Folyóiratok, füzetes kiadványok és lapalapító kísérletek

A Világos utáni évtized folyóirat- és lapvállalkozásai három periódusba sorozhatók. Az első 1853-ig tart, jellegét a szerkesztői láz elterjedése, az irodalom színvonalának aggasztó lesüllyedése határozza meg. A második szakasz innen 1857-ig ível; a szerkesztői konjunktúra szűnőben, a színvonal követelménye kerül előtérbe, az olvasói tábor differenciálódik: megjelennek az egyes rétegekre specializálódó új lapok. A harmadik periódust leginkább az jellemzi, hogy a megélénkülő belpolitikai mozgalmak hovatovább befolyásolják a lapszerkesztői koncepciókat. E harmadik szakaszban már fölvillannak az irodalom későbbi differenciálódásának előjelei (l. a 34. fejezetet).

Az első periódus a merész vállalkozások szakasza. A katonai kormányzat nem sok figyelmet szentel a sajtó ellenőrzésének: a lapkiadás joggyakorlata s a cenzúra szigora csak 1850 őszén, a polgári közigazgatás bevezetésekor szilárdul meg. A Haynau-diktatúra következetlenségére jellemző például, hogy a Nemzeti dalnak mint történelmi dokumentumnak közzétételét a Pester Platzkommando (a pesti katonai térparancsnokság) engedélyezi, noha ugyanannak egy elrejtett röplap-változatáért súlyos büntetést ró ki.

A körülmények efféle összjátéka teszi lehetővé, hogy az önkényuralom korának első irodalmi lapja már 1849 novemberében napvilágot lát. Ez Nagy Ignác Hölgyfutárja, mely naponta(!) jelenik meg. Nem kizárólag irodalmi jellegű, terjedelmének jelentős részét a társasélet témáira fordítja. Szerzői gárdája az epigon-költők, illetve a később nyom nélkül elenyésző hazafias dilettánsok soraiból kerül ki (l. a 15. fejezetet).

A nemzeti érzést igyekszik ébren tartani, határozott iránya azonban nincs. Jobb írók csak kezdetben támogatják; Arany, Tompa, Lévay, Szász és Gyulai pl. 1851-től már bojkottálják, részint alpári szintje, részint néhányukról közölt igazságtalan bírálata miatt. Nívója csak 1852 elején emelkedik valamelyest, ám ekkor sem kellőképp. Olvasói mégis szép számban akadnak, elsősorban a nők kedvelik.

A második szerkesztő, ki Világos után porondra lép, Szilágyi Sándor, a későbbi jeles történész. A hivatalos lap gazdájának, Ferencnek fia, és régi ismerőse Macchio tábornoknak, Pest térparancsnokának, így könnyűszerrel jut "kiadhatási engedelemhez". Ekkor huszonegy éves, Görgeyt még árulónak tartja; Gyulaihoz hasonlóan a távoli Kolozsvárról kerül Pestre, az újrakezdők élvonalába.

Folyóirat-szerű, füzetes vállalkozása Magyar Emléklapok 1848- és 49-ből címmel, 1850 márciusában jelenik meg. Az első számot követi még öt, a hetediket az utólagos cenzúra elkobozza. Sorozatát azonban – Magyar Írók {28.} Füzetei címmel – hamarosan föltámasztja, forradalom-idéző irányán jottányit sem változtat. Ez már rövidebb életű, mint az Emléklapok, az ötödik szám kiadásakor kobozzák el. A megmaradt példányokat a kiadó (Kozma Vazul) ámulni való bátorsággal könyvvé kötteti össze, s Magyar Írók Albumaként árulja. Nem tudni miért, az illetékeseknek ez nem tűnik fel.

E két vállalkozás magasabb mércét állít a munkatársak elé, mint Nagy Ignác lapja. Főképp azért, mert Szilágyit szerkesztői munkájában igényes barátja, a fiatal Gyulai Pál segíti. Az Emléklapok és Füzetek azonban így sem mentesek bizonyos egyoldalúságtól: közleményeikben, hasonlóan a Hölgyfutárhoz, jobban megmutatkozik a nemzeti érzés, mint a "széptani" igyekezet. Ezt Szilágyi legjobb munkatársai, Arany és Tompa hamarosan észlelik is, nyilván azért, mert ugyanők a hazafiúi fájdalom legjobb megszólaltatói.

Figyelmeztetésüket Szilágyi megfogadja. Harmadik vállalkozásában, a Pesti Röpivekben (megjelenik 1850 októberétől decemberig) a szabadságharc emlékét idéző írásokkal már ritkábban találkozunk. Főmunkatársul Jókait, házikritikusául meg Gyulait választja; amaz humorával, ez szókimondó, bátor állásfoglalásaival segíti. Röpíveinek legfőbb érdeme, hogy a körülményekhez képest jól harcol az irodalom színvonalának emeléséért. Gyulai például, Aranytól és Tompától biztatva, a Hölgyfutár fűzfapoétáit itt támadja meg első ízben.

Végre a Röpivek is szemet szúr a cenzúrának. Előbb csak újranyomatják Arany, illetve Gyulai egy-egy célzatos mondása miatt, majd betiltják. Kár érte, mert Arany János Valami az asszonáncról című dolgozata, az alkalmi versfaragóknak mintegy felvilágosításul, benne jelent volna meg (l. a füzet kefelenyomatát az EK ritkasággyűjteményében).

Szilágyi második és harmadik vállalkozásával szinte egyidejűleg jelenik meg Debrecenben a Csokonai Lapok, 1850 júliusától októberig. Szerkesztik Oláh Károly és Orbán Pető, a Hölgyfutár dilettánsai. Csak hazafias iránya miatt érdemel említést. Értékes irodalmat egyszer ád: Arany Bolond Istókjának első kilencvenkilenc szakaszát.

A "kiadhatási engedelemért" üzleties buzgalommal talpaló Vahot Imre 1851-ben mutatkozik be Remény című folyóirat-szerű füzetes vállalkozásával. Főmunkatársául Jókait választja, de ketten sem sokra mennek. Üres járatú, feltűnő magyarkodásával a sajtóhatóság figyelmét hamarosan magára vonja, Reményét betiltják.

1851-ből még egy folyóiratkísérletről tudunk, Szilágyi Sándoré ez is. Címe: Pesti Füzetek, "a szépirodalom, társasélet és divat köréből". Első számának csak egy példánya ismeretes, ez is csonka. Ennek Szilágyitól származó ráiratából tudjuk, hogy "elkoboztatott s a folyamodásra nem nyert concessiot" (l. az EK ritkasággyűjteményében).

Az első periódus következő folyóirata az Értesítő; megjelenik 1852 februárjától májusig. Szerkeszti Szilágyi Virgil, ki nevét Táncsics védőügyvédjeként teszi majd ismeretessé. Névrokonához hasonlón kezdő szerkesztő, de munkatársainak összeválogatásához – Csengery jóvoltából – kellő tapintattal lát: Aranyra, Tompára, Lévayra, Erdélyire, Keményre, Gyulaira és másokra épít.

Értesítője idő előtti, "szemle"-típusú lap, "irodalmi, művészeti, ipari és kereskedelmi" tárgyú. Fenntartója a művelt, polgári magyar középosztály lehetne, ilyen azonban nem lévén, meg kell buknia. Így alakul át – Buda-{29.}pesti Viszhang címmel – divatlappá; témáit innen fogva az "élet és irodalom köréből" meríti. Kritikai-esztétikai szigora elvész, a jobb írók sem támogatják oly mértékben, mint addig; tengődik 1853 tavaszáig (1854-ben újra megjelenik, végképp megszűnik 1857 elején).

1852-ben indul még a Családi Lapok (megszűnik 1860-ban). Programja tudományos és szépirodalmi, "a katolikus hitélet emelése céljából". Az irodalom valódi mozgalmaitól éppen valláserkölcsi iránya különíti el. A számottevő írók közül csak néhányat szólaltat meg, ezeket is ritkán.

Az első szakasz folyóiratait lapalapító próbálkozások kísérik. Az első hoppon maradt kérelmező Vahot Imre. Nőbarát címen kívánna divatlapot szerkeszteni (1850); nyomban elutasítják. Őt az irodalmi outsidernek sem mondható Privitzer László követi; Újkor címen "tudományos, művészeti és irodalmi" lapra kér engedélyt, szerkesztősegédjéül Kelmenfi (Hazucha) Lászlót nevezi meg. Kérelmét kedvezően bírálják el, vállalkozása azonban, nem tudni miért, megmarad tervnek.

Harmadikul a finom tollú, művelt Pap Endre, Kölcsey patvaristája folyamodik lapengedélyért, szintén 1850-ben. Nemhogy engedélyt, letelepedési igazolványt sem kap: Pestről örökre kitiltják, nemsokára meghal. Ez után Hazucha nevével találkozunk; divatlapjának a divatos Kelet címet választotta volna. Privitzer nélkül nem boldogul; mivel "a magyar forradalmi Közlöny című hivatalos lapnak dolgozótársa volt", kompromittáltnak számít, elutasítják.

Utána a Fiatal Magyarország volt tagjai következnek: Berecz és Sükei Károly. Amaz Szépirodalmi Hetilapot kívánna kiadni 1850-ben; "rebellis előéletére való tekintettel" utasítják el. Ez Pesti Füzetek címen szeretne divatlapot szerkeszteni (1851), meglehet, Szilágyi Sándor utolsó vállalkozása előzőjeként. Kérvényében azonban hiába ígéri, hogy a 48-as témák kultuszától tartózkodni fog, programját nem hagyják jóvá. Akár Vahot két másik folyamodványát sem; mindkétszer Kelet címen: az első 1851-i, a Remény előtti hónapokból, a második 52-i, ez a Remény bukása után kelt.

Az irodalmi lapok történetének 1853-tól 1857-ig terjedő második szakasza kevesebb vállalkozást mutat föl; a szerkesztők és szerkesztőjelöltek, az eddigiekhez képest, már-már reálisan mérik fel az írók teljesítőképességének határait, illetve az olvasóközönség ízlésbeli kívánalmait s differenciálódását. Ez magyarázza a külön-külön rétegekre számító lap- és folyóirat-típusok megjelenését, összefüggésben a nemzeti egységpolitika 1853 táján megerősödő s az irodalompolitikában is megmutatkozó irányzatával.

Császár Ferenc 1853 áprilisában induló "tudományos, szépirodalmi, művészeti és divatközlönye", a Divatcsarnok már ilyen típusú. (Megszűnik 1856-ban; 57-től 63-ig újra megjelenik.) Elsősorban a magyarul már alig tudó arisztokráciához szól, fő feladatául a nemzeti, anyanyelvi műveltség terjesztését tekinti.

Célja nem hibáztatható, szenvelgő modora és álszemérmes ízlése azonban ellenszenvessé teszi. A jobb írók egy tekintélyes része emiatt neheztel is rá. A "nemzetirodalom" gondjaiba temetkező Arany, bár Császár hibáit jól látja, iránta mégis elnéző: a Divatcsarnok szalon-lap, előfizetője van szép számmal, dolgozzunk hát bele, lássák, hogy élünk. Kemény hasonló állásponton van, Jókai szintén.

{30.} Az évtized legelső, valóban színvonalas irodalmi folyóirata, a Szépirodalmi Lapok ugyanez év januárjában indul. Alapítója Pákh Albert, segédszerkesztője Gyulai. Akár a Divatcsarnok, a nemzeti egységpolitikát képviseli, csakhogy nem a főúri szalonok finomkodó modora, hanem a népies-nemzeti irány magas normái szerint. Egy "történelmi gyökérzetű, polgáriasult magyar középosztály" megteremtését tűzi ki célul. Munkatársi gárdája a legjobbakat gyűjti egybe: Aranyt, Erdélyit, Keményt, Csengeryt, Sükeit, Lévayt, Szászt és másokat.

Kritikai szigorát már programjában előlegezi, majd elvi igényességét messzemenőleg valóra váltja. Így hathónapos tengődése idején laptársaival szinte kivétel nélkül összekülönbözik, főképp a Hölgyfutárral meg a Divatcsarnokkal. Csatározásai végül is olvasmányosságától fosztják meg, s belterjes műhelylappá változtatják: buknia kell. Kezdetben sem járatják háromszáznál többen, – laptársai átlag négyszázötven-ötszáz példányban jelennek meg – bukása előtt pedig már csak kétszázhúsz előfizetője van.

Pákh és Gyulai önzetlen, felelősségtudó szerkesztők. Midőn már látják, hogy a kudarc elkerülhetetlen, csupán arra ügyelnek, hogy hívek maradjanak programjukhoz s emelt fővel bukjanak. Jómaguk ingyen dolgoznak, csakhogy legérdemesebb munkatársaikat az egyre szűkülő honorárium keretből fizetni tudják. Erőfeszítésük nem hiábavaló: amaz elszánt és sokoldalú küzdelem, mely Petőfi és Arany korszakteremtő érdemeinek elismertetéséért szinte az évtized végéig tart, tulajdonképpen a Szépirodalmi Lapok hasábjairól indul el.

Festetics Leó irodalmi jellegű "nemzeti színházi lapja", a Délibáb ugyancsak 1853 elején indul meg (megbukik 1854-ben). Főmunkatársa, valójában szerkesztője, Jókai Mór. Hazafias-nemzeties irányú, írógárdája különben tarka és széthúzó, Arany remekül jellemzi: "követni látszik Jókai elvét: tüskétbogarat, akármit, csak sok legyen! mert irodalmunknak extensiv terjedésre van szüksége. Ezért mondja programjában, hogy senki nem oly gyönge köztünk, hogy az irodalom nélkülözhetné. Tehát, aki írni akar, arra az irodalomnak okvetlen szüksége is van. Kinek a pap, kinek a papné" (Levél Tompához, 1853. május 23.).

Vas Gereben folyóiratszerű füzetes vállalkozása, a Falusi Esték szintén 1853-ban indul s több mint egy évig áll fenn. Néhány száma – állítólag – tízezer példányban jelent meg. Iránya a nemzeti egységpolitikára épül, a 48 óta betűre szokott néprétegeknek írják; színvonala minden képzeletet meghaladóan alacsony. A jónevű írók közül alig támogatja valaki, noha jól fizet: Tóth Kálmánnak például egy hosszabb versezetéért negyven ezüstforintot, mely összeg ekkoriban egy felelős szerkesztő egyhavi illetménye. A kormányzat meg van elégedve vele, úgymond: hasznos közleményei által a népet elszoktatja a politikai lapok olvasásától. Hogy miért szűnik meg, nincs kellőképp tisztázva.

Típusa szerint ehhez hasonló a Magyar Nép Könyve, színvonala azonban eltérő. Csengery és Kemény szerkesztik; indul 1854-ben, megbukik három év múlva, a nemzeti egységpolitika megrendülése, a gazdasági válság idején. Szintén a forradalom óta betűre szokott kétkezieknek írják, de kellő komolysággal: szépirodalmi részében Arany, Petőfi, Gyulai és Vörösmarty nevével találkozunk. A politikától nem tartózkodik: Hogyan áll a világ? című soro-{31.}zata (írja Kemény) a világkrónika új eseményeiről ád közérthető, elmélyült elemzéseket "súlyegyen-elméletre" építő, "nemzeties" szellemben.

Speciális olvasótáborra számít a szintén 1854-ben induló Vasárnapi Újság is. Alapítója Pákh Albert; főmunkatársa Jókai Mór (eleinte Gyulai is). Olcsóságával és jól eltalált "nemzeties" hangjával tűnik ki az évtized irodalmi igényű lapjai közül. Kezdettől fogva jól megrostált, színvonalas anyagot ád; megérdemelten hosszú életű. A betűvágyó népnek s a középosztálynak szerkesztik. Címképe is ezt fejezi ki: egyik oldalról asztal mellett iddogáló, pipázó, újságolvasó parasztembert ábrázol, másik oldalról kávéscsésze mellett olvasó, sapkás, házikabátos polgárt. Első hét számát, óriási kelendősége miatt, kétszer is újranyomják, nyolcadik számától kezdve meg több mint hatezer példányban küldik szét.

A második periódus végéig ezután csak két új folyóirat jelenik meg, az első a Criticai Lapok (1855). Szerkeszti a polihisztor Brassai Sámuel. E lapnak, nem tudni miért, csak egy száma jelenik meg. Cikkanyaga felöleli a művészetek majd minden ágát. Közleményeiből gyanítani lehet, hogy a "műbölcseleti-kritikai" iránynak lett volna orgánuma. A másik lap, a Kelet Népe című "időszaki irodalmi szemle" Bécsben, 1856 augusztusától az év decemberéig, három füzetben jelenik meg. Szerkeszti Török János; említést csak azért érdemel, mert Greguss Ágost értékes szépirodalmi szemléi (l. a 20. fejezetet) benne jelentek meg.

A lapalapítási terveket ugyane periódusban négy kísérlet képviseli. Az első Pompéry Jánosé, aki harmadrangú novellistaként Ervin néven ismeretes. Szivárvány című szépirodalmi folyóiratára 1854-ben kap engedélyt, lapját azonban nem indítja meg, később pedig, midőn már szívesen kiadná, engedélyét visszavonják.

Bérczy Károly is 1854-ben kér engedélyt szépirodalmi folyóiratára, Szemle "az élet, irodalom és művészet köréből" címmel. Kérvényében főképp azzal érvel, hogy nincs oly magyar szépirodalmi lap, mely érett ízlésű munkákat közölne. Folyamodványát 1848–49-es magatartása miatt utasítják el. Vállalkozásának Csengery és Kemény lettek volna sugalmazói; revü-típusú lapnak tervezték, mintegy a Budapesti Szemle korai előzőjének.

A harmadik kérelmező, ugyancsak 1854-ben, Bulyovszky Gyula. Beadványát politikai múltja és megbízhatatlansága miatt kedvezőtlenül bírálják el, Esti Lapok címen kívánt politikai és szépirodalmi lapot szerkeszteni. A negyedik folyamodó 1855-ben Tomori Anasztáz. Tervezett lapjának a Kelet címet adta volna, de az ő kérelmét is visszautasítják, noha ügyét Protmann, a hírhedt pesti rendőrfőnök is támogatta.

A második periódus utolsó hónapjaiban az irodalmi lapok helyzete kedvezőtlen. 1856-ban mindössze két lap jelenik meg: az 55 nyarán, Friebeisz szerkesztésében újjáalakult Délibáb s az 56 márciusától Tóth Kálmán kezére került Hölgyfutár. Amaz 58 végéig jelenik meg, tartalma szépirodalmi és "divatkürtölő". Kiállítása pompás, előfizetési ára borsos; a gazdasági válságot követő pénzhiány buktatja meg. Szépirodalmi része nem sokat érő, még a közepes írók is elkerülik. Sikerét divattudósításainak köszönheti. Eleinte ezernél többen fizetnek rá elő. Vásárlói a fő- és középnemesség táborából, valamint a módosabb polgárok soraiból kerülnek ki.

A Hölgyfutár ugyanez időben éli virágkorát. Előfizetőinek száma eléri az {32.} ezernyolcszázat, noha Berecz Károlynak – 1845-től Nagy Ignác utódjának – szerkesztősége idején alig háromszázötven-négyszázan vásárolták. Töretlenül hazafias szellemű, mivel "a harcok kora elmúlt". A neves írók közreműködését újra elnyeri, Tóth Kálmán pedig tisztulni kezdő költői hangjával szerez olvasókat.

1857 legelején, a harmadik periódus kezdetén az irodalmi lapokat a Hölgyfutár egymagában képviseli, de nem sokáig. Hamarosan négy riválissal kell megmérkőznie: Vajda Nővilágával, Vahot Imre Napkeletjével, Szelestey László Szépirodalmi Közlönyével és Császár Ferenc újra meginduló Divatcsarnokával. Ez utóbbi régi irányát támasztja föl, s negédes modora előbb-utóbb az unalom tanyájává teszi. Főképp Császár halála (1858) után, midőn Szilágyi Virgil és Szabó Richárd szerkesztik. Végül 1863-ban mindenki megkönnyebbülésére megszűnik.

Vajda Nővilága 1857 elején indul, célja főképp nőket érdeklő írásokat adni, s nemcsak szépirodalmiakat, hanem másneműeket is (házasság, gyermeknevelés, divat, kozmetika, ételreceptek stb.). Eleinte nagy élénkséget és változatosságot tanúsít, első számait újranyomatják. A tehetségtelenségnek és dilettantizmusnak semmi teret nem ád, a jeles írók így jó szívvel támogatják. Az 1856-57-ig még általánosnak mondható nemzeti egységpolitikát azonban csak bizonyos pontig követi. A Pestre látogató uralkodópárt például mindenkinek szemet szúró, díszes kék színű nyomattal köszönti, mintegy versenyezve a hajbókoló, aranyos keretben megjelenő hivatalos lappal. Feltűnő benne az is, hogy Gräfenberget, Prágát, Bécset, általában a birodalom nem magyar városait, következetesen "belföldként" emlegeti. Midőn Vajdát a politikai mozgalmak időlegesen elragadják, szerkesztése Bajza Jenő kezébe kerül, majd vissza Vajdáéba, azonban nívója időközben lesüllyed, előfizetői megfogyatkoznak, 1864-ben megszűnik.

Vahot Napkeletje Vajda lapjával egyidejűleg indul. Hamarosan kétezer példányban jelenik meg; benne Vahot Imre Kossuth és Petőfi eszméit másítja a maga képére, szinte ellentétben a már szervezkedni kezdő Deák-pártiakkal. Háromesztendős pályafutása idején mindvégig üzleties-hazafias vitában áll a Nővilággal, melynek ostorozására állandó rovatot indít, "lapszemle" címen. Csakhogy hazafisága meddő tehetetlenségre épül. Írói gárdája jelentéktelen. Jellemző, hogy az évtized két legtermékenyebb, illetve mindenhová dolgozó költője, Tóth Kálmán és Szász Károly sem lépnek munkatársai közé.

Szelestey Szépirodalmi Közlönye ugyancsak 57-es alapítású. Törekvése "a lapnak összes tiszta jövedelmét visszaárasztani az irodalom bajnokaira ... s a lelkes közönségre", tudniillik felemelt tiszteletdíjak s az előfizetőknek ingyen adott könyvilletmények formájában. Már első évfolyamát deficittel zárja, 59-ben pedig csődbe kerül.

Szelestey nemcsak költőnek, hanem szerkesztőnek is rossz. Keletieskedik, mondva csinált Ázsia-kultuszt hirdet, akár Vahot. Látszatra a nemzeti irodalom mellett tör lándzsát, irodalmunkból azonban Európát szeretné kizárni. Közlönye szerint: "saját nemzeti geniusunkból kifejlett művelődési irányt kell képviselnünk, mert irodalmunkban sok az idegen, kevés a nemzeti elem". Olvasóinak ízlését e felfogásával csak kezdetben tudja megnyerni: 1858-ban még ezer előfizetője van, majd hétszáz, végül annyi sem.

Koncepciójából logikusan következik, hogy közleményeinek elsöprő több-{33.}sége hazai termésű, illetve hogy Közlönyének kritikai rovata a "magyaros" műveket csak dicsérni tudja. Ez pedig két összefüggésre figyelmeztet. Egyfelől arra, hogy Vajda 1862-i "nemzet-költészet"-ellenes támadásainak céltáblája "nemcsak az egyoldalúvá szegényedő népies-nemzeti irány, hanem a Vahot- és Szelestey-féle törekvések is; másrészt arra, hogy az írói frontok differenciálódni kezdenek. Szelesteyék ugyanis azt vallják, hogy "a napi sajtó eltéveszti hatását, ha bírálataiban nem tekintve saját irodalmának állását, a világirodalom remekeit veszi mintaképül". Ezért "bámul[ják] a Brutusokat, kik önnön fiaikra kimondják a halálos ítéletet, de – fűzik hozzá – ez esetben nem követjük őket" (1857. október 4., Színház-rovat). A "Brutusokon" főképp Gyulait, Gregusst és Csengeryt, a már szervezkedő irodalmi Deák-párt exponáltabb képviselőit értik. A Budapesti Szemlével és a Pesti Naplóval szemben ugyanők védik Jókai Mórt, ki Dózsa Györgyében támadja a nemzeti egységpolitikát, a nemességet (l. 1858. január 21-től).

A Tóth Kálmán vezette Hölgyfutár is ekkoriban vált hangot, egyrészt féltékenységből, másrészt a fejlődés irányát már-már gyanítva: "Egy irodalmi titkos társulat van Pesten, címe Société d'admiration mutuelle et réciproque" ([Vadnay Károly] P. Kiss Sándor: A Pesti Napló itészeiről. A klikk, 1858. május 15. és később). E változások már az írói frontok Világos utáni lassú elrendeződésével kapcsolatosak.