Az irányregény határán

A Nábob a Kárpáthy Zoltánnal együtt nem allegória; eseményei, érzelmi világa mind beillik a reformkorba, megáll a lábán, ha nem is vonatkoztatjuk Bachék időszakára. És mégis, gyakran még kisebb történéseinek is megvolt, meglehetett a kortársak számára sokatmondó jelentése. Fokozottabban áll mindez A régi jó táblabírákra (1856). A gyorsan és bölcsen intézkedő alispánok, főjegyzők képe megannyi vád a nehézkes, korlátolt és méregdrága új közigazgatás ellen. A magyar éghajlattal ismeretlen, s így teljes csődbe jutó holland bevándorlók ügyesen álcázott tiltakozást jelentettek Bécs elnémetesítő telepítési politikájával szemben. A mondandó azonban jóval egyoldalúbbá lett a Nábobhoz és a Kárpáthy Zoltánhoz képest: itt nem hangzik fel elítélő szó a konzervatív, elparlagiasodott köznemességgel szemben, sőt a műtől nem idegen a hajdani vármegye – a Rétyek, Nyúzók intézményének – fenntartás nélküli elismerése sem. (Egyébként valóban akadt megye 1846-ban, a nagy éhínség idején, amely sokat tett a parasztok helyzetének enyhítésére. Zemplén volt ez, ahol frissen éltek még a koleralázadás emlékei. Innen származtak Jókai értesülései is.) Míg a megye s a középnemesek a jobbágyság jótevői, a bevándorolt tőkés vállalkozó egyenest a piócájuk. Tehertétel a szembetűnő stílustörés is: a Nábobhoz hasonló anekdotikus irányregénynek indul a történet, aztán átcsap a sue-i regényességbe, ami a jellemek következetlen átalakítását vonja maga után. Figyelemre méltó Krénfy logikusan előkészített gyilkos merénylete, amely már a modern detektívregényre emlékeztet.

Ha a Táblabírákban a vadromantika emlékei kísértenek, Az elátkozott családdal (1858) az anekdotaiság túlcsapongása miatt lehetünk elégedetlenek. A felekezeti béke és egyenjogúság hirdetése – a regény bevallott főcélja {294.} – ugyancsak háttérbe szorul az ügyes szélhámos színes kalandjainak s a komáromi közélet egy komikusan kihegyezett fordulatának elbeszélése mögött. Gutai Lőrinc, "a nagy szemfényvesztő" a később oly gyakori kalandorfigurákat vetíti előre: a Kárpáthy Zoltánokkal ellentétben nincs erkölcsi tartalma, nem ismer közösségi célokat, ám testi és szellemi képességei nem kevésbé ragyogóak amazokéinál. Jókai legjobb alkotásainak héroszai a költő eszményi vágyainak kifejezői, a gyengébb művek nagyszámú hőse azonban pusztán az írói ötletek áradásából, egymást fokozó, duplázó sorozatából született.

A Pesti Napló köre az ötvenes években jóindulattal szemlélte Jókai pályáját, még regényeinek is helyt adott a lap hasábjain. A szakadás kezdete 1857-ben bemutatott Dózsa György című "szomorújáték"-ának polémiájához kapcsolódik. Esztétikai hibáit, főként a tragikum felszínes értelmezését joggal rótta meg Gyulai és Salamon, ám e kritikusok forradalomellenességükben még Jókai hangfogós demokratizmusán is felháborodtak. A dráma nem volt Jókai tehetségéhez illő műfaj, hangos színpadi sikereit (pl. A szigetvári vértanúk, 1860) rövidesen elfeledték, kezdeményezései, nyelvi sokszínűsége azonban mégis hatott a kortársakra, főképp Szigligetire.

A Dózsa Györgyben megmutatkozó arisztokrataellenessége a Szegény gazdagokban (1860) is lobot vet: ennek főhőse a Hunyad megyei Nopcsa báró után mintázott mágnás és rablóvezér. Egyik legértékesebb kalandregénye ez, erősen egy friss tájélményén, 1858 őszén tett dél-erdélyi utazásán alapszik. Innen fakad ezúttal az erdélyi románság mélyen megértő, társadalmilag is sokrétű, irodalomtörténetileg úttörő megjelenítése. A hangulati színezés nagy változatosságát hozza magával az, hogy a cselekmény másik szála egészen elütő környezetben, a reformkori Pest kapzsi, kalmár-uzsorás famíliájában játszódik, ha a légkör olykor nagyon is dickensi a Lapussák házatáján. Sajnos, a Hátszegi báró Fatia Negra kettősséget a regény sem társadalmi, sem egyéni lélektani mozzanatokkal nem indokolja kellőképp, s így ez csak egzotikusan mesés motívum marad.

A hatvanas évek kezdetével lezárul Jókai legtermékenyebb, legértékesebb novellaírói szakasza. Kedvenc témái: a magyar múlt, az egzotikus országok élete – ahol gyakran a szabadságukért küzdő kis népeket keresi föl – a falusi és kisvárosi hétköznapok. A messzi évszázadok (őshaza, tatár és török dúlás) távolából aránylag ritkán tért vissza a reformkorba: Széchenyi és Wesselényi évtizedeit meghagyta regényei számára, ezért elbeszéléseiből alig lehet kiolvasni a nagybirtokos-emberbarátokhoz fűződő ábrándjait. Serkenteni, ébreszteni kívánt a múlttal – írásai egy része eposzi hőstetteket örökít meg; nem fukarkodik azonban a humoros zsánerképekkel sem, így emeli rendkívüli népszerűségre a víg történelmi elbeszélés válfaját. Sokszor habkönnyűvé teszi a korrajzot bennük, azonban emlékezetes darabjaiban (A nagyenyedi két fűzfa, 1854; A háromszéki leányok, 1854) a puszta történelmi adománál sokkal többet nyújt. Vonzotta a mese-novella is, hajlékony géniusza a hazai és keleti népmese majd minden rétegét át tudta hasonítani: Az istenhegyi székely leány (1858), Ferhád és Shirin (1855).

A jelenkorú témájúakban most is jól megfigyelhető a franciás romantika meg a zsáner-realizmus kettőssége, de az utóbbiban tartalmasabbá lett humora: A hazajáró lélek (1855), A peregrinus (1858), Melyiket a kilenc közül (1857), az előbbiekben pedig csökkent a borzalmak és különcségek halmozása: {295.} Jordaki feje, (1857), A megölt ország (1857) Bolivár (1858). Gyökeres fordulatról azonban ezúttal sincs szó, mivel írói önkritikája gyakran egészen megfogyatkozik, pillanatnyi ötletekre és rutinjára támaszkodva rögtönöz. Helyzet- és jellemkomikuma, stílushumora sokoldalúan ragyog fel A kedves atyafiakban (1853), amely a Kisfaludy Károly hagyományozta hosszabb víg elbeszélés típusát képviseli.