Írói kibontakozása az önkényuralom idején

Az abszolutizmus időszakának kezdetén, a tardonai rejtőzés alatt mélységes elkeseredés vett erőt Jókain: nemcsak a haza és a szabadság látszott elveszettnek, de súlyos büntetéstől tarthatott. Magánélete sem sok jóval biztatta, hisz édesanyja haragja a házasságkötés miatt alig enyhült még. Laborfalvi Rózának sikerült egy Klapka-féle komáromi menedéklevelet szereznie számára, azonban ennek ellenére is néhány hónapig bujdosnia kellett. 1850-ben munkáinak többsége csak álnéven láthatott napvilágot. Nemcsak megmenekülését köszönhette feleségének, hanem azt a rendezett életet, a költészet szeretetével teli családi légkört is, amely évtizedeken át végigkísérte és költői termékenységének legfőbb titka lett. Az anyagi gondok rövidesen megszűntek, nemsokára a legjobban fizetett hazai prózaírónak számított. Annál több aggodalomra adott okot gyenge egészsége: tüdeje volt mindig a baj forrása, s ez évtizedekben nem is egyszer fenyegette már a közeli halál réme, melytől csak mértékletes életmódja mentette meg. 1858-ban – úgy látszik – egy utazásnak köszönhette váratlan gyógyulását; Dél-Erdélyt járta be ekkor, lóháton. Általában nem ismerte meg oly rohamos gyorsasággal hazáját, mint Petőfi vagy Vajda, de nem is lett otthonülő emberré: a Kárpát-medencét keresztül-kasul beutazta. Az alföldi meg erdélyi tájélményhez képest a Balaton kevesebb szerepet kapott művészetében, noha a kiegyezés előtti esztendőktől kezdve felesége haláláig rendszeresen Balatonfüreden nyaralt.

Az utókor előtt felhőtlennek tűnt fel élete, noha a gondoktól, megpróbáltatásoktól ez idő tájt éppen nem mentesült. Felesége korán öregedett, majdani rigolyáinak, pazarlásának, féltékenységének előjelei lassanként rendre megmutatkoztak. Az elnyomatás idején a gyanús személyek közé sorolták az írót. Egyik szabadságharccal foglalkozó novelláskötetét zúzdába küldték, s 1853-ban följelentés érkezett ellene forradalmi újságok rejtegetése miatt a haditörvényszékhez. A büntetést ekkor elkerülte, nem így 1863-ban, amikor A Hon főszerkesztőjeként gróf Zichy Nándor perszonáluniót hirdető cikke miatt a szerzővel együtt egyhavi fogházzal és kemény pénzbüntetéssel sújtották. Az eredeti ítélet azonban egy évi börtönre szólt, s a költő környezete nagyon is jól tudta, hogy az enyhítés csupán a fogolytárs előkelő személyének köszönhető.

Az Életképek szerkesztése és a hírlapírói inasévek nyomán erős vágy élt benne az önálló folyóirat meg a publicisztikai műfajok iránt. A lassanként fellendülő irodalmi élet igényt is tartott irányító szerepére, a Bach- és Schmerling-éra képviselői azonban szemben álltak az ilyen törekvésekkel. Az 1853-ban megindult Délibábnak nem lehetett felelős kiadója, s a Vasárnapi Újságban is csak Pákh Albert után következett a neve, főmunkatársi címmel, jóllehet a lapnak valódi gazdája nem Pákh, hanem ő volt. Itt és a Magyar {289.} Sajtóban mutatkozhatott be a regényes historikus, a színibíráló s nagynéha a kulturális szemleíró köntösében az ötvenes évek második felében. Az általa szerkesztett, rövid életű Nagy Tükör (1856) meg az Üstökös (1858) a nevezetes magyar élclapok közé tartoznak; mindkettőben felragyogtathatta 1848–49-ben már megmutatkozó humorista képességeit. Bennük szép számmal alkotja meg látszólag együgyűen bölcselkedő komikus figuráit. A "politikus csizmadia", Tallérossy Zebulon és Kakas Márton egyaránt rászolgáltak öregkori visszatekintésének öntudatos mondataira: "A csörgő-sipka alatt harcoltak a koreszmék. Tizenkét évfolyama e humoros lapnak élő képét örökíti meg a kort jellemző eszméknek és észjárásnak" (1893).

1859: a válság és a Habsburg-hatalom vereségének esztendeje, nagyot fordít az ő életén is. Egyre jobban áttér a politikára, s van időszak 67 előtt, amikor az írót egészen háttérbe szorítja a közéleti ember. Az 1861-i országgyűlésen Siklós képviselőjeként vett részt: a határozati pártfrakció mellé állott, s egy életre szóló barátságot kötött Tisza Kálmánnal. Tisza bizalma tette a Deákéktól lassan elhatárolódó balközép lapjának, A Honnak szerkesztőjévé.

Száz év távlatából gyakran úgy tűnik, mintha közte és a Pesti Napló köre között nem is lett volna lényeges különbség a nemzeti feladatok megítélése terén, a Bach-korszakban. Csakugyan: egyek voltak a németesítő abszolutizmus elleni hazafias-liberális ellenállásban, egyek a nemesi birtokos osztály vezette polgári átalakulás követelésében, de ellentéteikről sem feledkezhetünk meg. Éles határvonalat húzott közéjük a szabadságharc eltérő megítélése, mivel Jókai nem látta Kossuth 48–49-es politikáját illúziókergetésnek, a Habsburg-birodalom fennállása is csak 1867 után vált szemében európai szükségszerűséggé, az evolúció talpkövévé. Minden jel arra mutat, hogy Solferino körül is erősen bízott az emigráció tevékenységében, III. Napóleon és Cavour, esetleg Garibaldi magyarbarát föllépésében.

Amikor a magyar jellemről, a nemzeti teendőkről és jövőről van szó, kitűnik, mennyire elütő "vérmérsékletű" egyfelől Gyulai és Kemény (s részben Arany), másfelől Jókai állásfoglalása. Amazok aggályosan figyelmeztetnek erőink végességére, "a viszonyok hatalmára", az elbizakodottságot sújtó nemezisre. E sötétruhás sztoicizmussal szemben Jókai az életöröm ösztönös hirdetője, kétkedés nélkül remél a nemzet kiérdemelt jobb jövőjében. A körülmények szabta korlátok ellen az egyén s a közösség feltétlenül győzelmesnek képzelt akaratát szögezi: életbölcseletét – filozófiai műnyelven – akár optimista voluntarizmusnak is nevezhetnők. Tagadhatatlan: az alélt magyarság joggal szomjazta az önbizalmat és derűlátást, de bizonyos, hogy Jókai optimizmusába könnyelműség is vegyült. Eltúlozta nemzeti erényeinket, gyarlóságainkat szóra is alig méltatta; nem nézte bíráló szemmel a birtokos nemességet. Önvizsgálat terén Gyulai és Vajda sokkalta többet nyújtott nála, Madách tettre buzdító pátosza mélyebb forrásokból fakadt.