A nemzeti romantika útján

A romantika továbbélése az alkotók számottevő részénél történelmi szükségszerűség Világos után. A mesébe és mítoszba menekülésnek megvolt a keletje, {290.} akárcsak Vörösmarty idejében. Ám a közelmúlt roppant nemzeti élményei fokozták az írói felelősséget, nem engedték meg a passzív romantika eluralkodását. Jókai egyre gyakrabban választja témáját a jelenből, illetve, méginkább: a közelmúltból, mind több figyelmet szentel a jellegzetes hazai környezetnek és magyar alakoknak. Lemond a romantika (kivált Victor Hugo) antitézisekre épülő hőstípusairól: a Quasimodókról, a magányos titánokról. Az ő hősei testileg-lelkileg kiváló, a világgal s önmagukkal egyaránt harmóniában élő emberek. Halványul műveiben a végzetes bosszú motívuma, a misztikus megvilágítás, de a leggyorsabban a stílus különcködő zeneisége hallgat el.

Még harminc éves sincs, amikor már két remekművel (Nábob, Kárpáthy Zoltán) dicsekedhet; regényeinek átlagos színvonala azonban a Bach-korszakban még alatta marad elbeszéléseinek. A szinte korlátlan bőségben ömlő kisepikából öt nevezetes kötete emelkedik ki: Csataképek (1850), Egy bujdosó naplója (1850), Erdélyi képek (1854), Népvilág (1857), Dekameron (1857–59). Bármily nagy része volt is termékenységében a szerkesztői nógatásnak s a tiszteletdíjnak, látnunk kell azt is: a kisepikát terepkutatónak szánta, új, aktuális témákkal és hangvétellel benne kísérletezett először. Világos utáni erős hangulati ingadozásainak is jobban megfelelt e műfaj a regénynél, mely nagy szabadsága mellett is egységesebb alapszínt követel. Az Egy bujdosó naplójában a rögtönzött, már-már frivol hangú karcolat megfér a tragikus elégiai önvallomással – regényben ezt már könnyen bántónak érezhetnők!

1850 márciusa és októbere között született az a két ciklus (Csataképek, Egy bujdosó naplója), amelynek egyes darabjai csak Szilágyi Sándor, a merész lapszerkesztő hathatós pártfogásának köszönhették megjelenésüket. A szabadságharc társadalmi hátterét, az egymással szembenálló pártok és rétegek küzdelmét, az elkövetett hibák rajzát hiába is keresnénk: Jókai a nemzeti összefogás énekese akar lenni. A népi tömegek odaadása még csak szórványosan jelenik meg nála, az út, melyet Kapor uram (Politikai divatok, 1862– 63) vagy Pál huszár (A kőszívű ember fiai, 1869) megformálásáig meg kellett tenni, nem volt kicsiny. Egyelőre még nem annyira a nemzeti egység, inkább a különféle pártállású birtokos nemesség hazafias kézfogása olvasható ki szépprózájából: pl. öregek és fiatalok, liberálisok meg konzervatívok vállvetve küzdenek a Tűzön át az égbe (1850) lapjain.

Érdemes megfigyelni a nemzetiségi harcokat bemutató darabokat: a tragikus események közelléte természetesen megakadályozza a mindkét részről bekövetkezett súlyos tévedések fölismerését, – Jókai mégsem utasítja el maradéktalanul a román nemzeti törekvéseket. A dákoromán Numa tribunt (A Bárdy-család) sokkal több megértéssel szemléli korábbi pánszláv agitátor alakjainál, s e novellája előremutat a megbékélést hirdető későbbi alkotások, főként a Szegény gazdagok (1860–61) felé.

Bármily sok komor kicsengésű történetet olvashatunk is ezúttal, a szoros értelemben vett tragikumnak híjával vannak e művei is: elvakult szereplői nem éreznek lelkiismeretfurdalást, egy-egy végzetes dilemmát kívülről jövő eseménnyel oldat fel (Székely asszony, Az elesett neje). A komorságot gyakran a szélsőséges romantika sivár kellékeivel fokozza: a szerelmi intrika, az ádáz bosszú, a színpadias őrülés motívumait keveri írásaiba. Máskor a nagy kedvvel felkarolt biblikus vagy ossziáni stílus a helyzetekre, motívumokra is hatással van; fantasztikus, idegizgató látomásokká változtatja az ismert történeti {291.} eseményeket (Az ércleány, Székely asszony). Számos friss hangú, jól felépített anekdotikus elbeszélése (A szerencsétlen szélkakas, Komárom, Egy bál) mellett az Egy bujdosó naplójának lírai ihletésű darabjai (Bevezető, Puszta falvak, A bujdosó tanyája) érdemelnek különösebb figyelmet. Az utóbbi egyes részeiben 19. századi líránk legszebb költeményei mellé emelkedik: a nemesen higgadt melankólia, amely írónk legjobb munkáiban mindig visszatér, itt a népköltészet képeibe, a gondolatritmus ruhájába öltözik.

Az önkényuralom kezdetén írt történelmi regényei: Erdély aranykora (1851), Török világ Magyarországon (1852–53), Fehér rózsa (1854), Janicsárok végnapjai (1854) inkább csak külsőségekben adják hű képét az elmúlt kornak. Jókai kevés történeti érzéket hozott magával gyermekkorából, hiszen legfogékonyabb éveit a múlt iránt közömbös városokban élte le, s mindenkor szenvedélyesen vonzódott az időszerű eseményekhez. A história az ő számára elsősorban nemzeti-erkölcsi példák tárháza, amellett ezerszínű album: az egyes tények átfestésétől, korszerű tanulságok erőszakolt előteremtésétől – ami a nyugati romantikus-históriai ábrázolásnak is sajátja – éppoly kevéssé tartózkodott, mint regényes motívumok visszavetítésétől. A 17. század lelkivilága iránti érzéketlensége (s Kemény gondokozásától való távolsága) jellemzően mutatkozik abban, hogy a vallási különbségek nem játszanak szerepet erdélyi regényeiben, sőt a felekezetek békés kézfogására többször is sor kerül. Mégis sok vonatkozásban aggályosan ragaszkodott a kútfőkhöz, sőt Cserei Mihály, a jó stílusú krónikás annyira megbabonázta, hogy transszilván szemlélete mellett még nyelvi fordulatait is seregestől vette át az Erdély aranykora lapjain. Cserei szűklátókörű álláspontját, a Habsburg-ellenes küzdelmek elítélését csak az első erdélyi regényben tette magáévá, a másodikban már rajongó szeretettel festegette a törökkel szövetkező, németet pusztító Thököly Imrét. Mégis, az Erdély aranykorát lengi át igazibb históriai levegő, míg a Török világban az Azraëla és Feriz bég alakját övező merész romantika ugyancsak száraz, kicsinyes krónikás fejezetek tőszomszédságába kerül. Akárcsak Kemény, ő is sokat tanult Walter Scott-tól, ám főként Jósikát vallhatta mesterének. A Janicsárok végnapjai és a Fehér rózsa (1854) lapjain még inkább a kalandosság és a mesei fantasztikum lett vezércsillaga a történelmi hajtóerők teljes háttérbe szorításával. A kettő közül a becsesebb alkotás az utóbbi, amely megkapó jelképekben szól a szerelem és az asszonyi hűség hatalmáról.