A nemzeti kapitalizmus és az utópia jegyében

A kiegyezés táján az olvasóközönség meglepődve figyelhetett föl kedvence új témáira: Jókai egyszerre a legmaibb máról kezdett írni, vállalkozókról, a technika és a természettudomány forradalmárairól, de tolla alatt megjelentek a kor árnyoldalai is: a tobzódó fényűzés és a szédelgések világa, a sivár proletársors s a pusztító háborúk réme. Az eddiginél egyetemesebb kérdések ragadták meg, ám utópiás regényei – mint A jövő század regénye (1872–74) mutatja – mégis a magyarságnak szóltak elsősorban. Hirlapíró volt s a zajos események tükrében inkább meglátta a változásokat, mint az erkölcsök és életstílus rejtettebb átalakulásában.

Ilyen típusú regényeinek sorában első a Fekete gyémántok (1870). Ennek hátterében Danielik János címzetes püspök botránya áll, aki 1866-ban a magyar egyházi nagybirtok egy részét zálogba akarta adatni Langrand-Dumonceau belga bankárnak. Ezzel nemcsak a kormány ellenőrzése alól vonta volna ki a hatalmas vagyont, hanem új segélyforrást kívánt nyújtani az olasz mozgalmaktól fenyegetett pápai államnak. A kezdeményezés bukását nem utolsósorban Ludvigh János emigránsnak A Honban közzétett cikkei okozták.

Az eset széles távlattal bővül a műben: föltárul a harc, amelyet a nemzeti iparosodás és a belőle fakadó demokratikus fejlődés folytat a Schmerling-önkényuralommal és a pápasággal kezet fogó, kozmopolita tőke ellen. Jókai a negyedik rend sebeit is szeretné begyógyítani, s a munkásmozgalom elkerülésére orvosságot keresve, a kispolgári reformerek elgondolását fogadja el: részvényessé, törpe vállalkozóvá kell tenni a proletárt. (Az író ekkoriban {302.} {303.} támogatója volt a polgári befolyás alatt álló Buda-Pesti Munkásegyletnek.) E nézetek nem veszélyeztetik a regény haladó irányzatát, azonban hellyel-közzel előreveti árnyékát a költő majdani rettegése a munkásság osztályharcától. Szaffrán és Evila sorsával azt igyekszik bizonyítani, hogy a proletár csak az emberszerető vállalkozó segítségével találhatja meg egyéni boldogulását, s így válhatik a társadalom igazán hasznos tagjává is. A művész látnoki előrelátása a Delej-ország leírásában dobbantja meg szívünket. E kép sok rokonságot mutat a mítoszoknak az új aranykorba vetett, megindító és gyermeki reményeivel, s megalkotásához a szerző nem is az utópista szocialistákból merített elsősorban, hanem a reneszánsz és barokk államregényekből; ösztönzője – részben közvetítések útján –, Morus, Campanella, Bacon, esetleg Fénelon lehetett. A Delej-ország, mely megmozgatta a fiatal Żeromski képzeletét is, álom a faji és vallási gyűlölködés nélküli korról, utópia az állami kézben összpontosuló nagyiparról és kereskedelemről, technikai vízió a villamosság csodáiról!

Berend Iván magányosabb a korábbi héroszoknál, s e prófétai magány majd egyre gyakrabban jelenik meg Jókai alkotásaiban. Alakját nem érezzük elég egységesnek, mivel puszta ötletgazdagságból aranyifjakra valló vonások is bekerültek jellemébe a pesti nagyvilági jelenetek során. E fejezetek egy új, ám ezentúl szinte állandósuló motívumot vezetnek elénk: a nem egyenlőrangúak szerelmét és házasságát, ami a korabeli francia tézisdrámában és olvasmányos irodalomban (Feuillet, Ohnet) is otthonos. Nincs még teljesen tisztázva, de úgy látszik, a divatos francia fél-realizmus jelentős hatást tett rá, s valamelyest ez is gátolta abban, hogy az igazi realizmushoz eljusson. Ami szépprózánkban igazán előremutat az utolsó századnegyed idején, az nem is innen eredt, hanem Dickenstől és Thackeray-től, majd az orosz, és a francia mesterektől. Költőnk irodalmi tájékozottsága így egyre jobban elszakad az igazán korszerű világirodalomtól, s nemsokára egész művészete hasonló sorsra jut. Ám e periódusban még kiteljesedik társadalombírálata, több tekintetben közelebb kerül a kritikai realizmushoz, amit itt kiváltképp Sámuel apát megformálása igazolhat. Romantikus képzelete is új területet talál, hiszen a regény elején tán legcsodálatosabb látomása áll: a pliocén kor freskója.

Láttuk a szálakat, melyek Az arany embert (1872) korábban kezdődő rézignációjához fűzik, de az is bizonyos, hogy sok, az új korszakra jellemző elem is helyet nyer benne: pénz, meggazdagodás, panama. Mégis, a lélekrajz bensősége oly sajátosan fonódik össze benne a meseszövés romantikájával, a színhelyek költőiségével, hogy végelemzésben egyedi remeklés marad életművében. Ennek oka talán abban kereshető, hogy nemcsak az ellenzék akkori válságos helyzetének felismeréséből született, hanem nyomot hagyott rajta Jókai házaséletének vihara is: az író 1870 körül szeretett bele Lukanics Ottiliába, egy honvédezredes 18 esztendős árvájába, akit a tüdőbaj hamarosan elragadott. A kapcsolat nem maradt rejtve Laborfalvi Róza előtt sem, s felesége keserű haragjában válással fenyegetőzött.

Nemcsak a hűség és szerelem dilemmájával vívódik itt az író, hanem azzal a kérdéssel is: megvalósíthatók-e a maga humanista eszméi a "nemzeti" kapitalista életében? Bármennyi fenntartást szólaltat is meg a történet során, válasza mégiscsak tagadó marad: az alkotó munka örömét, a szabad párválasztáson alapuló házasság szépségét, a természetvallás lelki élményét szerinte {304.} csak a civilizációtól elszakadt, kétkezi munkát végző ember ismerheti meg. Timár egyedülálló pályája láttató erővel világít be a polgári erkölcs útvesztőjébe: vagyont, tekintélyt, önfeláldozó feleséget szerzett magának a lopott kinccsel, s mindezt szüntelen képmutatással kell megőriznie. A hálaérzettel láncolta magához Timeát, jótetteivel fojtotta el annak Kacsuka iránti szerelmét, nem csoda, hogy tőle csak korrekt magatartást kapott asszonyi odaadás helyett. S ezen túl még hány intézményével, szokásával, fortélyával ismerkedhetünk meg a fiatal magyar polgárságnak! Valóban, Jókai hasonlíthatatlanul jobban ismeri a Napóleon utáni világot s a rác-magyar kisvárosokat a hetvenes, nyolcvanas évek metropolisainál.

Timár Mihály jellemrajzában közelítette meg legjobban Jókai a kortárs realisták emberábrázolását; dús mesélő kedve itt már alárendelődött a lelki fejlődés következetes bemutatásának. A moralista Arany aligha tartóztatta volna fel a vétkes hős tragikus végét, Jókai azonban megmentette őt az életnek – még egy Sue-ízű fordulat árán is. Timár és Teréza alakjában feltört kertészkedő, csillagvizsgáló, az egyházi dogmáktól elforduló, már-már panteista szenvedélye – sőt egy még rejtettebb lelki rétege is: vágya az utód, a gyermek után.

Ritka művészettel készül a kompozíció. A főhős kettős életének színterei egymástól merőben elütő hangulatukkal változatosan követik-előzik egymást, s a kisebb szereplők egész sora köti össze őket. Jellemzően és sejtelmesen ismétlődnek egyes motívumok, amelyek megvilágítják az idő múlását, a hős lelkivilágának megváltozását (a holdfény, a dunai hajómalom), újra meg újra megjelenik a belső monológ – nála egyébként ritka – stíluseszköze. A leíró részek új tájakat emelnek írói térképébe és más oldalról vezetnek be a szülőváros mikrokozmoszába, mint a Politikai divatok (1862–63) vagy Az elátkozott család (1858); itt festi először az Al-Duna fenséges látványát, a méla balatoni őszt s a balatonfüredi téli halászatot.

"Műveljük kertjeinket": ez a híres voltaire-i idézet joggal kerülhetett volna Az arany ember végére. Hanem Jókai nem horgonyzott le tartósan ily lemondó nyilatkozat mellett, s A jövő század regényében (1872–74) minden eddiginél bizakodóbban gomolyogtak álmai az emberiség és nemzete fényes jövőjéről. Elképzeléseiből sokhelyt igazi humanizmus és látnoki erő sugárzik (a háborúk megszüntetése, az éghajlat megváltoztatása stb.),s amatőr tájékozódása a technikai tudományokban néhány egészen meglepő eredményre vezet. Általában mi sem volna helytelenebb, mint műveltségének lebecsülése: sok tudóst és mérnököt ismert, geológiai, őslénytani, földrajzi stb. tudása a kor színvonalán állott. Más kérdés, hogy képzelete olykor nagyon is szabadon bánt az anyaggal. Felismerte a repülés és villamosság nagy szerepét, Tatrangi Dávid törhetetlen "ichor"-ja a mai műanyagok előképe. Ám a Tatrangi alapította Otthon-állam egy ponton erősen elüt a Delej-országtól: annak elképzelésében még nem mutatkozott forradalomellenesség, míg ezúttal – a párizsi kommün hatására – nem kétséges annak jelenléte. És bármily találó költőnk szatírája a Monarchia politikai életéről, túlságosan sok, pusztán napi érdekű mozzanatot nyújtanak a fejezetek. Végeredményben e kissé formátlan alkotásban nem a történelemfilozófus, nem is a regényíró vizsgázik jelesre, hanem a leírás művésze, aki szabadon kalandozhat a földkerekség minden táján, csatatereken s a technika új csodái között.

{305.} A jövő század regénye nem egy könnyelmű optimista ópium-álma. Jókai nagyon is mélyen megrendült a porosz-francia háború és a Monarchia népeinek egymás elleni indulatai láttán, s a jövendő káprázatos felidézésével a jelent szerette volna emberségesebbé tenni. Kifejezetten utópiás munkája A jövő század regénye után nincsen, ám békevágya minduntalan feltört írásaiban; másfelől gyakran bukkanhatunk nála egy-egy eszményi emberközösség képére. Az élet komédiásai (1876) főhőse azért küzd, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia távol maradjon Bismarck és III. Napóleon összecsapásától, s ez talán a legrokonszenvesebb vonása e túlbonyolított, már erősen a francia szalonregényekre emlékeztető történetnek.

Maradandóbb élményt jelent az Enyim, tied, övé (1875). Itt a hajdani szabadsághős második házasságának és kései bizarr szerelmének tükrében tárul fel az az erkölcsi hanyatlás, amely a nemesi értelmiség legjobbjait sem kímélte 67 után, a lázas "gründolások" éveiben, amikor a kormánypárt befolyásos tagjai rendre meggazdagodtak a vasútépítéseken. Már-már konvencionálissá váló motívumát – arisztokrata hölgy és közrendű férfi házasságát – itt bontja ki a legtöbb életismerettel Jókai. Ábrázolása szerint kis dolgok miatt bomlik fel a kapcsolat, azonban a mindennapi tények is az életstílusok és értékrendszerek végzetes különbségéről árulkodnak.

Egy erdélyi bányavároska, Torockó válik a költő eszményévé az Egy az Isten (1877) ívein. Berend Iván "részvénytárnája" támad itt új életre, hisz e kis társadalmat is a közös jövedelmi forrás (vasbánya), puritán erkölcsiség és kemény munka kovácsolja össze. De összeköti a torockóiakat szektaszámba menő unitárius felekezetük is, melynek csupatűz apostola, Adorján Manassé, minden háború és emberölés kérlelhetetlen ellensége. Jókai pacifizmusa testesül meg benne, kevésbé látványosan, ám nem csekélyebb meggyőződéssel, mint Tatrangi Dávidban. Manassé, Torockó s néhány frissen látott római jelenet varázsa nélkül keveset érne e mű, amely számottevő részében A kőszívű ember fiai gyengébb kiadása: egy reakciós olasz arisztokrata klikk ármánykodik benne önző érdekeiért s az itáliai és magyar szabadságmozgalmak leverésére.