{308.} A Rab Ráby

A magyar felvilágosodás egyik legbátrabb és legművészibb feldolgozása. Alig akad még egy műve Jókainak, amelyben olyan erőteljesen hirdetné a hűbéri világ tarthatatlanságát, mint a Rab Rábyban. Szemmel láthatóan nagy hatást tett Mikszáthra is a Különös házasság megírása közben.

Alapja Ráby Mátyás 1797-ben Strassburgban közzétett német nyelvű emlékirata, amelyet Jókai nagyrészt hűségesen használt fel, két fontos vonatkozásban azonban erősen megváltoztatott. Ráby sem értette meg a nemesi ellenállást II. József uralmával szemben, de ez az értetlenség az emlékiratok szerint nem volt nagyobb hatással sorsára. Jókai e ponton erősen belenyúlt a memoárba: az ő Rábyja a felvilágosodás kedvéért tudatosan figyelmen kívül hagyja a nemzeti függetlenséget, így a megye elleni harca nem teljesen jogosult, és sorsába a tévedésből származó tragikum vegyül. Az emlékiratok Rábyja Szentendre és Izbég kizsákmányolt lakosainak támogatására mindig számíthatott, azok nagyon jól tudták, hogy Ráby értük harcol a megyei hatalmasságok és a saját kiszipolyozó községi tanácsuk ellen. A regénybeli Rábyt sokkal kevésbé támogatja a félrevezethetőnek, könnyen megfélemlíthetőnek rajzolt polgárság és parasztság, sőt, Jókai önkényesen olyan jelenetet alkot, ahol a megtévesztett szentendreiek csaknem bántalmazzák magára maradt jótevőjüket.

Jókai hűségesen és igen kifejezően adja vissza a megyei rendszer kérlelhetetlen elítélését, amelyet írásban Ráby oly szakszerűen fogalmazott meg. Mindazt, ami az emlékiratban csak dokumentum: élő, hatásos, szívdobogtató cselekménnyé Jókai izzó felháborodása és egyedülálló elbeszélő tehetsége avatta.

A feudalizmus bírálatát természetesen tompítja némiképp az, hogy a megye az alkotmány védelmét is vállalja, s a Rábyt elítélő nemesek között becsületes emberek is vannak (Tárhalmy, Niczky), akik elsősorban azért nem akarnak tudni Rábyról, mert a császári önkény eszközét látják benne. Ráby II. Józsefhez való egyoldalú ragaszkodása révén is tipikus alakja saját kora demokratikus értelmiségének: a haladás híveinek nagy része feltétlenül bízott akkoriban a monarchikus, felülről jövő reformokban, s illúziókban élve napirendre tért a germanizáló törekvések felett is. A baj ott van, hogy a hazafias és progresszív törekvések összeütközését az író nem mindig rajzolja szerencsés kézzel, a kibontakozást pedig egészen téves irányban keresi.

Midőn II. József az éppen Ráby elítélésére készülődő vármegyei hatóságoknak alkotmányos szándékait bejelenti, Pest megyében is felülkerekedik a reformokat kívánó tiszta, hazafias szellem, s mintegy varázsütésre eltűnik a korábbi népnyúzó világ. Valószínűtlen ez a gyors átváltozás. Valójában 1790 nem hozta meg a haladó szándék és a nemzeti érzés összeforrását, ez csak a reformkorban, s főként 1848 táján valósult meg. Ellenkezőleg: 1790 olyan kompromisszum kezdetét jelenti a rendek és az udvar között, amely egyre több és több reakciós tartalommal telt meg. Amikor Jókai a megye és a császár kézfogását ábrázolta, voltaképpen az ábrándok ködén át látott 67-es kiegyezést vetítette vissza a múltba. Tisztánlátása azonban nem hagyhatta annyira cserben, hogy legalábbis kétséget ne érezzen az effajta kibontakozással szemben. Regényéhez egy "történelmi befejezést" függesztett, mely Ráby {309.} emlékiratait követi, de egyúttal a történelem nagy tanulságaihoz is jobban alkalmazkodik.

Ráby nem az egyetlen olyan hős az ekkortájt született Jókai-regényekben, akit a tömegek nem értenek meg és cserbenhagynak. E hőstípus megjelenése szintén az író válságának jele. Kétségtelen azonban, hogy Jókainál nincs szó valami feloldhatatlan ellentmondásról az egyszerű emberek és a nagy történeti személyiségek közt. Nem feledkezhetünk meg néhány népi alakról, akik áldozatot nem kímélve állnak Ráby mellett. Kivált Marcit, az ácslegényt kell megemlíteni, aki Rábyt a községtanács szemfényvesztéseiről fölvilágosítja. Kétségbeesett hősiességgel a Dunába öli magát, a térképekkel együtt, s így gátolja meg a paraszti földek tervezett újrafelosztását. A már-már csüggedő Ráby tanúja ennek a jelenetnek – amelyről szó sincs az emlékiratokban –, és új erőt merít belőle.

Ráby Mátyás elüt Jókai hanyatló korszakának tartalmatlan figuráitól. A "nép prókátora" nagyeszű, törhetetlen jellemű férfi, mégis valószerűbb a Kárpáthy Zoltánoknál és Szentirmayaknál. Hibát, bűnt is követ el: egyoldalú jozefinizmusa mellett magánéletében is téved, amikor igazi élettárs helyett a csillogó, de felszínes Fruzsinát választja. Ezt a motívumot azonban Jókai túlságosan is homályban hagyja, azért a két leány közt tétovázó Ráby nem oly lélektani igazsággal megalkotott alak, mint Timár Mihály. Mindaz, ami Fruzsina válás utáni sorsához kapcsolódik, nagy tehertétele a műnek, e mellékcselekményben zavaróan érvényesül az öregedő író érdekességhajhászása.

A korfestésben Jókai szívesen él kuriózumokkal (pl. a zsidó eskü) és anekdotákkal, melyeknek túlhabzó bősége többnyire még az Egy magyar nábob korszakának realista kezdeményezéseit őrzi. Az élet sokoldalú tükrözését a nyelv sokszínűségével segíti elő. A maradi nemesek félig latinul beszélnek, a császári tiszt franciából és németből összezagyvált rokokó levelet küld. A fejezetek rövid foglalatát régies, a középkori legendákra emlékeztető helyesírással veti előre a regény, ami mulatságos ellentétben áll az újszerű szóhasználattal, csipkelődő hangnemmel.