Írói csoportok és irányzatok

Írói csoportok és irányzatok egymással vívott harcával Világos után jó ideig nem találkozunk. Nemcsak azért, mert nincsenek huzamosan megjelenő, következetesen szerkesztett folyóirataink, melyek egy-egy írói tömörülés műhelyévé válhatnának, hanem azért is, mert a közélet gúzsbakötöttsége az írói pártok kialakulását sokáig lehetetlenné teszi.

Az irodalmi élet felszíne alatt mélyen meghúzódó ellentéteket az írók táborában ugyanúgy, mint a politikusokéban a nemzeti egységpolitika eszméje szorítja háttérbe. Arany például 1849 őszétől már a nemzeti erők összefogására törekszik, Kemény hasonló magatartást tanúsít, Jókai – 1857-58-ig – szintén. Általában az évtized utolsó harmadáig, tehát a Dózsa-dráma időköréig a politikát s irodalompolitikát illetően jelentős, nyílt ellentét az írók soraiban nem tapasztalható.

Mégis, az irodalmi életben kezdettől fogva bizonyos polarizációs folyamat megy végbe. Néhányan, kivált Kemény, Csengery, Arany, Gyulai, Erdélyi, Greguss, Salamon és Pákh a Világos utáni "eszélyesség"-igényt és "súly-egyen"-szemléletet, ha más és másképpen is, jobban elfogadják, mint néhány írótársuk, például Jókai Mór.

Ez átmeneti állapot: a célok és egyéni törekvések egymásba indázott labirintusára épül. A legfeltűnőbb az, hogy az "eszélyesség"-igény képviselői egytől-egyig a szigorú "ítészet", az alapos témafelfogás, az elmélyült tanulmányok s a komoly műhelymunka tisztelői, szemben az irodalmi élet más képviselőivel, kik az írói mozgalmak elvi tisztaságára alig ügyelnek s a szigorú kritikai normák érvényesülésére sem fordítanak kellő gondot.

Az "eszélyesség" színvonal- és kritikapárti képviselői eleinte Csengery {34.} és Kemény, majd 1855-től a Kemény szerkesztette Pesti Napló köré tömörülnek. Bár az irodalmi Deák-párt vezérkara az évtized végétől fogva közülük verbuválódik, pártot vagy párt-szerű irodalmi csoportot ekkor még nem alkotnak. (A Pesti Napló 1855 előtti irodalmi iránya különben szót sem érdemel. Jellemvonásául, kivált Török János szerkesztősége idején, legfeljebb a következetlenséget s az esztétikai elvtelenséget említhetjük.) Szerepük az irodalmi élet világos utáni alakulásában mégis kulcsfontosságú.

E színvonalpárti baráti kör legaktívabb tagja a Keményével rokon elveket valló Csengery Antal, ki utóbb Deáknak lesz szürke eminenciása, mert irodalmár szerepét Gyulainak engedi át. Csengery irodalompolitikai munkásságával – Kemény teoretikus tevékenységének mintegy kiegészítéséül – az évtized írói mozgalmaiban lépten-nyomon találkozunk. Világos után ő von elsőként párhuzamot Kazinczy világának s az abszolutizmus korának feladattípusai között; előzőjéül a Szépirodalmi Lapok Kazinczy-kultuszának, Lévay József országos hatású centenáriumi felhívásának (Szépirodalmi Közlöny 1858), Gyulai Pál irodalomtörténeti koncepciót nyújtó emlékbeszédének (Kazinczy Ferenc, 1859) s Arany János tervének, mely szerint irodalmunk emelése és a kritika érdekében Kazinczy Társaságot kellene alapítani.

Csengery szelleme érvényesül az Értesítő kritikai szigorában: a színi bírálat hangvételét a Szépirodalmi Lapokban ugyanő intonálja (A drámabíráló választmány megalakulásakor, 1853), összhangban Kemény Zsigmond dráma- és regényelméleti fejtegetéseivel (Eszmék a regény és dráma körül, 1853). Általában a Szépirodalmi Lapok szerkesztőségi vezérkarában, Gyulai mellett, ő a legaktívabb. A Kemény-féle Pesti Napló irodalomkritikai irányában is az ő szelleme mutatkozik, főképp 56-ban, az "Arany-láz" időszakában, midőn barátjának, Erdélyi Jánosnak "minden szavát szentírásnak veszi" (l. Salamon Ferenc keltezetlen, de 1856-ból való levelét Szilágyi Sándorhoz; kezdősora: "Behegedült annak már Sz. Dávid ..." OSzK). Az évtized-közepe népies vállalkozásainak legszigorúbb és legjobb képviselője szintén ő (A Magyar Nép Könyve); az epigonköltészet elleni harcot is ő juttatja végső diadalra – Erdélyi segítségével.

Tevékenységéből említést érdemel még, hogy a Kisfaludy Társaság s az Akadémia újjászervezése körül (1858–59), az akkor már alakulóban levő irodalmi Deák-párt mindeneseként, szintén ő teszi a legtöbbet; továbbá, hogy Arany János Szépirodalmi Figyelőjének ügyes-bajos dolgait az alapításkor tulajdonképpen ő intézi (l. kettejük levelezését).

Az ötvenes évek irodalmi életében a Csengeryhez vagy Keményhez, illetve a Pesti Naplóhoz kapcsolható írói, baráti tömörülésnek pendant-ja nincs. Rajtuk kívül csak a Hölgyfutár ideig-óráig összetartó gárdája érdemel figyelmet, élén Tóth Kálmánnal s Tóth Endrével, Lisznyaival, Szelesteyvel, Zalárral, Székely Józseffel meg Spetykóval. Őket azonban csak a cimboráskodás, a múlékony népszerűség tartja össze; valamennyien az elmaradott ízlésű közönség elkapatott kedvencei, tevékenységükkel tengernyi kárt okoznak.

Egytől-egyig a lírai önkifejezés túlzásokba tévedő megszállottjai. Főképp a duhajkodó és szerelmi témákat kultiválják. Az elmélyült írói tanulmányokat, a szigorú kritikát s az önképzést szinte mindannyian lebecsülik. Hiúságuk, öndicsérgetésük és pajtáskodásuk sokáig nem ismer határokat. Csak az évtized végén csendesednek el, jóllehet Lisznyai a Szépirodalmi Közlönyben {35.} még ekkor is így dicsérteti magát: te zseni vagy, ne törődj a kritikával, írj úgy, mint eddig (1858. január 10.).

Kottériájuk széthullását bizonyos fokig önmaguk segítik elő. A lassan lehiggadó Tóth Kálmán például, midőn a Hölgyfutár irányítását 1856 tavaszán kezébe ragadja, lapjából a pajtáskodást száműzni igyekszik. Szelestey, miután megalapítja a Szépirodalmi Közlönyt, szintén új utakra tér; Lisznyai meg Vahothoz csatlakozik, kinek Napkeletjét, többekkel együtt, Tóth Kálmán is bojkottálja.

A széthullóban levő Hölgyfutár-gárda az irodalmi mozgalmaknak mégis, némi politikai-irodalompolitikai színt kölcsönöz. S nemcsak azért, mert mind a Szépirodalmi Közlöny, mind a Hölgyfutár már-már sorompóba lép a Pesti Napló "ítész-klikkje" ellen: azért is, mert Lisznyai és néhány társa országos hírű "dalidó utakon" (ivászatokkal összekötött irodalmi estéken) szítják az abszolutizmus-ellenes nemzeti érzést.

Tóth Kálmán is ekkoriban foglal új pozíciót. Az Arany körüli vitáknak mintegy utóhatásaként 1857-ben mondja ki: "par excellence nemzeti költő csak egy, és az Petőfi" (Hölgyf, február 12.). Csakhogy sem az övé, sem Lisznyaié nem teljes értékű, tiszta állásfoglalás. Tóth néhány év múlva Zilahy Károly Petőfi-életrajzát adja ki (FővL 1864), melyben a forradalmár Petőfire elmarasztalóbb ítélet vár, mint Gyulai Pál Petőfi-pályaképében olvasható; Lisznyai pedig, bár oly nagy hazafi, mint kevesen mások, a Magyarországon körutazó Ferenc Józsefet szolgalelkű verssel üdvözli (BH 1857. május 5.).

Az irodalmi élet lassú, ellentmondásos átalakulása az évtized végének kritikai zűrzavarában is megmutatkozik. A Pesti Napló "ítészeivel" kapcsolatos aránylag tisztán körvonalazható polémia a mozgalmaknak csak kis hányadát teszi. A csatározások nagyobbik része irány nélküli és elvtelen, tónusa pedig minden képzeletet felülmúl. Lisznyai szerint Gyulai "fülelő gnóm, házsártos, mérges irodalmi hörcsög, irodalmi Asztarot, irodalmi vérbíró, irgalmatlan kis Tom Pucs, kritikaszteria békanyúzó, irodalmi szeméthordó" s megannyi más ehhez hasonló (Freskórímek, 1858). A Délibáb szerint a kritikusok egytől-egyig az irodalom gyilkosai, e "gyilkosok" közé azonban Jókait és Vajdát is odasorozza (1857. október 18.), a Magyar Posta pedig azt állapítja meg, hogy az irodalmi élet legveszedelmesebb "kritikusi-dühöngője" éppen Vajda János (1857. november 1. és 8.).

Arany Jánosnak tökéletesen igaza van, midőn e fejetlenséget így értékeli: "Társaság kell ... a szépirodalomban. Másképp e széthúzó törekvések dissolutiót idéznek elő. Vissza kell adnunk tekintélyét a kritikának, mely már sokak szemében puszta egyes véleménnyé, a "nekem úgy tetszik vagy nem tetszik" kérdésévé süllyedt. Központot kell alkotnunk e chaosban, mely körül a jobb elemek csoportozzanak. Ha Kazinczynk volna, nem kellene ... társaság, de ő nincs, tehát Kazinczy Társaság, for ever!" (Levél Salamon Ferenchez, 1857. november 20.). A zűrzavar viszonylagos felszámolására azonban csak az évtized végén, a hatvanas évek elején kerül sor.