Kései romantika és hanyatlás

Hajlott kora – az utolsó évek kivételével – derűt és harmóniát mutat. Felesége komorsága és szeszélyei néha terhessé váltak, de kemény akaratának még ekkor is sokat köszönhetett, halála (1886) után fogadott leánya törekedett arra, hogy férjével, Feszty Árpáddal együtt, megértő, magas műveltségű környezetet teremtsen számára. A hetvenes években még ijesztően feltornyosuló anyagi gondjai most elültek. Nem költött kevesebbet, de az izmosodó kapitalizmus egy-két jólfizetett igazgatósági tagsággal ajándékozta meg nagyobb részvénytársaságoknál. Meglehetősen sokat utazott, művészetében is új tájak, szokások el-elsuhanó, olykor erősen felszíni benyomásaira bukkanhatunk: a székelyföldre mint képviselőnek is el kellett járnia, Bécsbe a hivatalos ügyek vitték, Dalmáciába a nyaralás. De meglátogatta Róza leányát is Münchenben, többször utazgatott Itáliában és a Riviérán, s a párizsi világkiállítás alkalmával nem mindennapi ünneplés várt rá a francia fővárosban. {306.} A szeretet és megbecsülés jelei itthon sem hiányoztak, tapasztalhatta ezt Fesztyék irodalmi szalonjában, ahol a fiatal nemzedék sok ígérete (Bársony István, Bródy, Gárdonyi, Gozsdu, Herczeg, Makai Emil stb.) tisztelgett előtte. Ötvenéves írói jubileuma (1894) valóságos nemzeti ünnep, mely egyúttal munkái 100 kötetes, gyűjteményes kiadásának is kezdetét jelenti. Nem marad el a külföld érdeklődése sem, ekkor alakul ki az utóhatásaiban máig sugárzó állapot: Közép- és Kelet-Európa számára Petőfivel és Madáchcsal együtt ő jelképezi a magyar kultúrát.

Közvetlenül a század alkonyán lelki életében határozottan megmutatkoznak a hanyatlás jelei. Ítélőereje, önfegyelme csökkent, korábban oly mértékletes, szinte aszkéta egyéniségét kamaszos szerelmi éhség ragadta magával. Fesztyék későn s rosszul próbálták a bajt gyógyítani, ám az egyébként oly befolyásolható költő ezúttal nem engedett: 1899-ben házasságot kötött a színi pálya legelején álló, húszéves Nagy Bellával. Lépése szerencsétlennek bizonyult. Rokonság s közvélemény elidegenült tőle, nem volt hiány a felesége elleni meggondolatlan, nemegyszer antiszemita színezetű támadásokban sem. Életkor, műveltség, főként lelki finomság tekintetében annyi minden választotta el új környezetétől, hogy ott sem lelhetett kárpótlást. Ha az esküvő előtti évben csak aggódva tépelődött vágyam, most szokatlanul keserűvé lett – írásai vallanak erről. Halála előtt már keveréke a csalódott gyermeknek s a meghajszolt aggnak, de azért ekkor is dolgozik regényein: 1904-ben hal meg.

Politika és újságírás a nyolcvanas évek derekától kezdve veszít fontosságából Jókai szemében. Változatlanul híve Tisza Kálmánnak és utódainak, ám lelkesedést már nem érez a képviselőházi küzdelmek iránt. Kiábrándulása azonban nem elég mély és következetes ahhoz, hogy tartósan megtermékenyítse művészetét. Illúziói kisebb térre szorulva is megmaradtak, de most már nem annyira a középnemességet és a szabadságharcot veszi körül velük, inkább valamilyen elvont időtlen nemzeti hivatást, közös osztrák-magyar birodalmi politikát ünnepel. Ennek jegyében tiszteli oly áhítatosan a királyi famíliát, kivált Rudolf trónörököst, akitől a liberálisok zömével együtt a dualizmuson belül a magyar vezetőszerep biztosítását s a pánszláv törekvések visszaverését várta. Sokszor és joggal szemére vetett Habsburg-kultusza ily ábrándokból eredt, nem valamiféle sznobizmusból. Rudolf vonta be Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című föld- és néprajzi gyűjteményes munka szerkesztésébe (1885-1901); e kiadványban az író sokat küzdött a magyar értékek kidomborításáért, az összmonarchista törekvésekkel szemben. Erős helytörténeti és néprajzi érdeklődése, mely sok egyidejű szépirodalmi művét annyira jellemzi, itt nyilatkozik meg leginkább értekező prózájában.

A kilencvenes években már csak jelentéktelen választókerületet kapott, végül 1896-ban végleg lemondott az alsóházban való szereplésről, ahonnan annyi témát, ötletet hozott haza. Lapjai (Életképek, Igazmondó, Üstökös) a hetvenes, nyolcvanas évek mezsgyéjén vagy még korábban megszűntek, mások kezébe kerültek. 1882-ben A Hon is beolvadt a Nemzet című újságba, s itt az ő vezetése már csak névleges. Politikai cikket alig-alig ír már 1880 után. Számos háborúellenes megnyilatkozását ismerjük, ilyen szempontból emlékezetes az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán (1895) elmon-{307.}dott beszéde. 1896-ban a Magyar Békeegyesület elnökeként felhívást intézett a világ történelemtanáraihoz: ne állítsák előadásaikat a soviniszta uszítás és militarizmus szolgálatába.

Fiatalabb prózaíró kortársai (Mikszáth, Bródy, Gárdonyi sőt Tolnai) megbecsülték, sok mindenben tanítványai is voltak, de művészetét már egy lezáruló korszak részének tartották, romantikáját kevéssé értették. Minthogy Gyulai és a Budapesti Szemle köre túlnyomó részt igazságtalan kritikával illette munkásságát (eszményítő jellemrajzát és következetlenségeit állandóan hangsúlyozva, de érdemeit sommásan intézve el), az irodalmi ellenzék többnyire védelmére kelt. 1876-ban megválasztották a Petőfi Társaság elnökének. A társaság nem vált az ellenzéki mozgalmak számottevő összefogójává, ilyen irányú fejlődését ő sem sürgette.

E negyedszázad alatti írásai igen tarka képet mutatnak nemcsak értékre, hanem jellegükben is. Az eddig vezető szerepet játszó nemzeti irányregények száma gyorsan megfogyatkozik, s a legelső helyre egy korábban mellőzöttebb műfajtípus, a kalandos történelmi regény kerül. Történelmi regényekkel már pályája elején is föllépett, ám akkor sok időszerű ábrázolást, szándékos modernizálást rejtett beléjük, aminek most az irányzatosságtól való általános elszakadása idején, már nincs keletje nála. Alkotásainak egy részében még kitart a Walter Scott elhíresítette típus mellett: felvonultat jelentős eseményeket és személyeket is, így vagy amúgy, de törekszik arra, hogy a hitelesség látszatát keltse, s a "historia est magistra vitae" mondás méltóságát megőrizze (Rab Ráby, 1879; Szeretve mind a vérpadig, 1882; A lőcsei fehér asszony, 1885; Fráter György, 1893). Jórészt azonban már nem is kalandregényekről, hanem kalandor (picaro) történetekről beszélhetünk ily vonatkozásban. Bennük a rokonszenves, tág lelkiismeretű csibész válik főhőssé, aki ügyességben és szellemi sokoldalúságban gyakran alig marad el a hajdani héroszok mögött, de semmilyen messzebb világító eszmét vagy erkölcsi igényt nem hordoz (Szép Mikhál, 1877; Egy hírhedett kalandor, 1879; Egy játékos, 1882; A cigánybáró, 1884; Trenk Frigyes, 1893; A két Trenk, 1893; Rákóczi fia, 1892 stb.). Míg nemzeti irányregényeinek cselekménye költött – bármennyi "kész épületelemet" kapott is hozzájuk a kortársi valóságból –, e műfajban erősen hajlik adott mesevázak átvételére, egy-két forrás aprólékos felhasználására. De ilyennek ismertük őt már első történelmi regényeiben is.

Legendás középkori mágneshegyként vonzotta újra meg újra a 18. század, az emlékiratok dús lelőhelye. Trenk és a sajátmaga lefordította Benyovszky Móric-önéletrajz mellett a Rákóczi fia forrása is innen való, s e század végén látott napvilágot Ráby Mátyás memoárja is, amely kezdetben nem jelenthetett többet szemében, mint bármely más regényes rab-krónika. Csak lassanként világosodhatott meg előtte, hogy mennyire saját ifjúságának élményvilága támadt itt fel: a libarelizmus harca a konzervativizmus ellen, ahogy Mikszáth meghatározta.