámozásukkal vagy Walter Scott mintájára mottók közlésével. A címadásban tagadhatatlan romantikus hatáskeresés tör felszínre, bár Victor Hugo harsogó szónokiasságát nem követte. Maguk a fejezetek az akkori divatnak megfelelően nem különösebben rövidek (tíz-tizenöt lap), még élénken pergő munkáiban sem, ami azt bizonyítja, hogy a mondanivaló, a cselekmény befolyása ily vonatkozásban csak igen áttételesen érvényesül.

Jókai helye kétségtelenül irodalmunk legnagyobbjai között van. Nem fedi a valót az a megállapítás, hogy Kemény és Gyulai elindították irodalmunkat a realizmus útján, de Jókai roppant népszerűsége feltartóztatta e folyamatot. Kemény maga is átmeneti jelenség romantika és realizmus között, s a két mester között nemcsak ellentétet kell látnunk, hanem a történelem kiszabta nagy cél azonosságát is. A múlt század közepén időszerű feladat a regény műfajának nemzetivé avatása, s míg Kemény a távolabbi históriai korok, addig Jókai a félmúlt és a jelen megelevenítésével tört a feladat megoldására. Arról, hogy Jókai tekintélye, példája gátja volt a romantika-ellenes törekvéseknek, csak igen korlátozott értelemben beszélhetünk. Elsősorban nem ő volt az akadály, hanem a hazai szellemi fejlődés bizonyos fokú késése, s Jókai fékező szerepét csak a század utolsó negyedében hang-{320.}súlyozhatjuk. Hatalmas olvasóközönséget nevelt föl a 19. század második felében, sőt századunkban is. Arról természetesen nem feledkezhetünk meg, hogy költészete a társadalombírálat s a nemzeti illúziók eloszlatása körül keveset tett, nemegyszer történelmileg egészen jogosulatlan ábrándokat is táplált. Vitathatatlan az is, hogy Jókai nagyobb művészi önfegyelem, szigorúbb önkritika birtokában számos hibától és következetlenségtől tisztíthatta volna meg munkásságát. Sokrétű írói világa számtalan hajszálgyökéren szívódott fel a következő nemzedékek írói termésébe: anekdotizmusa s részben romantikája is nagy hatással volt Mikszáthra – költőisége, hangulati gazdagsága Krúdyt is táplálta –, sőt még Móricz is adósának érezte magát egyben-másban. Petőfi és Madách után egészen a legutóbbi időkig ő a legolvasottabb magyar írói géniusz külföldön, noha nem jól és nem is mindig a leghelyesebb válogatásban fordították le életművét.