Az írók tábora

Irodalmunk Világos utáni veszteséglistája oly nagy, hogy hozzá csak a második világháborúé hasonlítható. Az Életképek írógárdája, Petőfi nemzedéke, létszámában és erejében megfogyatkozva veszi ki részét az újrakezdés munkájából. Közülük kezdetben csak Jókai él Pesten, eleinte ő is bújdosik. Arany János nemzetéért és családjáért aggódva Szalontán, Tompa meg Bejében húzódik meg, a bukás munka-bénító keserűsége tölti el őket. Degré Alajos három évre Aradon van internálva, Pálffy Albert meg száműzve Csehországba. Vasvári Pál Erdélyben halt hősi halált, Sükei Károly eleinte rejtekhelyeken bújkál, Bulyovszky Gyula hasonlóképpen. Vajda János és Lisznyai Kálmán büntetésből besorozott osztrák katonák, és így tovább.

A gazdag tapasztalatokkal rendelkező előző generáció tagjai sem állnak egytől-egyig az újrakezdők élvonalában. Vörösmarty és Bajza a független Magyarország bukását csak túlélik. Amaz haláláig, 1855-ig néhány remekművet alkot ugyan, de társtalanul, magába roskadva él, ez dolgozni már nem tud, vesztett reményeinek foglya, hamarosan megtébolyul s meghal 1858-ban. Az Athenaeum körének mélyérzésű, finom hangú költőjére, Vachott Sándorra először a börtön, majd a téboly és lassú elmúlás vár: meghal 1861-ben.

Garay János testben-lélekben egyaránt beteg. Erejét megfeszítve dolgozik ugyan; mintha időközben mi sem változott volna a politikában s az irodalmi ízlésben, eposzi hangvételű hőskölteményt ír, de 1853-ban ő is meghal. Czuczor Gergely – egyetlen verséért – Kufsteinban raboskodik, majd kegyelemmel szabadulván, 1851-től csak a nyelvészetnek él. Fáy András, bár kötelességtudón, szorgalmasan írogat, hangját csak néha találja el, olvasói még annyian sincsenek, mint korábban. Az agg Szemere Pál úton-útfélen az osztrákra zsémbel, ösztönzi a fiatalokat, maga azonban nem ír.

Eötvös még önkéntes emigrációjában meditál a történteken, hazatérve pedig mint szépíró, már nem alkot maradandót: tere, levegője és írói bátorsága egyaránt elfogy. A távollétében halálra ítélt Jósika Miklós Brüsszelben vegetál, maradék írói hírét a kenyérkereső tucatmunkának áldozza fel. Sárosy Gyula – "in contumatiam" ítélve halálra – előbb bújkál, majd elfogják de kegyelmet nyer s száműzik: az irodalmi életből ő is kiszorul.

E nemzedékből tulajdonképpen csak Toldy Ferenc, Nagy Ignác, Erdély János és Vahot Imre próbálják meg írói pályafutásukat, közvetlenül Világos {27.} után, újrakezdeni. Csakhogy Toldy a szépírói mozgalmaktól visszavonul, energiáit kizárólag az Új Magyar Múzeumnak és irodalomtörténeti kutatásainak szenteli. Nagy Ignác csupán lapszerkesztőként serénykedik, de nem sokáig, 1854-ben meghal. Vahot is szerkesztőként mutatkozik be: akár 48 előtt, mások munkájából él. Erdélyi eleinte Pesten dolgozgat, majd 52-ben, hogy megélhetését biztosítsa, professzornak megy Sárospatakra, az irodalmi élet műhelymozgalmaiból mintegy magamagát rekeszti ki.